Friss tételek

ADY ENDRE (1877 - 1919) ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA


1877. november 22-én született a Szilágy megyei Érdmindszenten. Apja, Ady Lőrinc, földön gazdálkodó "hétszilvafás" nemes. Anyja Pásztor Mária.

Nagykárolyban a katolikus piarista gimnáziumban kezdte tanulmányait. A négy felső osztályt Zilahon, a kálvinista gimnáziumban járta. Jól tanult. Szülei jogásznak szánták, de újságíró lett. Első kötete Debrecenben jelent meg Versek címmel (1899).
1900 elején Nagyváradra került újságírónak, itt 1903 őszéig maradt. Harcos cikkeire mindenki felfigyelt. Második kötete, a Még egyszer is itt jelent meg 1903-ban. Ezen a nyáron ismerkedett meg Nagyváradon Diósi Ödönné Brüll Adéllal, egy párizsi kereskedő feleségével. Szenvedélyes szerelemmel ajándékozta meg, ő nyitott számára utat Párizsba is.
1904 elején ment először Párizsba, s egy évet töltött ott. Ezután még hétszer jut el a francia fővárosba 1911-ig. Párizsi élményei meghatározták világnézeti-emberi fejlődését.
1906-ban jelent meg az első "igazi" Ady-kötet, az Új versek, s ettől kezdve 1914-ig évenként (egy év kivételével) láttak napvilágot verseskötetei. Ady is bohém, éjszakai művészéletet élt. Otthona nem volt, szállodákban lakott.
Egészségét hamar megtámadta a gyógyíthatatlan betegség, a szifilisz, amely tömegbetegség volt ekkor.
Az utolsó versgyűjtemény 1918-ban jelent meg A halottak élén címmel. Posztumusz kötete, Az utolsó hajók, csak 1923-ban hagyta el a sajtót.
1911 őszén kapta az első levelet egy svájci intézeti kislánytól, Boncza Bertától, Csinszkától. 1915 márciusában vette feleségül. A háború idején hosszabb időt töltött Csucsán, a Boncza család kastélyában. Fizikailag teljesen leromlott állapotban érte meg az őszirózsás forradalmat. 1919. január 27-én halt meg Budapesten.

A XX. SZÁZAD KÖLTŐJE

A kezdő lírikus még a századvégi költészet talaján indult el, de később elsajátította a modern, polgári, nagyvárosi lírának jellemzőit. Felszabadítóan hatottak rá Baudelaire, Verlaine, Rimbaud versei. A valósághoz való erőteljes kötődése folytán meglehetősen átalakult művészete: az ún. modernizmus nem a menekülésnek, a valóságtól való elzárkózásnak, hanem éppen a valósággal való szembeszegülésnek lett az eszköze - mint általában a kelet-európai költészetben.
1906 februárjában jelent meg Ady első feltűnést keltő verseskötete, az Új versek. Ezekben talált önmagára, ezzel kezdődik a sajátos világképének kibontakozása, mely első ízben fejezte ki a XX. századi ember problémáit. Ady költészete a legegyetemesebb, a legellentmondásosabb. Ez az ellentmondás nem következetlenség, hanem az ember belső küzdelmeiből, lelki vívódásaiból fakadt. Ady az imperializmus korának költője volt. Ő élte át elsőként Magyarországon elsőként mindazt, amit a XX. század, mint választási alternatívát az emberiség elé tárt. De szembenézve a katasztrófák rémével, verseiből nem tűnt el a hit: ott élt a remény is. Ez a XX. századiság költészetének legnagyobb újdonsága és vonzereje: benne századunk gyötrődő, új világot teremtő, gondolkodó emberének sorsa, lelki drámája tükröződött.

"PEREMVIDÉKI" LÁTÁSMÓD

Ady messzebbre látott, mint a kortárs nyugat-európai művészek. A XX. század kibontakozó szellemi életének az a jellegzetessége, hogy megnőtt az ún. peremvidékek szerepe. A világ szépségét ismerő s a fejlődés nyomorát átélő művészek egyszerre látták a magaslatot és mélységet, fokozottabban érthették meg a kort. A XX. századi szellemi fejlődésben számos oltás, az akkori Európa legelmaradottabb országaiból, a cári Oroszországból, az Osztrák-Magyar Monarchiából s Spanyolországból jött. Onnét, ahol érintkezett egymással civilizáció és elmaradottság.
Ez a peremvidéki látásmód, a párizsi egy év tapasztalata, az 1905-ös moszkvai fegyveres felkelés hatása s az 1905-1906-os magyar belpolitikai válság élménye, az elnyomott erők radikalizálódása segítette a költőt önmagára találásában, új típusú költészetének megteremtésében.

A KÜLDETÉSES KÖLTŐ

Az Új versek programadó előhangja a cím nélküli, Góg és Magóg fia vagyok én ... kezdetű költemény. A Párizsból hazatérő költő forró lírai vallomása ez a vers: írói szándékainak összegzése, a hazához való ragaszkodásának összetett érzelmű kifejezése.

Góg és Magóg fia vagyok én ...

Az első két versszak hasonló szerkezeti felépítésű: a kezdő sorok erőteljes hangütésű kijelentéseit a záró sorok bizonytalanságot tartalmazó kérdései követik, a mű egészének tragikus-elszánt kettőssége van. A kijelentő mondatok (1-2., 5-6. sor) szimbólumai szuggerálják: a bezárt, elátkozott, pusztulásra ítélt néphez való sorsszerű kötődést, az ősi múlt vállalását s egyben a közösségből való kizártság tragikumát. A kérdő mondatok tétova félelmében a hazatalálás, a hazatérés nosztalgiája szólal meg, de belevegyül a messiási küldetéstudat, a bezártság feltörésének bizonytalan reménysége is.
Góg és Magóg neve többször előfordul a Bibliában: mindkettő az istenellenes, Izraelt próbára tevő pogányság jelképe, de hatalmukat, népüket Isten el fogja pusztítani. Anonymus a Gesta Hungarorumban a magyarok őseivel azonosította Góg és Magóg népét. Ady egyik cikkében még ki is egészítette ezt: "Góg és Magóg népét érckapukkal zárták el, de Góg és Magóg népe legalább döngethette ezt az érckaput. A mi népünk ezt sem teheti." Az eredeti bibliai történetre így újabb jelentésréteg halmozódott.
Ezeknek az ismeretében tovább bővül az első két strófa jelképes tartalma: Góg és Magóg népe az ércfalakkal (Kárpátokkal?) körülzárt, az élettől elrekesztett "keleti" magyarsággal azonos, s a lírai alany hangsúlyozza népével való közösségét. Kívülről döngeti a kaput, ezért kíván nyugatról betörni új időknek új dalaival. A jelképek mélyén népe megszabadításának, új kultúrával való megváltásának reménye is ott lappang.
Szembekerül az első két versszakban a "hiába" és a "mégis": a vállalkozás reménytelensége, a szembeszegülés daca. Ellentétben áll a cselekedni vágyó "én" s a cselekvést megakadályozható "ti" is.
Az ellentétek lendítik a költeményt, s a belső feszültség a régi magyar történelemből vett szimbólumok révén még inkább elmélyül. A "ti" tartalma körvonalazódik: a ti a jelen minden haladást gátoló törvényes hatalma.
Ezzel a hatalommal száll szembe a lírai én elszántsága. A negyedik versszakban a "de" után háromszor hangzik fel a "mégis", megszólal a lázadó eltökéltség, mely nem engedi elhallgattatni magát. A vállalt szenvedés és a kétely ellenére is diadalmasan csendül meg az utolsó sorban a remény: mégis győztes, új és magyar lesz.
A költemény egyik kulcsszava a hatszor ismétlődő "új" nem a nemzeti hagyományokat tagadja. A költő a nemzeti múlt mellett érvel, s a jövő fejlődését összekapcsolja a múlttal. Az "új" szó a korabeli hatalommal vitatkozik, mely hazug. Kulcsszóként négyszer fordul elő a "mégis".


ÚJ VERSDALLAM, ÚJ RITMIKA

Az Ady sorok általában nem kényszeríthetők a hagyományos és szabályos sorfajokba. Sorai legtöbbször "szabálytalan sorok". Ha tiszta, megszokott ritmusú költeményeket ír, akkor annak "mondanivalója" van (pl. a kuruc versekben). Versei többnyire a szimultán ritmust valósítják meg, melyben a hangsúlynak uralkodó szerepe van, de nem zárja ki az időmértékes lüktetést sem.
Művészi eredetiségének bizonyítéka a később keletkezett Hunn, új legenda.
A költemény egy Hatvany-levélre küldött felelet, s egyben Ady önértékelésének kifejezője.
A Magunk szerelme c. kötet (1913) után levél-vita bontakozott ki Hatvany és Ady között. Hatvany (1880 - 1961), aki Ady csodálói közé tartozott, az újabb versekben a "koncentrációt" hiányolta, s példaképként Arany, Goethe műgondját ajánlotta Adynak.
A Hunn, új legendában a példaképek másolását utasította vissza gőggel, s költészetének eredetiségét hangsúlyozta. A jó tanácsokat elvető, a maga értékében nem kételkedő költői öntudat a vers legfőbb mondanivalója.
Költészete mélyen gyökerezik a magyar múltban.

A magyar Ugar (1906)

Ady fejlődésének kezdeti szakaszában messze szakadt a feudális Magyarországtól, ennek szűkkörű provincializmusától. Az Új versek előhangja lázadást fejezett ki. Egy újfajta, kritikai jellegű nemzetszemléletet, hazaszeretetet tudatosított.
Ennek a bíráló élű patriotizmusnak a jegyében bontakozott ki 1905 után Ady forradalmisága. De a hazai munkásmozgalom gyengesége folytán hiányoztak a cselekvésnek irányt szabni tudó társadalmi erők: nem tudott a társadalmi cselekvés számára programot találni ez a forradalmiság.
Ennek a forradalmiságnak jellegzetes motívuma a magyar Ugar képe. Ady köteteinek verseit témakörök szerint ciklusba osztotta, akárcsak Baudelaire. Az Új versek a többit maga köré szervező ciklusa A magyar Ugaron.
Ez a vers nem "tájleírás", a szimbólumba átváltó metaforák sora belső látásunkat ragadja meg. Feszítő ellentétek találhatók a költeményben: az elvadult táj szemben áll a szűzi földdel; a bódító virággal a dudva, a muhar kerül szembe. A képek és a jelzők egyrészt a nagy lehetőségekre utalnak, másrészt az elkeserítően kopár valóság élményét fejezik ki. Az ellentétbe nemcsak a tiltakozó keserűség, hanem a kilátástalanság érzése vegyül.
A versnek lefelé menő, aláhulló kompozíciója van.
Az első-második versszakban egyes számú első személy, a lírai alany, a felfedező szándék az aktív. Ezt jelzi a hetyke, még magabiztos felkiáltó kérdés is.
A harmadik-negyedik versszakban az Ugar válik cselekvővé: az indarengeteg gyűrűzni kezd. A hős tehetetlen, béna rab lesz az indák fojtogató gyűrűjében. A halmozott alany (a dudva, a muhar, a gaz) s a fokozásos igesor (lehúz, altat, befed) a vad mező győzelmét fejezi ki. A művész sorsa az aláhullás, a közönségességben való elveszés. A kacagó szél irónikusan kíséri a szándékok elbukását. Az elvetélt lehetőségek hazája maradt a magyar föld.
Nem politikai költemények ezek, bár Ady mindegyikben ugyanazt az érzelmi forradalmiságot fogalmazza meg: a keserűséget s a dühöt. A művész magatartást jelöl.


A Hortobágy poétája (1906)

A művész tragédiájáról szól e költemény is. Ellentétekre épülő szerkesztésmód uralkodik itt is: a szimbolikus művész-portré s a durva környezet kontrasztja. A kezdő ellentét fokozódva tér vissza, kiteljesedik. A többitől fajtában elütő művész befelé élő érzékeny lélek. Finom lelki rezdülések kínozzák, a természet szépségei bűvölik a költőt. Mindezek megtermékenyítik a lelkét, "virág" nő a szívében.
Az első versszakban már ott rejlik az elkerülhetetlen bukás. A taszító érzelmi töltésű "csorda" szó hangalakjával is s az irónikusan emlegetett Hortobágy sejteti a vállalkozás lehetetlenségét: itt nincs szükség ilyen emberre. A csorda csak állati vegetációra képes. Tragikussá színezi az ellentétet az önállósult két rímszó: lelkét - lelegelték: a lélek szavára az állati durvaság válaszol. A művészet itt megsemmisül.
A szemlélődő lírai hős cselekvővé válik: ez a cselekvés azonban a környezethez való hasonulás: a szépség, a dal elveszett a műveletlenségben. A poétasors itt az elnémulás.

A Tisza-parton (1906)

Ez a műve is az Új versek c. kötet A magyar Ugaron c. ciklusában található. Az egyes versek jelképei feltűnnek a kötet más költeményeiben is. Hatalmas jelképháló fűzi össze a verseket, mely tovább alakulhat, bővülhet.
A cím és a legelső sor megteremti a belső feszültséget, melynek további működése hozza létre a költeményt. A két pólus - a Tisza-part és a Gangesz partja - között ellentét mélyül el. Az első sorra az utolsó válaszol, s az első jelentésszinten felfogott térbeli távolság két különböző világnak ellentmondásává szélesedik. Bár ritmikailag az első és az utolsó sor azonos megoldású, a mondatrészek sorrendje a keresztbe szerkesztéssel a belső vitát hangsúlyozza:

Jöttem a Gangesz partjairól
állítmány helyhatározó (Honnan?)
A Tisza-parton mit keresek?
helyhatározó (Hol?) állítmány

A Gangesz partja is több jelentésű jelkép. Az első szakasz választékos, légies szavaival jelenthet valami távoli otthont, a költészet őshazáját. Egy olyan álomvilágot sugall, amelytől elszakadt a lírai én, s ahová visszavágyódik.
Az álomvilággal szemben a második szakasz a kiábrándító valót "mutatja be". Megváltozik a vers ritmikája: az időmértékes lebegést a soronként háromszor felcsattanó hangsúly váltja fel. A szerkezetileg teljes mondatok helyett, mondatértékű szavak, szókapcsolatok halmozása áll. Gyakoriak itt a nyers vulgarizmusok. A két versszak szembenállása értékrendszerek közötti ütközést is jelent. Tudatosodott újra a magyar Ugar szellemi sivársága. Érthetővé válik a lírai hős bizonytalanságot kifejező kérdése: "A Tisza-parton mit keresek?"

AZ OTTHONTALANSÁG

Adyt meg nem értés vette körül. Helyzetét az otthontalanság jellemezte, a társadalmi értelemben vett otthontalanság, s ennek volt külső képe az életrajzi hontalanság is. Egyszerre élt benne a demokratikus szembeszegülés és a fáradt szomorúság, a lemondó reménytelenség.
Ennek az életérzésnek jellegzetes költeménye A magyar Messiások

A magyar Messiások

A nyolc soros versből árad a fájdalom: a költő átérzi a magyar Messiások tragédiáját. Ezt az elbukást fokozza a kétszer előforduló ezerszer számhatározó túlzása, a szóismétlésekből fakadó rímek egyhangúsága. A második strófa sem hoz feloldást; elmélyíti a reménytelenséget és a céltalanságot: a megváltódást hangsúlyozó üdv szót rögtön a nincs követi. A magyar Messiások sorsa a meddő áldozat. A szomorúság mélyén fölfedezhető a konok mégis-morál: a bukások ellenére újra meg újra is vállalják küldetésüket.
Ellentétektől áthatott volt ekkor költészete. Ez az időszak, az Új versek és a Vér és Arany (1907) kötetek korszaka jelentette Ady modernista-szimbolista periódusát.
Az otthontalanság érzésével 1906. június 17-én indult másodszor Párizsba, de ez a második nem "tanulmányút" volt, hanem menekülés. A megérkezés üzenetét hozta haza Páris, az én Bakonyom c. verse.

Harc a Nagyúrral (1907)

A kapitalizmus világában mindenható hatalommá vált a pénz, az "arany": az élet minden szépsége felé csak rajta keresztül vezetett az út.
A költő vállalni merte az élet szeretetét, az élet élvezését. Gőggel vállalta az elzüllés kihívó, provokáló dacát. Merte hirdetni Vér és Arany c. kötetének cikluscímében: "Mi urunk: a Pénz".
Sodró, lázas feszültség lüktet a költeményben. A gyors cselekvés, a szaggatott előadás, a drámai párbeszédszerű monológ, a tragédiát sejtető befejezés a ballada műfajához közelíti. Uralkodó stíluselem a versben a felzaklató ismétlések nagy száma.
Az 1. versszakban hat szó és egy egész sor ismétlődik, a félelem, a riadság. A vibráló nyugtalanságot erősítik a félrímekre ráütő rímek az ötödik sorokban. A kiszolgáltatott lírai hős lelki rettegését tükrözi a "megölt" szó háromszori előfordulása, a lihegő mondatok rövidsége. Az embert elpusztítani akaró hatalom a költő látomásában érzéketlen, mozdulatlan, vigyorgó szörnnyé vált, disznófejű Nagyúrrá. Ott munkál a szembeszegülő harc vállalása: kétszer hangzik el a "ha hagyom" feltételes mondat.
Harca kiélezett határhelyzetben folyik: "a zúgó Élet partján", az élet és halál mezsdjéjén; alkonyatkor: a nappal és az éj válaszvonalán. A lírai hős feltárja és felajánlja neki tehetségét, majd könyörgésbe vált át. Az ijesztő rém kéjes remegéssel, megalázó remegéssel "válaszol".
Négy strófán keresztül (4-7.) a lírai én drámai monológja hangzik: vágyódó, érző ember rimánkodik, érvel az aranyért. Megszólal a hívó messzeség, mámorító boldogságot rejtő teljes élet. A végtelen tenger csodáit csak az érzékeny ember képes átértékelni, reá vár minden. Az emberi értékekkel áll szemben a sertéstestű szörny.
Nem vezet eredményre az embert embertelenné tevő megalázkodás.
A 9-10. strófa a költemény drámai csúcspontja. A könyörgés vad küzdelembe csap át: a reménytelen kétségbeesés harcba száll a süket közönnyel. A mitikussá növesztett összecsapás ("rengett a part") is hiábavaló. Felhangzik a reményvesztés szava: "Mindhiába": legyőzhetetlen a Nagyúr. A küzdelem tovább folyik az emberség nem adja fel a harcot, az örökké tartó csatában ott van a mégis-morál szépsége és daca.
A Harc a Nagyúrral tehát nem csupán életérzést, belenyugvó lemondást szólaltat meg, hanem a vele való szembeszállást is.

LÉDA

Lázadás volt Ady Léda iránti szerelme. Nyíltan vállalta a megbotránkozást kiváltó, megbélyegzett, "házasságtörő" kapcsolatot. Benne rajlett ebben a szerelemben a menekülés vágya, az egyéni megváltódás óhaja. Ez az újszerű érzés agy titokzatos, álmodott tájra való érkezést, a boldogságot ígérte. Az egyéni megváltódás azonban nem sikerülhetett. Léda is, Ady is túl sokat, mindent várt ettől a felfokozott érzéstől. Ilyen lobogással csak álmodni lehet. Diszharmónikussá változtatta az ünnepi érzést, s napirenden voltak a súrlódások. Így lett Léda Ady számára egyszerre üdvösség és kín, öröm és gyötrelem. Szerelmükbe a hiányérzet fészkelte be magát, állandó kísérője lett a hiábavalóság tudata s a halál hangulat. Megjelent az együttérző részvét is: a közös emberi szenvedés elviselésére lett óvó menedék a szerelem.
Sok szálból összeszőtt, ellentmondásos érzelem kap hangot a Léda-versekben. A diszharmónikus szerelem fő motívumai jelennek meg a Héja-nász az avaron c. költeményben.

Héja-nász az avaron

Nem boldogságot sugallnak a költemény jelképei, hanem vergődő nyugtalanságot, gyötrelmes fájdalmat. A szerelmesek szimbóluma a héjapár; a nász: dúló csókos ütközet, egymás húsába tépés. Kellemetlen hanghatások kísérik a szerelmi vágyat: vijjogás, sírás, csattogás. A második strófa bizonyítja, hogy nem csupán két meghatározott ember sajátos kapcsolatáról van szó, hanem szerelmi érzésről általában, minden fajta szerelem közös sorsáról. Ezt a diszharmónikus érzést tükrözi a külső forma is: a strófák páros rímű sorait egy-egy visszhangtalan, elárvult, rímtelen sor követi.
A szerelem útja a Nyárból az Őszbe tart: a boldogságból a boldogtalanságba. S ez az út egyre gyorsul; a mozgást jelentő igék cselekvésének fokozása: útra kelünk - megyünk - szállunk - űzve szállunk. A gyorsuló rohanás vége a megállás "valahol az Őszben", a lehullás "az őszi avaron", vagyis a halál, a pusztulás. Céltalanná, hiábavalóvá bált tehát a korábbi mozgás: a héjanász élettelen avaron ér véget. Jelen van a költeményben a céltalanság, hiábavalóság megsejtésével szemben az emberség, a jóság fájdalmat oldó érzése is.
Baljós szomorú hangulat uralkodik Lédával a bálban c. versben is.

Lédával a bálban

Sejtelmes vízió. Kétféle szerelem ellentétére épül a költemény. Az egyik oldalon a "víg terem" a maga harmóniájával, tavaszi-nyári színeivel és hangulatával, a szerelemnek még örülni tudó, gyanútlan mátkapárjaival. Szemben megjelenik a boldogtalanság, "egy fekete pár", s úrrá lesz a rettenet. A "sikoltó" zene "elhal", csönd és némaság kíséri a halál-arcú idegeneket. A forró örömöt a téli szél hidege űzi el, a fényen győz a feketeség, a szomorúság. A fiatalok sírva, dideregve rebbenek szét: a fenyegető elmúlás állt eléjük a táncoló halott szerelmesekben. A vers azt érzékelteti: nincs igazi öröm, nincs megváltást jelentő szerelem, a boldogság mögött ott lappang könyörtelenül a boldogtalanság.
Minden szerelem rejtett ellentmondása: az egyesülés vágya és a teljes eggyé válás lehetetlensége jelenik meg a Léda -versek csaknem mindegyikében. Az Örök harc és nász is a "várlak, kívánlak" s az "űzlek, gyűlöllek" paradoxonát mélyíti el.
A Léda-regénynek végül is az Elbocsátó, szép üzenet (1912) vetett véget.

A halál rokona ciklus (1907)

A halál, a halálvágy, a francia szimbolizmus s a századvégi magyar líra e jellegzetes témája korán megjelent Ady költészetében is, s a Vér és Arany kötetben már önálló ciklust is kapott. A versekben is fel-feltűnt ez a motívum. A Léda-versek állandó kísérője lett a halál.
A kor általános felfogása szerint az érzékeny lelkű, túlfinomult idegzetű "művész" megkülönböztető jegye lett a betegség, s az új, szokatlan értékeket a "sejtő, beteg és finom" dalok jelentették. A csúf élettel szemben megszépült a halál, s a menekülni vágyó lélek menedéke, otthona lett.
A tehetetlenség-érzés, s a testi betegség riadalma is gyakran úrrá lett a költőn, s ilyen hangulataiban a halál gondolata. De rendszerint nem mint ijesztő rém jelent meg, hanem mint jó barát. Olykor víg volt a Halál, "boldog tenger kedves hajósa", aki felé reménykedve kiáltott az élet örömeit veszni érző lélek. A Halál rokona c. vers strófáiban is makacsul ismétlődik a "szerelem" szó, mintha valami szerelmi vallomás lenne. Visszájára fordult az élet megszokott értékrendje, a szent Halál szemszögéből az tűnt fel szépnek, ami a közfelfogásban szánandó, ijesztő és szomorú. Az azonos felépítésű versszakokban a Halál rokona a távozóknak, az elmenőknek, a hervadóknak vall szerelmet, olyan dolgoknak, amelyeket vonz az elmúlás. Széppé és szentté vált a Halál, poéták, betegek menedékévé. Csendes szomorúság uralkodik a versen. A hangulatot erősítik az elfulladó, elbukó, rímmel kiemelt félsorok is az egyes strófák végén.
"Dekadensnek" nevezik ezt a fajta csalódott, nem az életet, hanem az elmúlást dicsérő életérzést. De nem állandó, végleges állapot volt ez számára, hanem az utat kereső, az élet értelmét kutató ember vívódásának egyik megnyilvánulása, többször visszatérő hangulata.

A NYUGAT ÉS A HOLNAP

Az első két igazi Ady-kötet hírnevet hozott a költőnek. Az 1908. január 1-én megindult új folyóirat, a Nyugat szerkesztői is (Ignotus, Fenyő Miksa, Osvát Ernő, Hatvany Lajos) Adyra számítottak, s ő lett a lap vezéregyénisége. A Nyugat már címében is jelezte törekvéseit: példaképe a nyugat-európai országok irodalma volt, s fórumot kívánt biztosítani a magyar íróknak, akik bátrabban merték megszólaltatni saját mondanivalójukat. Az új folyóirat nagyszerű írógárdát tömörített maga és Ady Endre köré, s ezáltal a XX. század legjelentősebb irodalmi orgánuma lett. Szerkesztőjének, Osvát Ernőnek (1877 - 1929) köszönhető, hogy szóhoz jutott benne mindenki, aki tehetségesnek bizonyult. A Nyugatnak nem volt egységes arculata, inkább a tagadás fogta össze: szembefordultak az elszürkült irodalommal. 1908. szeptemberében megjelent Nagyváradon Ady verseivel az élén A Holnap, a modern magyar költők antológiája is.

A "KÉTMEGGYŐZŐDÉSŰ" FORRADALMÁR

Együtt, most már táborba gyűlve léptek a nyilvánosság elé az új életérzést hozó alkotók, s erre felfigyelt a konzervatív tábor is. 1908-tól kezdve kritikai hadjárat indult meg a nyugatosok és a holnaposok ellen. Az üldözött, megrágalmazott költő egyre szorítóbbnak érezte magányát. Anyagi gondok is gyötörték. Újra meg újra menekült Nyugatra. De Párizs sem volt már menedék számára. A daloló Párizsban felfigyelt a daltalan nyomorra, észrevette az árnyakat is. Adyban már felmerültek a kételyek: kiábrándultan kezdte nézni a fejlett polgári társadalmat. Cikkeiben az antifeudális indulatokhoz antikapitalista dühök is társultak.
Új élményi tették "kétmeggyőződésű emberré": kívánta a feudális ország polgári demokratikus átalakítását, de ki is ábrándult a célból. A kapitalizmus visszásságai miatt elfordult a nyugati mintától, s a forradalmi proletariátushoz kapcsolódott. A polgári átalakulás céljai sem voltak már lelkesítőek; ami itthon újdonságnak számított, másutt már megunt ócskaság volt (A fajok cirkuszában c. verse).
A kétmeggyőződésű forradalmár egyszerre harcolt a feudális maradványok s a tőke uralma ellen.


ISTENES VERSEK

Ady életét és költészetét 1908 után is mély válságok, súlyos ellentmondások jellemezték. Az évenként megjelenő verseskötetek folytatták azokat a témaköröket, melyek az Új versekben és a Vér és Aranyban megszólaltak: az egyes ciklusokban feltűntek a magyarság sorskérdései, a szerelem, a pénz, a halál motívumai. Mélyülő szomorúsággal fejeződött ki csaknem minden kötetben a magárahagyottság, az elszigeteltség, a közösségből való kizártság tragikus élménye, az idegenség.
Az elviselhetetlenné váló otthontalanság feloldásának vágyából fakadt Ady költészetében az istenkeresés témája. Ekkor már hosszabb időt töltött Érdmindszenten, s betegsége is súlyosabbra fordult. Az otthoni vallásos környezetben felmerültek gyermekkori élményei, emlékei, s a halál tudata is kínozta. A tépett lelkű, meghasonlott ember belső békére, nyugalomra vágyott.
Az istenes verseket Az Illés szekerén c. kötetben rendezte először önálló ciklusba. Adynál az isten-fogalom is szimbólum. S istene is annyiféle, ahány versben megjelenik, sőt egyetlen versben is többféle alakot ölthet. Az első istenes ciklusban a magányosan vívott harcaiban megfáradt és elárvult lélek fordult mindenből kiábrándultan istenhez: a Semmivel, a Nihillel szemben ő jelentette az egyetlen biztos fogódzót.
Az első ciklusnak címet adó szép költeménye A Sion-hegy alatt.

A Sion-hegy alatt

A "régi ifjúság" emlékei kelnek életre a versben, s mosódnak össze a "rongyolt lelkű" férfi reménytelen istenkeresésével. Gyermeki képzeletében a harangzúgás hívó szava felidézte a Biblia Urát, s töredezett emlékeiben azonosul a jeruzsálemi Sion-hegy a Mózes történetében szereplő Sínai-heggyel.
Az ember belső riadalma rávetítődik az Úrra is, s furcsa, különös képsorban jelenik meg az isten. Borzolt, fehér szakállú, bús és kopott öregúr. A képek lidérces,. kísérteties hangulatot árasztanak.
A lírai alanyra a bizonytalan, tétova keresés jellemző: gyermeki emlékei nyomán tapogatózva keres valakit, akitől kinyilatkoztatást, biztos eligazítást vár. Hiába találkoznak a Sion-hegy alatt: az "életben kárhozott", halottan visszatérő hős nem tudja a "szép öreg Úr" nevét, nem tárhatja fel a szívét, nem panaszolhatja el gyötrelmes kételyeit. Az Úr csak szomorúan néz rá, de a néma kérdezőnek nem válaszolhat. Várt, aztán felszaladt a Sion-hegyre, eltűnt örökre. A kétkedő és sóvárgó lélek nem kapott semmiféle hitet, s elhagyottan ül "sírván a Sion-hegy alatt".
Tragikus volt Ady vallásossága, nem talált benne megnyugvást és békét, nem találta meg sorsa értelmét a kereső, a nihilizmust elvető XX. századi ember.
A bánatos, szomorú hangulatot nem oldja a vers zenéje sem: csak távolról csendül össze egy-egy rím az 5 soros strófákban.

AZ 1912-ES FORRADALMI HULLÁM

1912-ben Ady költészetét új forradalmi hullám járta át. A munkásság mozgalmai reménykeltően megélénkültek. 1912. május 23-án a budapesti munkások százezres tömeg tüntetett az úri Magyarország s annak vezére Tisza István ellen.
Költeményeiből eltűnt a kétely, magányossága feloldódott. A "ti" és az "én" különállását a "mi", a néptömegekkel való azonosulás váltotta fel. Reménykedően hirdette "a magunk szerelmét": a hitet az emberben, a jövőben. Az élet értelmét vélte megtalálni a közösségért való harcban, az emberiség történelmi önmegvalósításáért vívott küzdelemben. Új forradalmi versei A Magunk szerelme c. kötet (1913) Szent Lélek karavánja c. ciklusában jelentek meg.

Új tavaszi seregszemle

A Galilei-kör 1912. március 15-i ünnepségére elküldött verse minden eddiginél bizakodóbb. Ujjongás, remény, diadalmámor ömlik végiga strófákon, a világ megújulását,v megváltását hirdeti a hozsannázó hit. Az új idők új dalainak robogó serege hatására most már másképpen látja mindenki a világot. Ebben a lázas, ünnepi ódában a múlt, mint legyőzött akadály jelenik meg, mely többé nem vethet gátat a "boldog változásnak", s csak a jövőről, az örök tavaszról, az örök forradalomról van már szó. A hit, feltételekhez nem kötött bizakodás hatja át a ciklus többi versét is.

Ének aratás előtt

A vers első két strófája hiányos mondatok egymásutánjával, zaklatott halmozásaival érzékelteti a még visszaszorított, de bármelyik pillanatban kirobbanni kész forradalmi indulatokat. A versszakok utolsó sorai (4.,8.) kerekednek teljes szerkezetű, határozott tőmondatokká; ezek egymás szinonimái. A 8. sor hátravetett értelmezői a közelgő megoldást, az ünnepi reményt sugallják.
A harmadik strófa két mozzanatos igéje a sorok elején (indul, pattan) s a néma mozdulatlanságot kifejező két ige az utolsó sorok végén (összebújnak, meglapul) tovább fokozza a belső ellentétet, ideges feszültséget. A negyedik versszak már felszabadultabb, a feszültséget s a várakozás fojtott csendjét feloldva egyértelműen a jövő biztos diadalát, ünnepi örömét hirdeti. A forradalmi készülődés képeit a falu világából veszi, az aratási ünnepre készülő "dühösök szent szektája" pedig Dózsa György népét idézi. A forradalmat az egész nép felkeléseként várja a költő.
Fölmerül ebben a költeményben a "csönd" motívuma, verseiben minduntalan visszatér: a "tisztes ,nagy csönd", a még váró, egyelőre mozdulatlan népi haragos indulat a "nagy gőgökkel" kerül szembe, s ez a "csönd" fog mindent megváltani.

Rohanunk a forradalomba

A "véres csütörtök" eltiprása mér inkább kiélezte a forradalmi helyzetet. Elszántsága, a népbe vetett hite csak megerősödött. Rohanunk a forradalomba c. művének mondanivalója az új, győztes forradalom bizonyossága s az, hogy a véres megtorlás ellenére minden készen áll az újrakezdésre. "S ha most támadunk, le nem vernek" - kiáltotta a néppel azonosult költő többes szám első személyben. A döbbent csönd új földrengést ígér. A hosszú vers végén összegződik a részletekből levonható tanulság:

"Csönd van, mintha nem is rezzennénk
S rohanunk a forradalomba."

A bujdosó kuruc

1912-ben úgy látszott, az otthontalan ember végre otthonra lelt, egyéni és kollektív vágyak egymásra találtak. A forradalmi optimizmust azonban a történelem nem igazolta: Európa és a magyarság a háború rémsége felé rohant.
"Kuruc verseiben" a magányos, elárvult forradalmár keserűsége, a kiábrándulás szólalt meg. Egybemosódott ezekben a tragikus múlt és a tragikus jelen: a bujdosó kurucok sorsában saját üldözöttségét, kirekesztettségét sírta el, de kifejeződött bennük az elszántság, a túlerővel szemben vívott reménytelen harc, a helytállás kötelezettsége is.

Sípja régi babonának (alcíme: Bujdosó magyar énekli)

A vers helyzetdal: a költő egy elbujdosni készülő, hazáját örökre elhagyó kuruc szegénylegény sorsába képzeli magát. A vesztett ügy katonája zokogja el a maga bánatát, népe iránt érzett átkozódó szeretetét.
Az egész költemény az indulás, az eltávozás pillanatának hangulatát ragadja meg. Groteszknek hat az első strófa helyzetképe: a vásár kavargó, zajos forgatagában a menő félben lévő kuruc magányosan, halkan siratja "bort nyakalva" önmagát és a magyar népet. A kilátástalanság lesz úrrá: céltalanul indul "bús világgá". Ezt az érzést próbálja tompítani, borba fojtani - hiába.
A 2, versszak fokozza a hazától, a néptől való elszakadás fájdalmát. A bor mámora nem adott enyhülést. A fülébe sípoló nóta egyszerre fejezi ki a nép és a lírai hős kétségbeesését.
Ez a tehetetlen kétségbeesés csap át (3. vsz.) keserű átkozódásba, a szabadságra érdemtelen, gyáva, lankadt nép ostorozásába. A ragaszkodó szeretetet túlzó vádaskodás váltja fel, s ez oldja a lélekben az elszakadás, a hazátlanná válás kínját, s igazolja, megerősíti a veszett néptől, veszett földtől való menekülés szándékának véglegességét.
A vers mondanivalója a menekülés, a hátat fordítás a hazának. Ez azonban csak a vers egyik jelentésrétege. Ennek ellene mond a költemény zenéje, a ritmusban magbúvó szerelmes vallomás. Régi népies sorfajból, felező nyolcasokból építi fel - félrímekkel - Ady a hatsoros strófákat.Valamennyi sor tökéletesen hibátlan csengésű: a sormetszet, az ütemhatár egyetlen esetben sem esik szó belsejébe. Ez a tiszta és ősi magyaros forma hívet tükrözi a népével és hagyományaival szorosan összefonódó költő szemléletét. A ritmus élénk lüktetését fokozzák az első két strófában sűrűn felhangzó alliterációk. Az elszakadni nem tudásról közöl rejtett üzenetet az issza-vissza rímpár is. Egy közismert népdal rímeit használja itt Ady: "Ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza." Az eltávozással szemben az ellentétes irányú mozgást, a visszatérést hangsúlyozza a vers dallama: a lélek visszavágyik a veszett nép veszett földjére.
A háború felé haladó történelem érlelte meg a költőben a nemzethalál hatalmasra növesztett kozmikus vízióját. A költő próféták új szavával hirdeti, hogy el kell pusztulniuk azoknak a népeknek, melyek nem képesek sorsukat alakítani. Maga is vállalja népének elkerülhetetlen sorsát, a pusztulást.

A eltévedt lovas

1914. júliusában tört ki az első világháború, múlttá vált a forradalmi harcok biztató világa. A félrevezetett tömegek éljenezték a háborút. Még az ész emberei közül is néhányan "sután megszédültek". Az európai szociáldemokrata munkáspártok vezetői is az imperialista háborúba lépő országok burzsoáziáját támogatták.
Ady szembefordult az öldökléssel, s emiatt hazaárulónak kiáltották ki. Elnémították, négy éven át nem jelenhetett meg könyve, pedig három kötetnyi verse volt készen. Ezekből válogatta ki az 1918 augusztusában megjelent A halottak élén költeményeit. Ezért is tömörebb ez kötet a korábbiaknál.
Az első pillanattól kezdve tisztában volt a háború embertelen jellegével, s nemcsak a magyarság, hanem az egész emberiség sorsát látta veszélyeztetve. Észrevette az embertelen vadságot.


Emlékezés egy nyár-éjszakára

Döbbent rémületet fejez ki a vers. Az az éjszaka, amelyre Ady emlékezik, a háború kitörésének júliusi éjszakája. A nyár-éjszakában egy lidércnyomásos álom rémült látomásai kavarognak, az iszonyat teszi különössé.
A vers a világ végét, az utolsó ítéletet hirdető "dühödt angyal" bibliai képével indul, felborul az élet eddigi szokásos értékrendje: minden a visszájára fordult. A refrénszerűen visszatérő sor - "Különös-Különös nyár-éjszaka volt" - egyre ijesztőbbé válik, az az iszonyúság, mely "a lelkekre kaján örömmel ráhajolt". Az emberiség jövőjét a reménytelen kilátástalanság teszi kétségessé. A lírai én bénán, élő-halottan, tehetetlenül csak emlékezni tud - Isten-váróan, csupán valami megváltásban bizakodva.
A rémület feldúlja a verset is, a megszokott ritmikai kötöttséget, s a sorok szabadvers-szerűen követik egymást. A "dobolt" hívó szóra válaszoló mély "o" hangot tartalmazó rímek fáradt monotóniát visznek a költemény hangzásába.

Az eltévedt lovas

Az emberiség történelmi eltévedését, útvesztését jelenítette mag Ady a költeményében. 1914. november közepén jelent meg a Nyugatban. A gondolkodó embereket megrettentette az évekig elhúzódó öldöklés lehetősége.
A cím és a vers egésze világosan arról vall, hogy a háború az emberiség történelmi méretű katasztrófája, végzetes eltévelyedése: az eltévedt lovas sötétben, fény nélkül "új hináru útnak" vág neki, s ezen az úton lesben áll s ráront az emberellenes vadság. Az előadásmód jelzésekre szorítkozott csupán, s ez a szándékolt művészi homály a legkülönfélébb értelmezésekre adott lehetőséget.
A költemény hősének, az eltévedt, hajdani lovasnak a "képe" csupán akusztikai elemek hatására idéződik fel: csak hallani a vak ügetést, s később sem tudunk meg többet róla. S ahol csak hang van, s hiányzik a látvány, ott elővarázsolódik a kísértetiesség. Vizuálisan is megjelenik a versben az a színtér, ami a félelemmel és szorongással teli táj, mely egyben az emberi létezés időtlen tája is.
A hajdani lovasra az örök ügetés jellemző, s egyszerre él a múltban s a jelenben. A jövő azonban teljesen eltűnik a versből: a lovas útja éppen az eltévedés miatt céltalan, kilátástalan.
A vak ügetésre volt erdők és ónádasok "láncolt lelkei riadoznak". Előbújnak, "kielevenednek" az ős sűrűből a régi babonás mesék rémei, a süket ködben hallani a negatív csengésű régi, tompa nótát. Emberellenes szörnyek veszik körül az útnak induló lovast, a küzdő, sorsa értelmét kereső embert.
A háború iszonyata azonban újra az ember nélküli, az emberellenes ősvilágot, annak rémeit támasztja fel. A múlt századok ködébe bújt ismét az egész tájék. S itt, fények nélküli, menthetetlen pusztulást sejtető hínáros utakon üget tovább az eltévedt lovas, S a "köd-bozótból kirohan" a megtestesült dehumanizált vadság: "ordas, bölény s nagymérgű medve". Az emberi világ elvesztette emberségét.
Az utolsó strófa egy kis változtatással (a jelzők fordított sorrendje) az elsőt ismétli meg, s ez mintegy a távlat nélküli örök körforgást bizonyítja. Végbement a teljes eltévedés. A történelmi ember elidegenedett saját lényegétől, elnyelte a múlt.

"AZ ÉLET ÉL ÉS ÉLNI AKAR"

Megszólaltatta és átélte Ady háborús költészetében a XX. századi ember élményét: a fenyegetettség érzését. Az élet értelmetlenségét nem tartotta örök és általános emberi végzetnek. Versiből a világháború alatt sem tűnt el a távlat. A szebb, emberibb múlt, a "tegnap" tűnt fel értéknek a jelen borzalmával szemben, s tudta, hogy a "történt szépek, éltek és voltak" "meg nem halhatnak soha".
A kései Ady versekben megjelent a nagybetűvel írt Ember, ki cselekedni akar, nem beletörődni az értékek pusztulásába. Megőrizte a forradalmi ember küldetéstudatát, ember maradt az embertelenségben. A háború Tébolyával szembehelyezte a mégis-morált. Ember az embertelenségben c. verse a költői és emberi helytállás bizonyítéka. Testi-lelki tépettségben, betegen és elcsigázottan is másokért akar élni. A "minden Jövő" féltése szabja meg számára az új kötelességet.
A maga által megszabott hivatása, hogy átmentse a jövőnek az emberiség múltban kiküzdött értékeit. A biblikus zengésű, a belső zaklatottságot kifejező rapszodikus menetű versben csak itt-ott található egy-egy tompa rím.

CSINSZKA

Ekkori szerelmi lírájának, az ún. Csinszka-verseknek is a szépség és az idill őrzése adta meg a különös varázsát.

De ha mégis?

Ez a hiányos kérdő mondat már jelzi a kétkedő bizonytalanságot, a sorssal szembenéző dacot. A háború orkánjában újra felrémlik az emberi-erkölcsi értékek megrendítő pusztulása. A költő a keresztre feszített megváltó kínjainak iszonyatával jellemzi önmagát. Ez a tragikus helyzet indokolja a versen végigömlő gyöngédséget, s a szerelem értékét, megtartó erejét. Négyszer jajdul fel a "tarts meg" rimánkodó könyörgése. Az utolsó strófa a bizakodás érzelmeit szólaltatja meg: ha meg kell is halnia, életét drága, kicsi társának áldozza.
Hasonló lírai tartalma van a Nézz, Drágám, kincseimre c. költeménynek is. A Csinszka-versekben nyoma sincs a Léda-versekre jellemző vívódásnak, szenvedélyességnek. A szerelem most óvó, biztonságot adó menedék a halállal szemben. Ezért az oltalomért ajánlja fel a költő hű, igaz életét feleségének. Az első és az utolsó strófában a négy szótagú rímek a lényeget emelik ki: a szerelemért cserébe adott "kincsei" a "nincsei", őrzött, de a háborúban megtagadott értékei: hűsége népéhez és a jósághoz. A "kincseimre" válaszol a "tincseimre" rím is: őszülő hajszálai az új szerelemeben ifjak lehetnek még. Ez a reménykedő hit a megmaradásban a vers végső üzenete. Legfeljebb a harmadik sorok rímtelen komorsága csökkenti ezt a bizakodást.
A halottak élén c. kötet verseiben a rémület mellett él és megszólal a remény is, hogy szenvedéseken keresztül, de az ember otthont, emberhez méltó létet fog teremteni magának.

Share this:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2007- Érettségi vizsga tételek gyűjteménye. Designed by OddThemes | Distributed By Gooyaabi Templates