Friss tételek

Az ókori kultúrák- a folyammenti kultúrák (Kína, India, Mezopotámia, Egyiptom)

Az ősközösség társadalmi és kulturális fejlődése a falvak kialakulásával érte el tetőpontját a neolitikum idején. Az egymástól független, lényegében önellátó falvak azonban akadályaivá váltak a további fejlődésnek. Bennük az önellátás két vonatkozásban is jelentkezett. Önellátóak voltak az egyes emberek, családok, kisebb csoportok: minden szükségletüket a maguk munkájával elégítették ki az élelemtől a kőszerszámokon át a cserépedényig és a szövetekig. Önellátóak voltak a falvak, faluközösségek: földjeiket közösen művelték s a termékek közös tárolásával, elosztásával, továbbá a közösségen belüli cserével-rendes körülmények között- biztosítani tudták fennmaradásukat. A szellemi és a fizikai munka nem szakadt el egymástól. Erre nem is nyílt lehetőség, mert a termelés még nem volt olyan fejlett, hogy a fizikai dolgozó elég fölösleget termeljen és el tudja tartani a csak szellemi tevékenységgel foglalkozókat. Az anyagi és a szellemi kultúra szerves egységben, kölcsönhatásban, egymásra épülve fejlődött. E fejlődés egyik döntő alapja a szervezettség. Ez megkívánta a szervezőt. Egyes emberek, a korábban hasonló tevékenységet végző varázslók utódai, egyre inkább csak szervező, irányító munkát végeztek. Nem szakadtak el a fizikai munkától, hanem szellemi munkájukkal vettek részt a termelésben, s ezért részesedtek a termékekből. A falu népe gyorsabban szaporodott. A növekvő népességről a föld kiterjesztésével lehetett gondoskodni. Új földeket foglaltak tehát el, esetleg olyanokat is, amely egy másik közösség birtokában volt. Tehát hódítottak, vagy védekeztek és különösen ott, ahol egymás közelében letelepedett közösségek éltek, szinte állandósult a háborúskodás. Ez az arra legalkalmasabb emberekből fokozatosan kitermelte a hadakozó réteget. Ezt vezetni irányítani kell: a gazdálkodás vezetője egyben a harcosok vezére is lett, és e hadakozó réteget a maga hatalmának támaszául használta fel, egyre inkább a maga közösségével szemben is. A technikai- gazdasági- társadalmi fejlődés közben az önellátás mind jobban megoldhatatlanná vált. Csak nagyobb egységek összehangolt termelése biztosíthatta mind a megfelelő tartalék képzését, mind a termékek szervezett cseréjét. A terjeszkedéssel, egységesítéssel a vezető hatalma szükségszerűen nőtt és a dolgozó nép fölé emelkedett. A technika fejlődése miatt lehetetlenné vált az egyes ember, a család önellátása is. A fémek termeléséhez, megmunkálásához például megfelelő szakértelem kellett. A fémfeldolgozás már nemcsak technikai eljárás lett, hanem mesterség, foglalkozás is. Művelői az elcserélhető fölöslegeikért megkapták a mások által már szintét fölöslegként termelt élelmet, használati cikket. E mesterek elhatárolták magukat a nagy közösségtől, zárt réteget, kasztot alkottak és a parasztok fölé emelkedtek. Fölös termékeik eladása nagy utakra, mozgásra kényszeríttette őket, s eközben ismereteket szereztek és adtak át. A földművelőket a munkájuk helyhez kötötte. De köztük is jelentkeztek differenciálódás az ellátottságban, majd a vagyonban is. Még nagyobb különbségek mutatkoztak köztük és a föléjük emelkedő, vagy tőlük elkülönülő rétegek( papok-törzsfők, harcosok, mesteremberek) között. Megindult az ősközösség bomlása, az osztálytársadalom kialakulása. A rabszolgaság a falvak terjeszkedésével alakult ki: az elfoglalt területek lakosságát elűzték, vagy szolgálatra kényszeríttették. Két fő formája fejlődött ki a rabszolgaságnak: a keleti típusú- nagyrészt naturáls, önellátó gazdaság jellemzi- és a fejlett árutermelést, pénzgazdálkodást kialakító antik társadalomé: a nyugati, vagy európai típusú.

Az első szervezett ázsiai típusú rabszolgatartó társadalmak. A civilizáció bölcsői Egyiptomban, a “termékeny félhold” (Palesztina, Szíria, Mezopotámia) területén, Indiában és Kínában bontakoztak ki. Ezeket a területeket a szubtrópusi éghajlat, s a nagy folyamok völgyeiben (Nílus, Tigris és Eufrátesz, Indus és Ganges, Hoang-ho és Jang-cse Kiang) a könnyen megmunkálható hordalékos iszaptalaj és az öntözés lehetősége elősegítette a földművelés gyorsuló fellendülését. Itt alakultak ki az első városok: egy-egy nagyobb gazdasági egység központjai. A vallási- gazdasági- katonai vezető- a társadalmi elnyomás fokozódásával megerősített templomból, illetve uralkodói házból- e központokból irányította az öntözést. A termelést, a begyűjtést és az elosztást. Ha a kiváltó ok, a kiindulás azonos volt is, a fejlődés az egyes területeken eltérést mutat a földrajzi fekvés, a társadalom alakulása, a tulajdonviszonyok különbözősége stb. miatt.

Egyiptom.
A két sivatag közt a Nílus által teremtett sok száz kilométer hosszú viruló oázis azonban nemcsak eltartotta az ott élő népeket hanem rá is kényszeríttette őket, hogy s kisebb területek integrálódjanak s ennek eredményeként egy egységes birodalom alakuljon ki a folyam völgyében(III. évezred). Egy-egy falu vagy város növekvő népességének eltartására igyekezett megművelhető területét a homokpadok áttörésével, majd csatornázással, még később a víz magasabb szintre való eljuttatásával is kiterjeszteni, illetve gátakkal védi. A szomszédos területek ilyen törekvései azonban egymás érdekeit sértették. Háborúskodás tört ki köztük és a hódítással-alárendeltséggel- új, nagyobb egység alakult ki, s újabb szomszédos területtel került szembe. Ez a folyamat tovább folytatódott mindaddig, míg ki nem alakult Felső és Alsó Egyiptom., illetve az előbbi győzelmével az egységes birodalom. Ezt a fejlődést a vízgazdálkodás egységének kényszere indította el. Ez kívánta meg a központi, a legfelsőbb irányítót, akitől - ezt a hitet rákényszeríttették, majd elhitették a dolgozó tömegekkel - az élet fakad, tehát a birodalom korlátlan tulajdonosa és ura. Egyiptom gazdasági, társadalmi, politikai, vallási és kulturális fejlődésére ez nyomta rá bélyegét, ez határozta meg alakulását. A természetfeletti erők kinyilatkoztatási helye, a korábbi mágus, varázsló háza fokozatosan a termelési munkálatok irányításának, a termés begyűjtésének és elosztásának középpontja lett. A termékenységet, az áradást elősegítő mágia rítusai rendeződtek, s ez előkészítette a mágia kormányzati tevékenységgé és az azt támogató vallássá differenciálódását. A belső ellentétek elfojtására, a hódításra és a védekezésre erősíteni kellett a vezető fegyveres, katonai hatalmát is. Az egységes Egyiptomban ennek az irányító központnak a hatalma természetesen az egész országra kiterjedt. Az eredetét és fejlődését azonban jelzi a “mana” birtoklójának, a legfőbb birtokosnak, minden irányítójának a neve is: a fáraó. Az istenek leszármazottjává növekvő, istenkirály fáraónak az életében és holta után is meglevő hatalma azonban nem volt korlátlan egyszemélyes uralom. Mindvégig támaszkodnia kellett a meghódított és egységbe foglalt terület volt és kialakuló uralkodói csoportjaira, majd osztályaira: a papokra, a tartományok gazdasági-igazgatási katonai vezetőire. Az egységes irányítás csak ezek segítségével valósulhatott meg. Egyiptom egy olyan kultúra, amelynek a gazdasági egység, ez a termelő háztartás adta meg a lendületét és szabta meg a korlátait. Összefonódnak a mágikus elképzelések rendszerezéséből kialakult teológia és a gazdaság fejlődését elősegítő tudomány. A célban, tartalomban és formában rejlő kötöttségek ellenére is nagy lépésekkel haladt előre a tudomány, és nagyban hozzájárult a munka szervezettebbé válásához, a termékfölösleg növekedéséhez. A munka megszervezéséhez tudni kell: mikor jön az áldásthozó áradás. A Nílus mindig azonos időpontban önt ki. Ennek megfigyeléséből határozták meg a 365 napos évet, állították össze a nap járásához igazodó naptárt. Ez évezredekig megmaradt. Igen fejlett volt csillagászati ismeretük. Felhasználták a mezopotámiai csillagászat eredményeit is. Megkülönböztették az álló csillagokat, a bolygókat, meghatározták az égtájakat. Egyre fejlődött a földművelés és a tengerre mindinkább kimerészkedő hajózás is. Megszületett az asztrológia és az asztronómia. A termékek összegyűjtéséhez, tervszerű elosztásához mércék váltak szükségessé, s ezeket az egységes állam kialakulásával egységesíteni kellett. Kialakultak a számok, megszülettek az egyszerű műveletek. Meg kellett teremteni a földmérést, a geometriát. Az egyiptomiak a tízes számrendszert használták számításaikban. A jelek egyszerűsödésével létrejött az írás. Megismerik a vasat, amely jobb fémeszközöket, fegyvereket eredményez. A termeléshez kapcsolódik a dolgozók egészségét, munkaképességét segítő gyógyítás is. Az orvoslás a papságnak a javasemberektől örökölt monopóliuma volt. Lendületet adott az orvostudománynak a balzsamozás közben szerzett sok tapasztalat is. A fémek közül használta az aranyat ( melyet már a neolitikumban is ismerte az ember), ismerte a rezet, később megtanulta az ötvözést, így megismerte a bronzot, majd a vasat, amely olcsóbb volt a bronznál, így gyorsan elterjedt. A fémkohászat és a szerszámkészítés maga is számos új eljárást követelt meg, illetve tett lehetővé. Magas fejlettséget ért el az agyag, bőr az asztalosipar, az ötvösség, a szövés, az üvegkészítés, a papiruszcserje feldolgozása. A technikai fejlődés kihatott közlekedés alakulására is, mely elsősorban vízi volt. Előbb evezővel, később vitorlával haladtak. Szárazföldi szállításnál szánszerű eszközöket használtak, majd például a piramisok építésénél görgőt és emelőt. A kereskedelem sajátosan alakult. A külföldről szükséges anyagokat vagy fegyverrel, hódítással, vagy hivatalnok vezette expedíciókkal szerezték be aranyért, élelmiszerekért, gyakran pedig sarcként. Ez mérhetetlen kincsek felhalmozásához vezetett, de ezek tekintélyes része a sírokba vándorolt, a túlvilági élethez. Uralkodó szerepe volt a vallásnak. A társadalmi és gazdasági fejlődés szükségessé tette egyfelől az egységes vallás, másfelől a teológia kialakítását. E fejlődés során a totemősökből az állatisteneken át eljutottak az emberalakú istenekig. E fejlődés természetes következménye, tükörképe volt az ország egységesítésének, az egységes birodalom kormányzatának. A többiek fölé emelkedő város védőszellemét tehát Héliopolisz, a legendás birodalom-egyesítő Menes fáraó városának totemállatát, a sólymot az egész egyesített terület istenévé tették. A helyi isteneket vagy összeolvasztották vele (pl. Amon-Ré), vagy helyet adtak neki az istenek hierarchiájában ugyanúgy, mint az egyes helyi vezetőknek az állam igazgatásában. A totemállatokból eközben sólyom, kos, sakál, stb. fejű isten lett, majd mind több esetben emberalakot kapott, és szent állata, jelvénye lett az ősi totem. E vallásban a fáraó ugyanis az isten leszármazottja, maga az isten. Ezért mindennek korlátlan ura, s mivel halhatatlan, uralma örök. Az egyiptomi vallásnak nem voltak dogmaként rögzített hittételei. Az egyiptomi felfogás szerint az embernek két lelke van. Halála után az egyik (a “Ka”) az eltemetett, bebalzsamozott test körül lebeg, a másik (a ”Ba”) a túlvilági bíróság elé áll, majd a túlvilágon él tovább: ugyanazt a unkát, szolgálatot végzi, mint földön. Ez a vallásos hit és a papság szellemi befolyása határozta meg a művészetek alakulását is. A képzőművészet alkotásai hűen tükrözik a társadalmi élet sajátosságait, és nagyon sok mű szuggesztív kifejezője az akkori hit és érzelemvilágnak. A kor művésze mesterségének élhetett, munkájáért eltartották, de ezért nem a közösséget szolgálta, hanem a közösséget elnyomó hatalmat. Művészetének fő témája a fáraó emberfeletti lényének megjelenítése. Az ábrázolás hűsége, szépsége csak ennek alárendelten volt fontos. Az építészet feladta az égi és földi hatalmak nagyságának és állandóságának a hirdetése lett. Megszületett az oszlop. Hasonló céllal épültek a piramisok is, a fáraó halál utáni palotái. Az irodalomra jellemzőek voltak az intelmek, a mágikus költészet, filozofikus költészet (Középbirodalom), szerelmi líra (Újbirodalom), elbeszélés (“Paraszt panaszai”). Egyiptomban nem ismerték a színházat, de voltak dramatikus játékok. Ránk maradt kultikus játékok (pl. az Ozirisz-mítosz), szertartások párbeszédes szövegei. Ezeket énekkel, hangos zenével, tánccal, pantomimmel játszották el. A leendő papokat iskolákban képezték, oktatták a teológia, a matematika, a csillagászat és az orvostudomány elemeire. A despotikus államrendszer egyre inkább bénítólag hatott a társadalom, a pazarlás és az ismétlődő háborúk a gazdaság életére. Az egyiptomi birodalom elbukott, kulturális értékei javát, s főleg a technikáját azonban átvette más, eddig barbárságban élő nép.
Az ázsiai civilizációk kulturális öröksége.

Indiában és Kínában az ősközösségi társadalomból a fejlődés- a termelés, az anyagi kultúra előbbre haladása alapján- ugyanazt az utat tette meg, mint Egyiptomban, Mezopotámiában, vagy Európában. De Kína földrajzi helyzete s e mellett elzárkózottsága miatt kulturális eredményeit- melyekkel sokszor évszázadokkal megelőzte Európát - nem tudta, nem is akarta átadni más népeknek, s amit átadott, szinte kivétel, vagy véletlen. E mellett Kína, éppen elszigeteltsége miatt, egy idő után megrekedt a fejlődésben. A kínai állam a legrégibb, történetileg i.e. 2200 körül földművelésen alapuló, a korlátlan uralmú uralkodó, a császár mellett hivatalnokokkal kormányzott állam volt. A kínaiak már igen korai vallásos elképzeléseiben a központot az Ég jelképezi, amely a legfőbb úr és a mindenkori császár magát a legfőbb úr gyermekének tekintette. Az Ég mellett az égitestek, hegyek, folyók, egyes természeti jelenségek tisztelete is egyedül a császárnak volt fenntartva. A nép körében egyedül az animizmus terjed el. A földművelésen kívül az iparűzés még a későbbi időkben is inkább a házigazdálkodás keretein belül bonyolódott le. Az asszonyok tenyésztették a selyemhernyókat, amelyből a híres kínai selyem készült. Ismerték a porcelánkészítést (i.e. 2. Évszázad), valamint a könyvnyomtatást is ( i.u. 6-7. Század). Lao-tse (I.e. 604 körül) a tao megalapítója. A tao eredetileg talán az ég, a csillagok útja; nála az ősi elemé, minden dolog kezdetévé és végévé, a nagy semmivé válik. Ebből lett az ég, Yang, és a föld, Yen.

Indiában a Pandzsáb vidékén Egyiptomot megelőzve alakult ki a magas fokú civilizáció. A III. évezred derekán kialakult kultúrát ( Harappa kultúra) azonban a II. évezred közepén benyomuló állattenyésztő “árják” megsemmisítették és India civilizációjának fejlődésében több évszázados hanyatlás következett. Az indiai kultúra egyes eredményei azonban így is eljutottak és beépültek a mezopotámiai kultúrába.

Mezopotámia a két folyam vidéke maga is gyűjtőmedence volt. A déli részén a IV. évezredben magas fokú kultúrát megteremtő sumérok, majd a III. évezredben északról betelepedő sémi népek fejlett civilizációt építettek ki itt. Cserekereskedelmi és más kapcsolatokat építettek ki a peremvidék, a távolabbi hegyvidék elmaradottabb népeivel. Mezopotámia egyre gyakrabban érintkezett Egyiptommal, a hettita birodalommal, és a Közel-Kelet népeivel. A mezopotámiai ősmítosz- elsősorban a Gilgames eposzból ismerjük- hettita közvetítéssel eljutott a görögökhöz is és hatással volt mitológiájuk alakulására. Eljutott a zsidókhoz is, egyes tanait az Ószövetségben is megtaláljuk. Mezopotámiában a matematikában, geometriában is kiváló eredményeket értek el. Számrendszerük ugyan a hatvanas volt, de ők jöttek rá a helyi érték használatára. A kereket a sumérok találták fel. A kört ők osztották 360 fokra. Az évben 12 hónap volt, a hónapokat hetekre osztották.

A keleti kultúra közvetítésében nagy szerepük volt a föníciaiaknak.

Share this:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2007- Érettségi vizsga tételek gyűjteménye. Designed by OddThemes | Distributed By Gooyaabi Templates