A világosi katasztrófát irodalomtörténetünkben is korszakhatárnak tekintjük, habár nem a romantika korszakának lezáródását jelenti. A XIX. század második felének irodalma annyiban más, hogy nincs többé egységes korstílus és világnézet, a korszak irodalma(később egyéb művészeti ágai is) stílusirányzatokra szakadozik szét. Így Arany és Jókai munkásságában még tovább él a romantika, Mikszáth és a századvégi novellisták már a realizmus hazai képviselői, Vajda, Reviczky és Komjáthy költészetében pedig megjelenik a modern líra. Madách az egyetlen romantikus alkotónk, akit az irodalomtörténet mégsem a magyar romantika fejezetén belül tárgyal, holott az ő írói pályafutása is 48 előtt vette kezdetét. Több oka is van: egyrészt igazán jelentős munkáival – Az ember tragédiájával és a Mózessel – valóban csak a szabadságharc bukása után jelentkezett. Másrészt világszemléleti alapját tekintve ő már sokkal inkább ehhez a második korszakhoz tartozik, a Habsburg neoabszolutizmus kora irodalmunkban a dezillúzió, a reményvesztettség, a tömény pesszimizmus korszaka. Összegezve azt mondhatjuk, hogy Madáchot az irodalomtörténet korban a XIX. sz. második felének alkotói közé helyezi, ugyanakkor tudnunk kell róla, hogy Madáchot stílusát, kifejezésmódját, lelkületét tekintve a romantika utolsó nagy összegzőjének tekinthetjük.
Az ember tragédiája (1859–60):
Keletkezésének előzményei:
– Madách személyes tragédiájától a nemzet tragédiáján át eljut egészen az emberiség tragédiájáig.
– Személyes kudarcélményei: Madách beteges hajlamú, visszahúzódó, befelé forduló alkat volt. Életének legnegatívabb tapasztalata nőélménye volt. Egyik korai drámájában, a Férfi és Nőben nőgyűlöletének ad hangot, ez elsősorban erős személyiségű édesanyjának hatásával magyarázható. Később feleségül vette Fráter Erzsébetet, aki később hűtlen lett hozzá, 1854-ben elváltak. Három gyermekét ezután egyedül nevelte. Madách egész életében két nőegyéniség, édesanyja és felesége között őrlődött.
– A nemzeti tragédia hatása: A szabadságharc bukása nemcsak a nemzet kudarcát jelentette számára, hanem családtagjainak halálát is: öccse a háborúban szerzett betegségébe belehalt, nővérét honvédtiszt férjével együtt menekülés közben brutálisan meggyilkolták. Őt magát pedig Kossuth titkárának rejtegetése miatt 1852-ben letartóztatták, s egy évet fogságban töltött.
– Ezen okok vezettek Az ember tragédiájának megírásához, melyben a kor általános eszmeáramlatait, filozófiai tanait visszatükrözve Madách már az egész emberiség tragédiáját rajzolta meg.
Eszmei hatások:
– XIX. sz. elejét meghatározó romantikus-idealista filozófiai irányzatok:
Az optimista történetfilozófiák lényege, hogy egyenes útként élik meg az emberiség fejlődését. Hegel az emberiség evolúcióját a maga dialektikus modelljével magyarázta: az emberiség történetében mindig jelentkezik egy eszme (tézis), a rákövetkező korszak ennek az eszmének cáfolata (antitézis), és az eszmék ilyen rendszerű egymás-utániságában halad az emberiség a végső nagy eszme, a mindenből a pozitív értékeket egybegyűjtő szintézis felé.
– A XIX. sz. második felének dominánsan szkeptikus filozófiai és természettudományos ismeretei:
– Biológiai determinizmus: Eszerint génjeink által öröklött tulajdonságaink eleve meghatározzák minden cselekedetünket, s így a szabad akarat képzete csak illúzió.
– Charles Fourier falanszter elmélete: A falanszter egy termelési egység, emberek együttélési közössége, amely helyettesíti a nemzetet, a családot és a társadalmi szerveződés minden eddigi ismert formáit.
Műfaja:
– Drámai költemény (lírai dráma): Párbeszédes formában íródott, gondolatai tartalmát tekintve lírai, filozofikus költemény. Elsősorban nem színpadi előadásra, hanem olvasásra készült. Műnemi kevertsége jól mutatja, hogy tipikusan szentimentalista–romantikus műfaj. E pontos műfaji meghatározás mellett szokták rá alkalmazni az általánosabb értelemben vett emberiség–költemény megjelölést is: ez az elnevezés nemcsak drámai költeményeket takar, hanem mindazon műveket, amelyek az emberiség nagy történetfilozófiai kérdéseit boncolgatják (vö. Dante: Isteni színjáték; Milton: Elveszett Paradicsom.)
– Szerb Antal: “A drámai költemény a költő vigasztalódása azért, mert nem lehetett filozófus.”
– Az ember tragédiája az egyetlen olyan alkotás XIX. századi irodalmunkban, mely nem nemzeti, hanem egyetemes problémákkal foglalkozik. Petőfi költeményei mellett a legismertebb magyar mű a világirodalomban.
Irodalmi hatások: Biblia – teremtéstörténet.
Faust – ördög–ember viszonya.
Csongor és Tünde – magyar irodalmi előzmény, szintén drámai költemény.
Világirodalmi műfaji előzmények:
Dante: Isteni színjáték (1313–1321) – elbeszélő jellegű, párbeszédes elemekkel átszőtt, lírai hangvételű filozofikus költemény.
Milton: Elveszett Paradicsom (1665) – eposz.
Goethe: Faust (1808) – drámai költemény
Byron: Manfréd (1817) – drámai költemény
Káin (1821) – drámai költemény
Shelley: A megszabadított Prométheusz (1820) – drámai költemény
Szereplők:
Tézis – Ádám:
Az idealizmus képviselője, lelkesedő optimista, szellemi lény. Alapeleme a gondolkodás, az előrehaladás vágya, fausti ember, aki hinni akar a teremtés értelmében, az emberiség fejlődésében.
Antitézis – Lucifer
Kiábrándító realista, a számító józan ész pesszimizmusa szól belőle, materialista. Ádám kijózanító kísérője, olyan, mint Don Quijote mellett Sancho, vagy mint Csongor mellett Balga – magasabb szellemi síkon. Célja annak bebizonyítása, hogy a teremtésnek nincs értelme, ő maga a “tagadás ősi szelleme”. A Faust-mondával párhuzamba állítva Mefisztó párja, “az erő része, mely örökké rosszra tör, és mindig jót mível”.
Kettejük (Ádám és Lucifer) vitájában Madách saját belső tépelődése fogalmazódik meg.
Szintézis – Éva és az Úr:
Szerb Antal: Ádám és Éva nagy harca a történelmen keresztül a szellem és az élet örök ellentéte. A nietzschei kifejezéssel élve, Ádám az apollói, Éva a dionüszoszi princípium. Ádám a világos, építő öntudat, amely magas célokra tör, és ha célját nem tudja elérni, összeomlik. Éva a homályos, ősi ösztön, a természet szava az emberben, amely semmi mást nem akar, mint élni, és dacol a szellem minden erejével. Logika szerint, szellem szerint, Apolló szerint nincsen megoldás, csak a megsemmisülésben – de az ösztön szerint, a lélek szerint, Dionüszösz szerint “az élet él és élni akar”. Éva győzelme végülis Isten akaratát teljesíti be, csírát ad az új életnek, ezáltal meghiúsítja Ádám öngyilkossági szándékát. Nem Éva maga a szintézis, hiszen ő kívüláll az eszmék harcán, nem olyan öntudatosan gondolkodó, mint Ádám, Lucifer, vagy akár Isten, de éppen ezért Isten kegyeltje. Bűnei nem a saját bűnei, hanem a kor bűnei, s hogy ő a nő misztikumánál fogva fölötte áll az eszmék harcának, az már a londoni színben megmutatkozik, ahol átlépi a haláltánc–szakadékot. A szintézis végülis az Isten, aki csak a mű végén jelenik meg ismét, s kimondja a végső konklúziót. “Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál!”
Szerkezet: Keretes mű: – 1., 2., 3., 15. szín – keretszínek
– 4. – 14. szín – történeti színek – ezen belül: – 4. – 10. – múlt
– 11. szín – Madách jelenkora
– 12. – 14. – jövő
– A történeti színek Prága I.-ig a hegeli dia-lektika szerint haladnak, ezután felbomlik a tézis–antitézis sorrend. Ha azonban individualizmus és kollektivizmus szempontjából vizsgáljuk a történeti színeket, úgy szintén szabályos sorrendet figyelhetünk meg: Egyiptom individuum, Athén kollektivitás, Róma individuum, Bizánc kollektivitás, Kepler individuum, Párizs kollektivitás, stb.
Keresztszínek:
1. Szín: A Mennyekben: Az Úr megteremtette a világot, most megpihen, s angyalok kara dicséri. Madách deisztikus felfogását tükrözik az Úr szavai, ki úgy véli, ezután magára hagyhatja a Földet:
“Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Évmilliókig eljár tengelyén,
Míg egy kerékfogát újítni kell.”
A négy főangyal közül három hódolatát fejezi ki az Úrnak, csak Lucifer bírálja a nagy művet. Az Úr száműzi Lucifert a Mennyekből, aki azonban osztályrészét követeli. Az Éden két megátkozott fáját kapja meg, de Lucifer ezekkel is megelégszik:
“Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy,
S egy talpalatnyi föld elég nekem,
Hol a tagadás a lábát megveti,
Világodat meg fogja dönteni.”
2. Szín: A Paradicsomban: A bibliai bűnbeesés történetének parafrázisa. Lucifer ráveszi az első emberpárt, hogy egyenek a tiltott fa gyümölcséből. Az Úr bosszúja lecsap rájuk: Ádám és Éva kiűzetnek a Paradicsomból.
3. Szín: Pálmafás vidék, kívül a Paradicsomon: Ádám és Éva csak a tudás fájának gyümölcséből ettek, a halhatatlanság fájának gyümölcséből nem. Ezért Ádám látni kívánja, milyen sors vár az ő utódaikból felnövekvő emberiségre: “Hadd lássam, miért küzdök, mit szenvedek?” Lucifer álmot bocsát rájuk, hogy ily’ módon végignézze az első emberpárt a történelem egyes korszakain.
Történeti színek
4. Szín: Egyiptom: Ádám a fáraó a korlátlan hatalmú despota, mégsem boldog. “Milljók egy miatt” építenek egy hatalmas piramist, ám Lucifer tudomására hozza: “Pár ezredév gúláidat elássa, / Homoktorlaszba temeti neved.” Egy véresre korbácsolt rabszolga holtan rogy össze a fáraó előtt, mikor felesége Éva is kiválik a tömegből, hogy utolsó perceiben férje mellett lehessen. Ádám maga mellé emeli a nőt, aki megszeret szépségéért, s szerelmét parancsra kívánja elnyerni tőle: “Te csak virág légy, drága csecsebecs, / Haszontalan, de szép, s ez érdeme.” Ám Éva panaszán keresztül meghallja a leigázott tömegek jajszavát: “Fülembe cseng még: milljók egy miatt. / E millióknak kell érvényt szerezniük. / Szabad államban – másutt nem lehet. / Enyésszen az egyén, ha él a köz.” Ádám szeretné, ha a jövőben a szerelem is a szabadság eszméjén alapulna: “S akkor nem fog ölelni már parancsból / De mint egyenlő – kéjnek érzetével.” A despotizmus eszméjében való csalódás megszüli annak antitézisét, s Ádám most a demokrácia eszméjétől várja az általános boldogság megvalósítását. Lucifer már repíti őket abba a korba, melyben megcáfolhatja a demokrácia eszméjét is.
5. Szín: Athén: Lucia (Éva) férjét, Miltiádész hadvezért (Ádám) várja, aki hazatérni készül a csatából. A demagógok által megvesztegetett nép, a csőcselék, mely néhány garasért hajlandó eladni szavazatát, azonban hazaárulónak kiáltja ki a hős had-vezért. Miltiádész, a demokrácia bajnoka viszont bízik a népben, s visszatértével a “fenséges nép” kezébe ajánlja hatalmát, majd seregeit elbocsátja. A csőcselék halált kiált rá, s Ádám megadja magát a nép akaratának: “Vérpadra mostan, bűntetéseműl / Nem mintha aljast bírtam volna tenni, / De mert nagy eszme lelkesíteni bírt.” Ezzel a demokrácia tézise is megbukott. Ádám most már sem ura, sem szolgálója nem akar lenni senkinek, pusztán saját boldogságát keresi, Abban bízik, hogy talán a hedonizmus, a kéj és a mámor adta gyönyörök boldoggá tehetik őt.
MADÁCH IMRE: Az ember tragédiája #2
6. Szín: Róma: Ádámot Sergiolusként, Lucifert Miloként, Évát Júliaként láthatjuk viszont, mások társaságában. A hanyatlásnak indult Római Birodalom erkölcsi fertője ez az élvhajhász patrícius társaság, akik napjaikat borivással, szeretkezéssel, s gladiátorjátékok élvezésével múlatják. A szerelem ismét devalválódott: Ádám fogad, az egyik gladiátor győzelmére, s fogadásának tétje Éva. S bár igyekszenek boldognak látszani, érzik, hogy előbb-utóbb meg fognak csömörleni e kiüresedett életformától: “(–Éva–) Legédesebb percünkbe is vegyűl / Egy cseppje a mondhatatlan fájdalomnak.” A keresztrefeszítésre ítélt keresztények tanítója, Péter az apostol tér be hozzájuk, néhány hívének kíséretében, s ő hozza meg számukra az új tézist, a kereszténység eszméjét: “Legyen hát célod: Istennek dicsőség, / Magadnak munka, az egyén szabad / Érvényre hozni mind, mi benne van / Csak egy parancs kötvén le: szeretet.” Ádám rajongással tekint az új kor elébe, a kereszténységtől a béke, a testvéri szeretet megvalósulását várja, de Lucifer lehűti: “Istennek tetszik, mert az ég felé hajt, / S ördögnek kedves, mert kétségbe ejt majd.”
7. Szín: Konstantinápoly: Ádám Tankréd lovagként érkezik Bizáncba, Lucifer a fegyvernöke. A polgárok házaikba menekülnek előlük, mert megszokták, hogy a lovagok fosztogatnak, s megtiporják a női erényeket. A keleti kereszténység feje, a pátriárka minderre ügyet sem vet, ő az eretneküldözéssel van elfoglalva: a homoiusiont, a szentháromság eszméjét üldözi a homousion nevében. S emiatt az egy “i” miatt ártatlan gyermekeket, aggokat és nőket is máglyára küld. Ádám ráeszmél valamennyi szép eszme közös sorsára: “Mert addig csűritek, hegyezitek, / Hasogatjátok, élesítitek, / Míg őrültség vagy béklyó lesz belőle.” Ádám egyéni erkölcseit kívánná érvényre juttatni e romlott kor ellenében, de Lucifer megfogalmazza számára az egyéniség paradoxonját: “Hiú törekvés. Mert egyén sosem / Hozandsz érvényre a kor ellenében: / A kor folyam, mely visz vagy elmerít, / Úszója, nem vezére az egyén.” Ekkor érkezik Éva, mint Izóra, komornája kíséretében, Tankrés segítségéért esedezve, mert annak néhány lovagja meg kívánta volna gyalázni a két apáca szűzi erényét. Mag Tankréd is szerelemre lobban Izóra iránt, ám az hiába viszonozná közeledését, köti őt fogadalma, s visszavárja a zárda. Ismét csorbát szenvedett a szerelem szent eszméje, hisz’ e kor férfitársadalma vagy “állati vágyának eszközéül / Tekinti a nőt”, vagy “istenűl oltárra helyezi, / És vérzik érte és küzd hasztalan, / Míg terméketlen hervad csókja el.” Ádám oly kort kíván látni, melytől ő függetlenítheti magát, s hol nem érzi magát felelősnek sem a kor erényeiért, sem pedig bűneiért.
8. Szín: Prága I.: A bomló feudalizmus korában Ádám Kepler alakjában jelenik meg. A vallási hiedelmek sötétségével szemben számára már megadatott a józan ész világossága, ő már egy reneszánsz tudós, aki előbbre jár saját koránál. Szemben az előző színben felvet vallásos világképpel Ádám most a tiszta tudást kívánja szolgálni. Mivel azonban babonáktól fertőzött kora ezt nem fogadná el, kénytelen megalkudni: Rudolf császár és udvara számára horoszkópokat készít, s asztrológiáját a babonák szolgálatába állítja. A keresztények már nem a szentháromság kérdése miatt irtják egymást, az új vallási háborút a katolikusok viselik a protestánsok ellen. E kor megfertőzi Kepler hit-vesét, Borbálát (Éva) is, csalja férjét léha, könnyelmű, nagyvilági életet él, s egyre több pénzt csikar ki a kegyelemkenyéren élő tudóstól. Ádám szavain keresztül Madách saját véleményét mondja ki a nőről: “Minő csodás kevercse rossz s nemesnek / A nő, méregből s mézből összeszűrve. / Mégis miért van ez? mert a jó sajátja, / Míg bűne a koré, mely szülte őt.” Ádám e korban ismét szemlélődő hőssé vált, miként korábban Rómában. A tunya kor után megint saját és az emberiség sorsának irányítójává kíván válni: “Óh, jő-e kor, mely e rideg közönyt / Leolvasztja, s mely új tetterővel / Szemébe néz az elavúlt lomoknak, / Bíróul lép fel, büntet és emel, / Nem retten vissza a nagy eszközöktől...” majd álomra hajtja a fejét, s már hallja is a Marseilleise dallamát...
9. Szín: Párizs: Ádám megálmodja a francia forradalom korát, hol ismét a nép ragadja kezébe sorsának irányítását. Ez azonban már nem a megvesztegetésen alapuló athéni demokrácia kora, a francia nemzet folyamatos forradalmi lázban ég, a “szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszavát tűzi ki zászlajára, s kész bárkit eltiporni, ki szembeszáll a forradalom szent eszméjével. Ez a szín Ádám saját álma, nem pedig a Lucifer által rábocsátott hosszú álom. Lucifer eddig mindig hanyatló korszakba vezérelte Ádámot, hogy ezzel is kiábrándítsa őt az új eszmékből. Az “álom az álomban” szín kivétel ezalól: ide Ádám nem Lucifer segítségével jut el, így itt valaminek a kezdetét, egy új eszme megszületését kísérheti figyelemmel. Ő maga Danton képében jelenik meg, véreskezű forradalmárként. Éva két asszony alakjában tűnik fel előtte: először vonzó, elegáns, művelt úrihölgyként, akit azonban megmenteni nem tud, mert a forradalom szelleme királyhűsége miatt halálát követeli. Másodszor női mivoltából kivetkőzött, rongyos, közönséges forradalmárnőként lép színre, akitől Danton teljesen elborzad. Már kezd megundorodni a forradalom barbarizmusától, mikor Sain-Just és Robespierre lecsapnak Dantonra, s hazaárulónak bélyegzik. Danton védekezik: “Nem ismerek bírót magam felett / Mást, mint a nép, s a nép tudom barátom.” Ám Robespierre és Saint-Just ugyanúgy tudják befolyásolni a népet, mint az athéni demagógok, így végül a forradalmi hullám elsöpri egyik legnagyobb hősét, magát Dantont is.
10. Szín: Prága II.: Kepler felébred álmából, melyben őt bár befejezték, s mégis csodálattal emlékezik vissza a francia forradalom dicső korára: “Mi nagyszerű kép tárult fel szememnek! / Vak, aki Isten szikráját nem érti, / Ha vérrel és sárral is volt befenve.” Lucifer gúnyolódik Ádám másnapossága fölött, ki csak “álmában” látta meg az eszményi kort. Kepler később egy tanítványát fogadja, kinek felfedi a tudás paradoxonját: míg a tudás elméleti, nem szolgálhat társadalmi célokat, s az lesz egy szebb kor, mikor a tudomány vívmányai érvényre jutnak és közkinccsé válnak a szabad gondolkodás eredményeként. Ádám újólag egy pezsgő, tetterős világot kíván látni: “(–Lucifernek–) Engem vezess te kétes szellemőr / Az új világba, mely fejlődni fog, / Ha egy nagy ember eszméit megérti, / S szabad szót ád a rejlő gondolatnak, / Ledűlt romoknak átkozott porán.”
11. Szín: London: Madách saját kora ez, a szabadversenyes kapitalizmus világa. Az emberi elme vívmányait egy szűk réteg már szolgálatba állította: a tőkések, a mágnások, a gépek tulajdonosai, aki halálra dolgoztatják munkásaikat, kegyelemkenyéren tartják őket, s ugyanakkor a versenyben maradás kényszerétől vezéreltetve igyekszenek minél silányabb árut piacra dobni. Ádám ismét szemlélődő hős, ki mindezt a Tower magasságából nem láthatja, míg le nem szállnak ezért mondja Lucifer: “Szép a magasból, mint a templomi ének, / Bármely rekedt hang, jajszó és sóhaj / Dallamba olvad össze, míg fölér. – / Így hallgatja azt az Isten, azért / Hiszi, hogy jól csinálta e világot. / De odalent másképpen hallanók, / Hol közbeszól a szív vezére is.” Felszállva London utcáinak nyüzsgő forgatagába, Ádám tanúja lehet a művészet, a kultúra megalázásának, kigúnyolásának: egy olyan világot lát, ahol csak a pénz számít, minden a tömegigények kielégítését szolgálja. Éva polgárlányként jelenik meg a téren, anyja kíséretében. Éva “eladó lány”, kinek számára anyja lehetőleg minél gazdagabb szeretőt keres. Először a mézeskalács szívet ajándékozó szerény polgárfiú képében megjelenő Ádám közeledését Éva mereven elutasítja. Másodjára a dúsgazdag kereskedőnek beöltöztetett Ádám arany ékszer ajándékait Éva elfogadja, s új udvarlójával már szívesebben kacérkodik, mígnem egy szentkép előtt elhaladva a Lucifer varázsolta ékszerek kígyókká változnak. A szín végén Ádám és Lucifer ismét a Towerba menekülnek, míg a lenti sürgés-forgás egy hatalmas haláltáncba torkollik: munkások, kocsmárosok, kéj-hölgyek egyenként mondanak ítéletet saját silány sorsuk felett, majd beleugranak a halálszakadékba. Egyedül Éva, az örök nő megtestesítője lépi át e szakadékot: ő még mindig őrzi magában az emberi értékeket. Ádám a szabadverseny eszméjének bukása után már csak az emberi észben, egy racionális társadalomban bízik.
12. Szín: Falanszter: Madách Fourié falanszter – elmélete alapján rajzolja meg a jövő képét. Félelmetesen precízen szerkesztett, de embertelenné vált világ ez, ahová Ádám és Lucifer cseppennek. Az érzelem és az egyéniség megsemmisül, mindent az értelemnek, a gondolkodásnak, a racionalizmusnak rendelnek alá, mindent a kollektív szellem hat át. Luther fűtőként, Platón pásztorként, Michelangelo széklábfaragóként jelenik meg a színben: művészet és filozófia már nem létezik, mindenki kénytelen valamiféle hasznos, gyakorlati tevékenységet folytatni. Felbukkan Éva is gyermekével. A Tudós a fiúcska koponyaalkatát megvizsgálva dönt a gyermek további sorsáról, neveltetéséről, s már készülne elszakítani őt anyjától. Ádám védelmére kel, ám a falanszter tudósai elmebetegnek minősítik, s csak Lucifer gyors közbeavatkozása menti meg őket, mikoris hirtelen eltűnnek a színről.
13. Szín: Az űr: Ádám megöregedve repül az űrben Luciferrel. Végső elkeseredésében el akar szakadni a földtől, “magasabb körökbe” vágyik. Már nem lelkesíti újabb eszme, megcsömörlik az emberiség fejlődésébe vetett hite. Ádám az anyagból való függésből vezeti le azt a véleményét, hogy az ember nem képes többé tiszta szellemi értékeket létrehozni. Végül mégis rájött, hogy az anyagtól való függetlenség tartalmatlanná teszi a létet: “A csillagok megettünk elmaradnak (S nem látok “célt, nem érzek akadályt.”) Szerelem és küzdés nélkül mit ér / A lét? Hideg borzongat Lucifer!” Lucifer már győzni látszik, hisz Ádám végleg el akarja hagyni a halandók szféráját, elhagyva Évát is, s ezzel elismerve a teremtés értelmetlenségét. A Föld Szelleme azonban nem engedi, hogy egy ember átlépjen a szellemvilágba: Ádám láthatatlan akadályba ütközik. Mikor visszanyeri eszméletét, vissza kíván térni a Földre, vállalván a küzdelem folytatását: “A célt, tudom, még százszor el nem érem./ Mit sem tesz. A cél voltaképp is? / A cél, megszűnte a dicső csatának, / A cél halál, az élet küzdelem, / S az ember célja a küzdés maga.” Ádám e szavakkal az élet értelmének, az ember céljának konklúzióját mondja ki. Az emberiség sorra megbukott eszméiről is másképp vélekedik már. Ádám azt kéri Lucifertől, hogy vezesse vissza ismét a Föld-re.
14. Szín: Eszkimó világ: Az utolsó történeti színben beteljesedik a végső kiábrándultság. A Föld kihűlt, az Egyenlítő vidékén is jégtakaró borítja. Lucifer az emberiség ravatalát mutatja be Ádámnak: az ember teljesen elállatiasodott, már csak ösztönei éltetik. A még életben maradt eszkimó-vademberek a fókavadászatból sem tudják mindig fenntartani magukat, ezért néha egymás életére törnek. Ádám megpillantja Évát, s immár kénytelen kiábrándulni a szerelemből, a költészetből, az örök nőből is: Éva egy öreg, megcsúnyult, eltorzult eszkimó asszony. Ádám már nem kíván új korokba vándorolni, többé nem akarja már látni az emberiség jövőjét: saját jelenkorába vágyik vissza, hogy végre számot vessen a látottakkal. Végül Lucifer megtöri a varázslatot: “Ébredj hát, Ádám! álmod véget ért. – ”
Záró keretszín:
15. Szín: Paradicsomon kívüli pálmafás vidék: Ádám számára már csak egyet-len cselekedet maradt, mely saját akaratának szabadságát bizonyíthatná: az öngyilkosság. Ádám már el is indulna a sziklaszirt felé, honnan levetve magát véget vethetne nemcsak önmaga életének, de az egész emberiség kialakulásának is. Ekkor győzedelmeskedik a nő, akinek misztifikuma továbbra is feloldatlan marad: a nő, aki dacol az értelem szkepticizmusával, a racionális valósággal, mert ösztönei éltetik, az életért él és élni akar. Éva bejelenti anyaságát, Ádám ekkor megtörik, s belátja, hogy ő már sem-mit sem tehet. Ádám ekkor az Úrhoz fordul kérdéseivel. Az Úr nem ad választ Ádám kérdéseire. Ő azért teremtette az embert, hogy annak legyen szabad akarata, s ennek éppen lényeg az a bizonytalanság, melyben az Úr hagyja őt. Ezért áll a választás az ember előtt, hogy küzdjön vagy sem, hisz sosem tudhatja, küzdésének lesz eredménye, örök élet vár-e rá, nemesíti-e őt és utódait a küzdelem. Az Úr ha konkrét választ nem is, de biztatást azért ad. A végső konklúzió, a darabban megfogalmazódó szintézis az Úr szava: “Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”
Az ember tragédiája (1859–60):
Keletkezésének előzményei:
– Madách személyes tragédiájától a nemzet tragédiáján át eljut egészen az emberiség tragédiájáig.
– Személyes kudarcélményei: Madách beteges hajlamú, visszahúzódó, befelé forduló alkat volt. Életének legnegatívabb tapasztalata nőélménye volt. Egyik korai drámájában, a Férfi és Nőben nőgyűlöletének ad hangot, ez elsősorban erős személyiségű édesanyjának hatásával magyarázható. Később feleségül vette Fráter Erzsébetet, aki később hűtlen lett hozzá, 1854-ben elváltak. Három gyermekét ezután egyedül nevelte. Madách egész életében két nőegyéniség, édesanyja és felesége között őrlődött.
– A nemzeti tragédia hatása: A szabadságharc bukása nemcsak a nemzet kudarcát jelentette számára, hanem családtagjainak halálát is: öccse a háborúban szerzett betegségébe belehalt, nővérét honvédtiszt férjével együtt menekülés közben brutálisan meggyilkolták. Őt magát pedig Kossuth titkárának rejtegetése miatt 1852-ben letartóztatták, s egy évet fogságban töltött.
– Ezen okok vezettek Az ember tragédiájának megírásához, melyben a kor általános eszmeáramlatait, filozófiai tanait visszatükrözve Madách már az egész emberiség tragédiáját rajzolta meg.
Eszmei hatások:
– XIX. sz. elejét meghatározó romantikus-idealista filozófiai irányzatok:
Az optimista történetfilozófiák lényege, hogy egyenes útként élik meg az emberiség fejlődését. Hegel az emberiség evolúcióját a maga dialektikus modelljével magyarázta: az emberiség történetében mindig jelentkezik egy eszme (tézis), a rákövetkező korszak ennek az eszmének cáfolata (antitézis), és az eszmék ilyen rendszerű egymás-utániságában halad az emberiség a végső nagy eszme, a mindenből a pozitív értékeket egybegyűjtő szintézis felé.
– A XIX. sz. második felének dominánsan szkeptikus filozófiai és természettudományos ismeretei:
– Biológiai determinizmus: Eszerint génjeink által öröklött tulajdonságaink eleve meghatározzák minden cselekedetünket, s így a szabad akarat képzete csak illúzió.
– Charles Fourier falanszter elmélete: A falanszter egy termelési egység, emberek együttélési közössége, amely helyettesíti a nemzetet, a családot és a társadalmi szerveződés minden eddigi ismert formáit.
Műfaja:
– Drámai költemény (lírai dráma): Párbeszédes formában íródott, gondolatai tartalmát tekintve lírai, filozofikus költemény. Elsősorban nem színpadi előadásra, hanem olvasásra készült. Műnemi kevertsége jól mutatja, hogy tipikusan szentimentalista–romantikus műfaj. E pontos műfaji meghatározás mellett szokták rá alkalmazni az általánosabb értelemben vett emberiség–költemény megjelölést is: ez az elnevezés nemcsak drámai költeményeket takar, hanem mindazon műveket, amelyek az emberiség nagy történetfilozófiai kérdéseit boncolgatják (vö. Dante: Isteni színjáték; Milton: Elveszett Paradicsom.)
– Szerb Antal: “A drámai költemény a költő vigasztalódása azért, mert nem lehetett filozófus.”
– Az ember tragédiája az egyetlen olyan alkotás XIX. századi irodalmunkban, mely nem nemzeti, hanem egyetemes problémákkal foglalkozik. Petőfi költeményei mellett a legismertebb magyar mű a világirodalomban.
Irodalmi hatások: Biblia – teremtéstörténet.
Faust – ördög–ember viszonya.
Csongor és Tünde – magyar irodalmi előzmény, szintén drámai költemény.
Világirodalmi műfaji előzmények:
Dante: Isteni színjáték (1313–1321) – elbeszélő jellegű, párbeszédes elemekkel átszőtt, lírai hangvételű filozofikus költemény.
Milton: Elveszett Paradicsom (1665) – eposz.
Goethe: Faust (1808) – drámai költemény
Byron: Manfréd (1817) – drámai költemény
Káin (1821) – drámai költemény
Shelley: A megszabadított Prométheusz (1820) – drámai költemény
Szereplők:
Tézis – Ádám:
Az idealizmus képviselője, lelkesedő optimista, szellemi lény. Alapeleme a gondolkodás, az előrehaladás vágya, fausti ember, aki hinni akar a teremtés értelmében, az emberiség fejlődésében.
Antitézis – Lucifer
Kiábrándító realista, a számító józan ész pesszimizmusa szól belőle, materialista. Ádám kijózanító kísérője, olyan, mint Don Quijote mellett Sancho, vagy mint Csongor mellett Balga – magasabb szellemi síkon. Célja annak bebizonyítása, hogy a teremtésnek nincs értelme, ő maga a “tagadás ősi szelleme”. A Faust-mondával párhuzamba állítva Mefisztó párja, “az erő része, mely örökké rosszra tör, és mindig jót mível”.
Kettejük (Ádám és Lucifer) vitájában Madách saját belső tépelődése fogalmazódik meg.
Szintézis – Éva és az Úr:
Szerb Antal: Ádám és Éva nagy harca a történelmen keresztül a szellem és az élet örök ellentéte. A nietzschei kifejezéssel élve, Ádám az apollói, Éva a dionüszoszi princípium. Ádám a világos, építő öntudat, amely magas célokra tör, és ha célját nem tudja elérni, összeomlik. Éva a homályos, ősi ösztön, a természet szava az emberben, amely semmi mást nem akar, mint élni, és dacol a szellem minden erejével. Logika szerint, szellem szerint, Apolló szerint nincsen megoldás, csak a megsemmisülésben – de az ösztön szerint, a lélek szerint, Dionüszösz szerint “az élet él és élni akar”. Éva győzelme végülis Isten akaratát teljesíti be, csírát ad az új életnek, ezáltal meghiúsítja Ádám öngyilkossági szándékát. Nem Éva maga a szintézis, hiszen ő kívüláll az eszmék harcán, nem olyan öntudatosan gondolkodó, mint Ádám, Lucifer, vagy akár Isten, de éppen ezért Isten kegyeltje. Bűnei nem a saját bűnei, hanem a kor bűnei, s hogy ő a nő misztikumánál fogva fölötte áll az eszmék harcának, az már a londoni színben megmutatkozik, ahol átlépi a haláltánc–szakadékot. A szintézis végülis az Isten, aki csak a mű végén jelenik meg ismét, s kimondja a végső konklúziót. “Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál!”
Szerkezet: Keretes mű: – 1., 2., 3., 15. szín – keretszínek
– 4. – 14. szín – történeti színek – ezen belül: – 4. – 10. – múlt
– 11. szín – Madách jelenkora
– 12. – 14. – jövő
– A történeti színek Prága I.-ig a hegeli dia-lektika szerint haladnak, ezután felbomlik a tézis–antitézis sorrend. Ha azonban individualizmus és kollektivizmus szempontjából vizsgáljuk a történeti színeket, úgy szintén szabályos sorrendet figyelhetünk meg: Egyiptom individuum, Athén kollektivitás, Róma individuum, Bizánc kollektivitás, Kepler individuum, Párizs kollektivitás, stb.
Keresztszínek:
1. Szín: A Mennyekben: Az Úr megteremtette a világot, most megpihen, s angyalok kara dicséri. Madách deisztikus felfogását tükrözik az Úr szavai, ki úgy véli, ezután magára hagyhatja a Földet:
“Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Évmilliókig eljár tengelyén,
Míg egy kerékfogát újítni kell.”
A négy főangyal közül három hódolatát fejezi ki az Úrnak, csak Lucifer bírálja a nagy művet. Az Úr száműzi Lucifert a Mennyekből, aki azonban osztályrészét követeli. Az Éden két megátkozott fáját kapja meg, de Lucifer ezekkel is megelégszik:
“Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy,
S egy talpalatnyi föld elég nekem,
Hol a tagadás a lábát megveti,
Világodat meg fogja dönteni.”
2. Szín: A Paradicsomban: A bibliai bűnbeesés történetének parafrázisa. Lucifer ráveszi az első emberpárt, hogy egyenek a tiltott fa gyümölcséből. Az Úr bosszúja lecsap rájuk: Ádám és Éva kiűzetnek a Paradicsomból.
3. Szín: Pálmafás vidék, kívül a Paradicsomon: Ádám és Éva csak a tudás fájának gyümölcséből ettek, a halhatatlanság fájának gyümölcséből nem. Ezért Ádám látni kívánja, milyen sors vár az ő utódaikból felnövekvő emberiségre: “Hadd lássam, miért küzdök, mit szenvedek?” Lucifer álmot bocsát rájuk, hogy ily’ módon végignézze az első emberpárt a történelem egyes korszakain.
Történeti színek
4. Szín: Egyiptom: Ádám a fáraó a korlátlan hatalmú despota, mégsem boldog. “Milljók egy miatt” építenek egy hatalmas piramist, ám Lucifer tudomására hozza: “Pár ezredév gúláidat elássa, / Homoktorlaszba temeti neved.” Egy véresre korbácsolt rabszolga holtan rogy össze a fáraó előtt, mikor felesége Éva is kiválik a tömegből, hogy utolsó perceiben férje mellett lehessen. Ádám maga mellé emeli a nőt, aki megszeret szépségéért, s szerelmét parancsra kívánja elnyerni tőle: “Te csak virág légy, drága csecsebecs, / Haszontalan, de szép, s ez érdeme.” Ám Éva panaszán keresztül meghallja a leigázott tömegek jajszavát: “Fülembe cseng még: milljók egy miatt. / E millióknak kell érvényt szerezniük. / Szabad államban – másutt nem lehet. / Enyésszen az egyén, ha él a köz.” Ádám szeretné, ha a jövőben a szerelem is a szabadság eszméjén alapulna: “S akkor nem fog ölelni már parancsból / De mint egyenlő – kéjnek érzetével.” A despotizmus eszméjében való csalódás megszüli annak antitézisét, s Ádám most a demokrácia eszméjétől várja az általános boldogság megvalósítását. Lucifer már repíti őket abba a korba, melyben megcáfolhatja a demokrácia eszméjét is.
5. Szín: Athén: Lucia (Éva) férjét, Miltiádész hadvezért (Ádám) várja, aki hazatérni készül a csatából. A demagógok által megvesztegetett nép, a csőcselék, mely néhány garasért hajlandó eladni szavazatát, azonban hazaárulónak kiáltja ki a hős had-vezért. Miltiádész, a demokrácia bajnoka viszont bízik a népben, s visszatértével a “fenséges nép” kezébe ajánlja hatalmát, majd seregeit elbocsátja. A csőcselék halált kiált rá, s Ádám megadja magát a nép akaratának: “Vérpadra mostan, bűntetéseműl / Nem mintha aljast bírtam volna tenni, / De mert nagy eszme lelkesíteni bírt.” Ezzel a demokrácia tézise is megbukott. Ádám most már sem ura, sem szolgálója nem akar lenni senkinek, pusztán saját boldogságát keresi, Abban bízik, hogy talán a hedonizmus, a kéj és a mámor adta gyönyörök boldoggá tehetik őt.
MADÁCH IMRE: Az ember tragédiája #2
6. Szín: Róma: Ádámot Sergiolusként, Lucifert Miloként, Évát Júliaként láthatjuk viszont, mások társaságában. A hanyatlásnak indult Római Birodalom erkölcsi fertője ez az élvhajhász patrícius társaság, akik napjaikat borivással, szeretkezéssel, s gladiátorjátékok élvezésével múlatják. A szerelem ismét devalválódott: Ádám fogad, az egyik gladiátor győzelmére, s fogadásának tétje Éva. S bár igyekszenek boldognak látszani, érzik, hogy előbb-utóbb meg fognak csömörleni e kiüresedett életformától: “(–Éva–) Legédesebb percünkbe is vegyűl / Egy cseppje a mondhatatlan fájdalomnak.” A keresztrefeszítésre ítélt keresztények tanítója, Péter az apostol tér be hozzájuk, néhány hívének kíséretében, s ő hozza meg számukra az új tézist, a kereszténység eszméjét: “Legyen hát célod: Istennek dicsőség, / Magadnak munka, az egyén szabad / Érvényre hozni mind, mi benne van / Csak egy parancs kötvén le: szeretet.” Ádám rajongással tekint az új kor elébe, a kereszténységtől a béke, a testvéri szeretet megvalósulását várja, de Lucifer lehűti: “Istennek tetszik, mert az ég felé hajt, / S ördögnek kedves, mert kétségbe ejt majd.”
7. Szín: Konstantinápoly: Ádám Tankréd lovagként érkezik Bizáncba, Lucifer a fegyvernöke. A polgárok házaikba menekülnek előlük, mert megszokták, hogy a lovagok fosztogatnak, s megtiporják a női erényeket. A keleti kereszténység feje, a pátriárka minderre ügyet sem vet, ő az eretneküldözéssel van elfoglalva: a homoiusiont, a szentháromság eszméjét üldözi a homousion nevében. S emiatt az egy “i” miatt ártatlan gyermekeket, aggokat és nőket is máglyára küld. Ádám ráeszmél valamennyi szép eszme közös sorsára: “Mert addig csűritek, hegyezitek, / Hasogatjátok, élesítitek, / Míg őrültség vagy béklyó lesz belőle.” Ádám egyéni erkölcseit kívánná érvényre juttatni e romlott kor ellenében, de Lucifer megfogalmazza számára az egyéniség paradoxonját: “Hiú törekvés. Mert egyén sosem / Hozandsz érvényre a kor ellenében: / A kor folyam, mely visz vagy elmerít, / Úszója, nem vezére az egyén.” Ekkor érkezik Éva, mint Izóra, komornája kíséretében, Tankrés segítségéért esedezve, mert annak néhány lovagja meg kívánta volna gyalázni a két apáca szűzi erényét. Mag Tankréd is szerelemre lobban Izóra iránt, ám az hiába viszonozná közeledését, köti őt fogadalma, s visszavárja a zárda. Ismét csorbát szenvedett a szerelem szent eszméje, hisz’ e kor férfitársadalma vagy “állati vágyának eszközéül / Tekinti a nőt”, vagy “istenűl oltárra helyezi, / És vérzik érte és küzd hasztalan, / Míg terméketlen hervad csókja el.” Ádám oly kort kíván látni, melytől ő függetlenítheti magát, s hol nem érzi magát felelősnek sem a kor erényeiért, sem pedig bűneiért.
8. Szín: Prága I.: A bomló feudalizmus korában Ádám Kepler alakjában jelenik meg. A vallási hiedelmek sötétségével szemben számára már megadatott a józan ész világossága, ő már egy reneszánsz tudós, aki előbbre jár saját koránál. Szemben az előző színben felvet vallásos világképpel Ádám most a tiszta tudást kívánja szolgálni. Mivel azonban babonáktól fertőzött kora ezt nem fogadná el, kénytelen megalkudni: Rudolf császár és udvara számára horoszkópokat készít, s asztrológiáját a babonák szolgálatába állítja. A keresztények már nem a szentháromság kérdése miatt irtják egymást, az új vallási háborút a katolikusok viselik a protestánsok ellen. E kor megfertőzi Kepler hit-vesét, Borbálát (Éva) is, csalja férjét léha, könnyelmű, nagyvilági életet él, s egyre több pénzt csikar ki a kegyelemkenyéren élő tudóstól. Ádám szavain keresztül Madách saját véleményét mondja ki a nőről: “Minő csodás kevercse rossz s nemesnek / A nő, méregből s mézből összeszűrve. / Mégis miért van ez? mert a jó sajátja, / Míg bűne a koré, mely szülte őt.” Ádám e korban ismét szemlélődő hőssé vált, miként korábban Rómában. A tunya kor után megint saját és az emberiség sorsának irányítójává kíván válni: “Óh, jő-e kor, mely e rideg közönyt / Leolvasztja, s mely új tetterővel / Szemébe néz az elavúlt lomoknak, / Bíróul lép fel, büntet és emel, / Nem retten vissza a nagy eszközöktől...” majd álomra hajtja a fejét, s már hallja is a Marseilleise dallamát...
9. Szín: Párizs: Ádám megálmodja a francia forradalom korát, hol ismét a nép ragadja kezébe sorsának irányítását. Ez azonban már nem a megvesztegetésen alapuló athéni demokrácia kora, a francia nemzet folyamatos forradalmi lázban ég, a “szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszavát tűzi ki zászlajára, s kész bárkit eltiporni, ki szembeszáll a forradalom szent eszméjével. Ez a szín Ádám saját álma, nem pedig a Lucifer által rábocsátott hosszú álom. Lucifer eddig mindig hanyatló korszakba vezérelte Ádámot, hogy ezzel is kiábrándítsa őt az új eszmékből. Az “álom az álomban” szín kivétel ezalól: ide Ádám nem Lucifer segítségével jut el, így itt valaminek a kezdetét, egy új eszme megszületését kísérheti figyelemmel. Ő maga Danton képében jelenik meg, véreskezű forradalmárként. Éva két asszony alakjában tűnik fel előtte: először vonzó, elegáns, művelt úrihölgyként, akit azonban megmenteni nem tud, mert a forradalom szelleme királyhűsége miatt halálát követeli. Másodszor női mivoltából kivetkőzött, rongyos, közönséges forradalmárnőként lép színre, akitől Danton teljesen elborzad. Már kezd megundorodni a forradalom barbarizmusától, mikor Sain-Just és Robespierre lecsapnak Dantonra, s hazaárulónak bélyegzik. Danton védekezik: “Nem ismerek bírót magam felett / Mást, mint a nép, s a nép tudom barátom.” Ám Robespierre és Saint-Just ugyanúgy tudják befolyásolni a népet, mint az athéni demagógok, így végül a forradalmi hullám elsöpri egyik legnagyobb hősét, magát Dantont is.
10. Szín: Prága II.: Kepler felébred álmából, melyben őt bár befejezték, s mégis csodálattal emlékezik vissza a francia forradalom dicső korára: “Mi nagyszerű kép tárult fel szememnek! / Vak, aki Isten szikráját nem érti, / Ha vérrel és sárral is volt befenve.” Lucifer gúnyolódik Ádám másnapossága fölött, ki csak “álmában” látta meg az eszményi kort. Kepler később egy tanítványát fogadja, kinek felfedi a tudás paradoxonját: míg a tudás elméleti, nem szolgálhat társadalmi célokat, s az lesz egy szebb kor, mikor a tudomány vívmányai érvényre jutnak és közkinccsé válnak a szabad gondolkodás eredményeként. Ádám újólag egy pezsgő, tetterős világot kíván látni: “(–Lucifernek–) Engem vezess te kétes szellemőr / Az új világba, mely fejlődni fog, / Ha egy nagy ember eszméit megérti, / S szabad szót ád a rejlő gondolatnak, / Ledűlt romoknak átkozott porán.”
11. Szín: London: Madách saját kora ez, a szabadversenyes kapitalizmus világa. Az emberi elme vívmányait egy szűk réteg már szolgálatba állította: a tőkések, a mágnások, a gépek tulajdonosai, aki halálra dolgoztatják munkásaikat, kegyelemkenyéren tartják őket, s ugyanakkor a versenyben maradás kényszerétől vezéreltetve igyekszenek minél silányabb árut piacra dobni. Ádám ismét szemlélődő hős, ki mindezt a Tower magasságából nem láthatja, míg le nem szállnak ezért mondja Lucifer: “Szép a magasból, mint a templomi ének, / Bármely rekedt hang, jajszó és sóhaj / Dallamba olvad össze, míg fölér. – / Így hallgatja azt az Isten, azért / Hiszi, hogy jól csinálta e világot. / De odalent másképpen hallanók, / Hol közbeszól a szív vezére is.” Felszállva London utcáinak nyüzsgő forgatagába, Ádám tanúja lehet a művészet, a kultúra megalázásának, kigúnyolásának: egy olyan világot lát, ahol csak a pénz számít, minden a tömegigények kielégítését szolgálja. Éva polgárlányként jelenik meg a téren, anyja kíséretében. Éva “eladó lány”, kinek számára anyja lehetőleg minél gazdagabb szeretőt keres. Először a mézeskalács szívet ajándékozó szerény polgárfiú képében megjelenő Ádám közeledését Éva mereven elutasítja. Másodjára a dúsgazdag kereskedőnek beöltöztetett Ádám arany ékszer ajándékait Éva elfogadja, s új udvarlójával már szívesebben kacérkodik, mígnem egy szentkép előtt elhaladva a Lucifer varázsolta ékszerek kígyókká változnak. A szín végén Ádám és Lucifer ismét a Towerba menekülnek, míg a lenti sürgés-forgás egy hatalmas haláltáncba torkollik: munkások, kocsmárosok, kéj-hölgyek egyenként mondanak ítéletet saját silány sorsuk felett, majd beleugranak a halálszakadékba. Egyedül Éva, az örök nő megtestesítője lépi át e szakadékot: ő még mindig őrzi magában az emberi értékeket. Ádám a szabadverseny eszméjének bukása után már csak az emberi észben, egy racionális társadalomban bízik.
12. Szín: Falanszter: Madách Fourié falanszter – elmélete alapján rajzolja meg a jövő képét. Félelmetesen precízen szerkesztett, de embertelenné vált világ ez, ahová Ádám és Lucifer cseppennek. Az érzelem és az egyéniség megsemmisül, mindent az értelemnek, a gondolkodásnak, a racionalizmusnak rendelnek alá, mindent a kollektív szellem hat át. Luther fűtőként, Platón pásztorként, Michelangelo széklábfaragóként jelenik meg a színben: művészet és filozófia már nem létezik, mindenki kénytelen valamiféle hasznos, gyakorlati tevékenységet folytatni. Felbukkan Éva is gyermekével. A Tudós a fiúcska koponyaalkatát megvizsgálva dönt a gyermek további sorsáról, neveltetéséről, s már készülne elszakítani őt anyjától. Ádám védelmére kel, ám a falanszter tudósai elmebetegnek minősítik, s csak Lucifer gyors közbeavatkozása menti meg őket, mikoris hirtelen eltűnnek a színről.
13. Szín: Az űr: Ádám megöregedve repül az űrben Luciferrel. Végső elkeseredésében el akar szakadni a földtől, “magasabb körökbe” vágyik. Már nem lelkesíti újabb eszme, megcsömörlik az emberiség fejlődésébe vetett hite. Ádám az anyagból való függésből vezeti le azt a véleményét, hogy az ember nem képes többé tiszta szellemi értékeket létrehozni. Végül mégis rájött, hogy az anyagtól való függetlenség tartalmatlanná teszi a létet: “A csillagok megettünk elmaradnak (S nem látok “célt, nem érzek akadályt.”) Szerelem és küzdés nélkül mit ér / A lét? Hideg borzongat Lucifer!” Lucifer már győzni látszik, hisz Ádám végleg el akarja hagyni a halandók szféráját, elhagyva Évát is, s ezzel elismerve a teremtés értelmetlenségét. A Föld Szelleme azonban nem engedi, hogy egy ember átlépjen a szellemvilágba: Ádám láthatatlan akadályba ütközik. Mikor visszanyeri eszméletét, vissza kíván térni a Földre, vállalván a küzdelem folytatását: “A célt, tudom, még százszor el nem érem./ Mit sem tesz. A cél voltaképp is? / A cél, megszűnte a dicső csatának, / A cél halál, az élet küzdelem, / S az ember célja a küzdés maga.” Ádám e szavakkal az élet értelmének, az ember céljának konklúzióját mondja ki. Az emberiség sorra megbukott eszméiről is másképp vélekedik már. Ádám azt kéri Lucifertől, hogy vezesse vissza ismét a Föld-re.
14. Szín: Eszkimó világ: Az utolsó történeti színben beteljesedik a végső kiábrándultság. A Föld kihűlt, az Egyenlítő vidékén is jégtakaró borítja. Lucifer az emberiség ravatalát mutatja be Ádámnak: az ember teljesen elállatiasodott, már csak ösztönei éltetik. A még életben maradt eszkimó-vademberek a fókavadászatból sem tudják mindig fenntartani magukat, ezért néha egymás életére törnek. Ádám megpillantja Évát, s immár kénytelen kiábrándulni a szerelemből, a költészetből, az örök nőből is: Éva egy öreg, megcsúnyult, eltorzult eszkimó asszony. Ádám már nem kíván új korokba vándorolni, többé nem akarja már látni az emberiség jövőjét: saját jelenkorába vágyik vissza, hogy végre számot vessen a látottakkal. Végül Lucifer megtöri a varázslatot: “Ébredj hát, Ádám! álmod véget ért. – ”
Záró keretszín:
15. Szín: Paradicsomon kívüli pálmafás vidék: Ádám számára már csak egyet-len cselekedet maradt, mely saját akaratának szabadságát bizonyíthatná: az öngyilkosság. Ádám már el is indulna a sziklaszirt felé, honnan levetve magát véget vethetne nemcsak önmaga életének, de az egész emberiség kialakulásának is. Ekkor győzedelmeskedik a nő, akinek misztifikuma továbbra is feloldatlan marad: a nő, aki dacol az értelem szkepticizmusával, a racionális valósággal, mert ösztönei éltetik, az életért él és élni akar. Éva bejelenti anyaságát, Ádám ekkor megtörik, s belátja, hogy ő már sem-mit sem tehet. Ádám ekkor az Úrhoz fordul kérdéseivel. Az Úr nem ad választ Ádám kérdéseire. Ő azért teremtette az embert, hogy annak legyen szabad akarata, s ennek éppen lényeg az a bizonytalanság, melyben az Úr hagyja őt. Ezért áll a választás az ember előtt, hogy küzdjön vagy sem, hisz sosem tudhatja, küzdésének lesz eredménye, örök élet vár-e rá, nemesíti-e őt és utódait a küzdelem. Az Úr ha konkrét választ nem is, de biztatást azért ad. A végső konklúzió, a darabban megfogalmazódó szintézis az Úr szava: “Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”
Megjegyzés küldése