Az emberi jogokról a felvilágosodás korától, a XVIII. századtól kezdtek elmélkedni.
John Locke írásaiban fogalmazta meg az ember természet adta jogait, ezek az élethez, a szabadsághoz és a tulajdonhoz való jogok. E jogok biztosítását az emberek társadalmi szerződés keretében az államra ruházták. A társadalmi szerződés felbontható, ha az állam megsérti a jogokat, önkényesen irányítja az országot.

A kisebbségvédelem tárgyalása kapcsán először a kisebbség fogalmát kell meghatározni. A nemzetközileg elfogadott meghatározása napjainkig sem született meg, ezért a szubjektív véleményem szerinti legjobbat idézem. Ez Francesco Caportorti megfogalmazása, mely szerint:”Kisebbség az a csoport, amely számát tekintve kisebb, mint az állam lakosságának többi része, nincs domináns helyzetben és amelynek tagjai olyan etnikai, vallási vagy nyelvi sajátosságokkal rendelkeznek, amelyek megkülönböztetik őket a lakosság többi részének sajátosságaitól és összeköti őket kultúrájuk, hagyományaik, vallásuk és nyelvük megőrzésére irányuló szolidaritás érzése.” Az idézetből következően meg kell különböztetnünk vallási, nyelvi és etnikai kisebbségeket, attól függően, mi a sajátosságuk alapja, de fel lehet osztani a Kisebbségeket elhelyezkedése alapján is. E szerint van tömbben és szórványban élő kisebbség is. A felosztás egy harmadik dimenzióját képezi a határokon túli kapcsolatok lehetősége, így van határon túlra került, transznacionális és elszigetelt kisebbség is. A harmadik felosztás jelentősége abban rejlik, hogy a nagymértékben befolyásolja a kisebbség jogainak érvényesítésénél a használható eszközöket. A kisebbségek védelmét jogi szempontból próbáltam megközelíteni, ezért először a pozitív irányú elmozdulást biztosító jogszabályokat tárgyalom. Bármint tudjuk, a jogszabály csak annyit ér, amennyit betartanak, betartatnak belőle. Amikor valamit megszeretnénk védeni, tudnunk kell, mi akarja megtámadni. Ezért vázolom a kisebbségekre leselkedő veszélyeket. Napjaink állameszméje az egységes, összetartó állam képében jelenik meg. Bár ezen a globalizációs folyamat enyhíteni fog. Ezen idea kép a nemzetállam és a kulturnemzet fogalmának összefolyásával kialakíthatja azt az elképzelést, amely szerint a szilárd állam feltétele a kulturális homogenitás az államban. Ezen elvet vallók hajlamosak a kisebbségek jogainak biztosítása mögött a széthúzás rémét látni. Ezt még bonylitja a kisebbségekhez kapcsolódó személyes előítéletek megléte is. Persze az egységes állam ideálját kergetők sem ugyanúgy viszonyulnak a kisebbségekhez. Alapvetően négy politikai hozzáállást különböztetünk meg:

- Az első a pluralitás, amelynek célja a kisebbség megőrzése, és ezért nagy szabadságot biztosit nekik ügyeikben. Ezen államokban általában több, körülbelül egyenlő nagyságú kisebbség található.
- A második és sokkal gyakoribb az integrációs cél. E politikai elképzelést vallók a társadalom különböző csoportjaiból egységes társadalmat próbálnak létrehozni, de egyidejűleg meg próbálják e csoportok sajátos jellemvonásának megőrzését is. Az ilyen terveket megvalósítani akaró államokban általában jelentős kérdés a kisebbség ügye, de vagy a kisebbség magatartása vagy a külpolitikai célok miatt a társadalomra gyakorolt széthúzó hatást nem tekintik annyira veszélyesnek. Véleményem szerint hazánk ezen kategóriába sorolható. Kisebbségi politikánkat jelentősen befolyásolja a relatív kis létszámuk az államhatáron belül és a határon kívüli magyarok jelentős tömege.
- A harmadik az asszimilációs terveket dédelgető beállítottság. Ez az integráció mellett a második leggyakoribb hozzáállás. Cél: az egységes homogén társadalom, amelyben a kisebbségnek fel kell hagyniuk sajátosságaikkal, és hasonulniuk kell a többséghez. Ezen elképzelések elég gyakran megjelennek a történelemben. Ennek oka szervesen összefügg a különféle társadalmi, pszichológiai folyamatokkal. Az ilyen elképzelések közül a legnagyobb befutó az orosz, később szovjet szocialista elképzelések voltak. Mivel ez a társadalom horizontális tagozódását érinti és nem témánkat, mely a vertikális különbségekre épít, nem foglalkozok vele részletesebben.
- A negyedik irányzat a szegregciós hozzáállás. Itt a cél a kisebbség elkülönítése, alárendelt sorban tartása. E politikai felfogásra jó példa a náci Németország, ahol elkülönítés, gettósítás elvezetett a fizikai megsemmisítésig. Természetesen a fent említett négy politikai irányzat szinte sosem jelenik meg önmagában, keverednek egymással.

A kisebbségvédelem szempontjából az asszimilációs és a szegregciós hozzáállás jelent veszélyt. A szegregciós elképzelést könnyű felismerni és tenni ellene, talán ezért is ritkább. Az asszimilációs politika már nehezebb eset. Ezért részletesebben is foglalkozom vele. Az asszimiláció módjai között különbséget kell tennünk az erőszakos /mely gyakorlatilag a népirtás civilizált formája, az önkéntes és természetes között. Az utolsó kettő a politikától független, az általános európai és észak-amerikai normák szerint nem kifogásolható jelenség. Mivel mindenkinek joga van az identitás szabad meghatározásához, mégha ezzel fel is adja a születésből származó valakikhez, valamihez való tartozását. Az erőszakos asszimiláció viszont elitélendő, hiszen pont a fent említett szabad önmeghatározást gátolja. Az asszimiláció mértéke lehet részleges, amely a kultúra egy-egy részét érinti, például ilyen az ir nyelv és az ir identitás kapcsolata, ahol a nyelv feladása nem jár együtt az identitás feladásával is. Lehet az asszimiláció mértéke lényege dolgokra kiterjedő, ahol csak néhány másodlagos vonás marad meg az eredeti kultúrából. Ezen jelenségre példaként a korai középkor germán, magyar, szláv törzsek kikeresztelődését említeném, ahol is a társadalom, a kultúra lényegében megváltozott, de egyes „pogány” hagyományok átalakult formában tovább éltek. És legvégül az asszimiláció lehet tökéletes is. Az erőszakos asszimiláció módszerei a következők:

• Területi: rokon a szegregciós politikával, amely erőszakos áttelepítésekkel, többségi betelepítésekkel, tömeges sterilizációval, szaporodás gátlással járhat. Az át- és betelepítésekre jó példa a Bemes dekrétum. Alapvetően a csoport egy az egyben történő eltüntetése a cél, nem koncentrál az egyénre, ezért van lehetőség a kisebbségi kultúra lényegi részének a magánszférában történő megőrzésére.
• Személyek asszimilációja: Ez a területi asszimilációs törekvéseknél hatékonyabb, s nehezebben bizonyítható. Az élet különböző magánterületeire terjed ki, így a legfontosabb védendő területek is a magánszférában helyezkednek el. Ilyen a nyelv, a kultúra, ahol is a többség nyelvét erőltetik a kisebbségre, és ez a felnövekvő generációra hat leginkább. Ide sorolhatjuk még az oktatás nyelvét, a tömegkommunikáció nyelvét és az általa sugárzott kulturális normákat, és a kisebbségi kultúra szándékos archaizálását és még számtalan kisebb –nagyobb intézkedést. A radikális ellenglobalizációs nézeteknek egy pillanatig engedve, az Egyesült Államok kultúr export monopóliuma is ide sorolható. Még a személyek asszimilációjához, de nem a magán szférájához tartozik a politikai befolyás védelme regionális szinten. Ide sorolhatók még bizonyos gazdasági eszközök is. Ez alatt a kisebbség lakta terület gazdasági lemaradásának hagyását, „ne adj isten” gazdasági támogatását értem. Századunkban az invidializmus, polgári értékrend erősödésével az asszimilációs jelenség szedte a legtöbb „áldozatot”. A személyi asszimilációval szorosan összefügg, szinte elválaszthatatlan tőle a tudati, pszichológiai kényszerítő eszközök. Főleg ez teszi igen veszélyessé is. Ilyen a kisebbrendűségi tudat kialakítása, a történelemtől való megfosztás, és ehhez hasonló „finomságok”.

A nemzetközi jogra áttérve nem részletezem a korábbi dokumentumokat, megállapításokat. A nemzetkozi jogtörténelemmel kapcsolatban csak néhány általános dolgot említek. A nemzetközi jog, mint olyan a feudalizmusban jött létre és a kor társadalmi viszonyait ismerve természetesen a papok voltak az első művelői. Legelőször is Francisco De Vitoria Dominikás szerzetes nevét említem, akinek legjelentősebb munkája egyből a kisebbségi kérdéssel foglalkozik, pontosabban az indiánokkal. Előadásában elismeri a bennszülötteket értelmes lényeknek a maguk sajátos szokásaikkal, de a spanyolok jogát is a kereszténység terjesztésére. Ezzel igazolja a hódítások jogosságát is. A nemzetközi jog „elismerjük, de a status quo fontosabb ” hozzáállás napjainkig sem változott. Még sok nemzetközi jogászt, jogalkotót, javaslattevőt lehetne említeni Hugó Groitus-tól Hans Kelsenen át Grigorij Tunkin-ig, de mivel ez nem tartozik a fő témához, mellőzöm.

A kisebbségvédelem a Szovjetunió széthullásával és a Jugoszláv konfliktussal került újra középpontba. A kisebbségi jogok betartása az emberi jogok megléte nélkül elképzelhetetlen, ezért itt kell kezdeni. Kétfajta emberi jogot különböztetünk meg: az egyéni jogok, amelyek egyes emberek személyi szabadságát biztosítják. A másik a kollektívan gyakorolható jogok, ezek alanya egy csoport, így ennek a csoportnak valamiféle politikai képviselettel kell rendelkeznie. Az egyéni jogok szükségét szinte minden állam elismeri. A gond inkább a kollektív jogok biztosításával van. Ez pedig szervesen összefügg a kisebbségvédelemmel Legerősebb, leggyakrabban publikált ellenvetés a francia álláspont, amely alkotmányára hivatkozva nem ismeri el a kollektív jogokat és a kisebbségek meglétét. Hivatkozásuk szerint, mivel minden francia polgár egyenlő és egyenlő jogokkal is bír, ha különbséget teszünk közöttük az diszkrimináció. Tehát elég minden embernek biztosítani az emberi jogokat, egyenlőséget és ezzel a kisebbségvédelem meg van oldva. Franciaország relatív nagy európai befolyása és a hasonló hozzáállások miatt, gyakran a kisebbségi jogokért küzdők az egyéni jogok álruhájába próbálják „öltöztetni” a kollektív jogokat. Az emberi jogokkal kapcsolatban meg kell még említeni ezek három generációját is.

• Az első, amely fontosságát legkorábban ismerték el a polgári és politikai jogok kérdése volt.
• A következő a szociális, kulturális jogok voltak.
• És végül napjainkban kezd megfogalmazódni a harmadik generáció, amely a szolidaritással foglalkozik. Ilyen például a békéhez, a fejlődéshez és az egészséges környezethez való jog.

A fenti jogok nem szervesen szétválaszhatók.
Konkrét jogszabályok:
A./ Az ENSZ DOKUMENTUMOK
• l./ ENSZ alapokmány: Nem tesz említést a kisebbségek létezéséről, a francia elképzelést tükrözi. Ennek köszönhetően az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának egy része csak az Antidiszkriminációs és Kisebbségvédelmi Albizottság, amely az l503-as számú eljárás Alapján tevékenykedhet.
• 2./ Genocídium Egyezmény: l948. Decemberében fogadta el az ENSZ Közgyűlése, szükségességét a náci haláltáborok emléke sugallta, kiáltotta. Megállapítja, hogy a népirtás nemzetközi bűncselekmény és büntetendő háborúban és békében is. Ez Egyezmény szerint népirtásnak számit már egyetlen fő meggyilkolása a más nemzethez, etnikumhoz valláshoz való tartozás okából. De genocídiumnak minősül a csoportoknak súlyos testi, vagy lelki sérelem okozása, születések gátlása, a gyerekek más csoportokhoz való áthelyezése, vagy olyan élethelyzet csoportra kényszerítése, amelynek célja a teljes, vagy részleges fizikai megsemmizése. Az Egyezmény büntetendőnek minősíti a nyilvános közvetlen felbujtást, tettet és az ilyen irányú szövetkezést, kísérletet, bűnrészességet. Az irat nagyon szépnek tűnik a papíron, de „aprócska” gondja, hogy bűnösség megállapítását és a büntetést az államon belül kell végrehajtani, így csak a büntettet elkövető politikai csoport hatalomvesztése után lehet a kellő akarat jelenlétében megvalósítani. Napjaink érdekes kérdése, hogy az lezajlik-e Jugoszláviában. Szerencsére ezen hibát az ENSZ Közgyűlés is észrevette, így l998-ban Rómában elfogadott egy nemzetközi bíróság felállítására tett javaslatot. A bíróság l8 tagja lesz, hatáskörébe fog tartozni a népirtással, az emberiség elleni bűntettekkel és háborús bűnökkel kapcsolatos ügyek kivizsgálása. Székhelye Hága lesz, a beiktatást követően 7 évig még az érintett állam dönti el, hogy a saját vagy a nemzetközi bíróság tárgyalja-e a bűntett gyanúját. Beiktatásához hatvan ratifikációra van szükség. Így valószínűleg sokat kell várnunk rá.
• 3.-4./Az ENSZ Polgári és Politikai Jogokról szóló Egységokmánya /PPJE/
• És ENSZ Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogokról szóló Egységokmánya /GSzKJE/: Ezen dokumentumok nem kifejezetten a kisebbségekkel foglalkoznak, de van kisebbségi vetületük is. A PPJE a kisebbségi jogokat egyértelműen egyéni jogoknak tekinti, kollektívákat nem is említ. Megkülönböztet abszolút, elidegeníthetetlen emberi jogokat, ilyen például az élethez való jog, a büntetőtörvények visszamenőleges hatályának tilalma, valamint szükségállapot esetén korlátozható jogok, mint a magánélet és a családi élet védelme, a kényszermunka tilalma és a kisebbségvédelem. Megkülönböztet ezen kívül meghatározott feltételek mellett korlátozható jogokat. Ez alatt a személyi és a mozgásszabadságot, a vallás, lelkiismeret, a gondolat szabad kinyilváníthatóságát és hasonlókat ért. Alap pillére a diszkrimináció tilalma és a mások jogainak tiszteletben tartása. A 27. Cikkelye konkrétan a kisebbségvédelemhez kapcsolódik. „Olyan államokban, ahol nemzeti, vallási vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy hogy saját nyelvüket használják.” Megemlítendő még az Emberi Jogok Bizottságának kommentárja, amelyben az állam pozitív intézkedésének szükségességére hívja fel a figyelmet. A GSzKJE az emberi jogok második generációjával foglalkozik. Aláírói arra vállalnak Kötelezettséget, hogy fokozatosan lépéseket tesznek ezen jogok érvénysitésére.
• 5./ Gyermekek Jogairól szóló ENSZ Egyezmény: 30. Cikke kijelenti, hogy a kisebbséghez tartozó gyermek „nem fosztható meg attól a jogától, hogy saját kulturális életét élje, vallását vallja és gyakorolja, illetőleg csoportjának többi tagjával együtt saját nyelvét használja.
• 6./ Nemzeti vagy Nyelvi, Etnikai és Vallási Kisebbséghez Tartozó Személyek Jogainak Nyilatkozata: A Nyilatkozat l. cikke előírja az állam kötelezettségét a kisebbségi identitás általános megőrzésének feltételeinek megteremtését. Az irat legjelentősebb 2. Cikkének legfontosabb paragrafusai a 3. és a 4. A 3.paragrafus előírja a kisebbség tényleges részvételét az őt érintő állami vagy regionális döntésekben, a 4-ben pedig megállapítja a jogukat saját szervezetek létrehozására. Természetesen itt is megjelenik a status quo fenntartásának törekvése a 8. Cikk 4. paragrafusában. ’ A jelen nyilatkozat semmilyen rendelkezése nem értelmezhető úgy, hogy felhatalmazást jelentene az Egyesült nemzetek elveivel és céljaival ellentetetés bármilyen cselekvésre, ide értve a szuverén egyenlőséget, a területi integritást és az államok politikai függetlenségét. Ezt a paragrafust még tetézi, hogy a nyilatkozat nem bír semmilyen jogi érvénnyel.
B:/ EURÓPA TANÁCS ÁLTAL ELFOGADOTT DOKUMENTUMOK
• l./ Emberi Jogok Európai Egyezménye / EJEE /: l950-ben fogadta el az Európa Tanács Rómában. Az egyezményt azóta folyamatosan csiszolják, így napjainkra tizenegy kiegészítő jegyzőkönyve jött létre. A kiegészítések között az érintett tagállamok szabadon válogatgatnak, joguk van eldönteni melyiket mikor alkalmazzák, Bár nem kapcsolódik a témához, megemlítem, hogy a fenti szabadság miatt téves az a nézet, mely szerint Európában tilos a halálbüntetés. Az l983-as 6-os kiegészítő Jegyzőkönyvre hivatkozva, hiszen az eredeti l950-es okmány 2. Cikke engedélyezi. Az EJEE nem kifejezetten kisebbségvédelmi egyezmény, amint a neve is mutatja, inkább az általános emberi jogokkal foglalkozik, ezen belül is főleg az egyéniekkel, a kollektív jogokat fenntartással kezeli. A legfontosabb kisebbségeket érintő cikke a l4-es / Alapokmány /, amelyben megtiltják a kisebbségekkel szembeni hátrányos megkülönböztetést, de ez a cikk nem önálló, csak az Egyezmény és alkalmazott Jegyzőkönyvek által tételesen felsorolt jogokra vonatkozik. Az Emberi Jogok Európai Bírósága ennek ellenére viszonylag sok ügyet tárgyal a fenti cikkel kapcsolatban, mint például a Belga ügy. Ezen a bírósági eljárás bírói döntésének a kisebbségvédelem szempontjából érdekessége a 7.paragrafus., mely szentesíti a különbségtételt, ha az lényegileg különböző tények objektív értelmezésén alapul, s ha a közérdektől hajtva a közösség érdekeinek védelme és az Egyezmény által biztosított jogok és szabadságok közötti igazságos egyensúlyt biztosítja. Figyelemre méltó még a 9.paragrafus is, mely megtiltja a különbségtételt, ha „ nélkülözi az objektív és ésszerű igazolhatóságot”, vagy ha „hiányzik az ésszerű arányosság az alkalmazott eszközök és az elérni szándékozott cél között”. Visszatérve az EJEE-re, melynek 9. cikke szintén kapcsolódik a kisebbséghez, mivel biztosítja a vallási és meggyőződés szabadságát. Az EJEE kiegészítő Jegyzőkönyveiben is találhatunk olyan kollektív jogokat, amelyek segíthetnek a kisebbségek megőrzésében. Ilyen az l. jegyzőkönyve, 2. Cikke, mely a művelődéshez való szabad hozzájutásról szól. Ezen kiegészítő Jegyzőkönyvekkel kapcsolatban megemlítem még a
• 2./ Velencei Bizottság l201. Számú ajánlását, amely eredetileg egy kiegészítő jegyzőkönyv tervezet , amit napjainkig sem fogadott el az ET. De belekerült egyes kétoldalú egyezményekbe, Mint például a Magyar-szlovák Egyezménybe is. Ezért van bizonyos jogi jelentősége. Az l201-es egyértelműen kisebbségvédelmi célokat tűz ki, de eddigi hagyományokhoz hűen elsősorban az egyéni jogokra koncentrál, mint az anyanyelvi tanulás, vagy a szabad kapcsolat teremtés joga a hasonló nyelvű, vallású, etnikumú személyekkel. Bizonyos felsorolt jogok, bár egyéniek, kollektívan lehető őket gyakorolni. Ilyen a 6. Cikkben említett saját szervezet vagy párt létrehozása. Előrelépésének tekinthetjük, de egyben bukásának okait is kifejezetten kollektív jogokról szóló 11. Cikket, amely biztosítaná azon területek jogát, helyi vagy autonóm igazgatásra, ahol a kisebbség regionális többségben él és ha az autonómia összhangban van a történelmi területi lehetőségekkel és a belső törvénykezéssel.
• 3,/ Európai Szociális Charta: A GSzKJE-hez hasonlóan szinte nincs semmilyen kisebbségekkel kapcsolatos intézkedése.
• 4./ Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája: / RKNyECh. / Kicsit részletesebben tárgyalom, mert szinte ez az egyetlen kézzelfogható eredménye az ET-nek. Először tisztázni kell a regionális és kisebbségi nyelvek közötti különbséget. A regionális az a nyelv, amely az állam egy területén olyan mértékben jelen van, hogy használói az adott földrajzi környezetben többséget képeznek, míg a kisebbségi nyelvet az egész állam területén sehol sem beszélik többségként. A dokumentum a kétféle nyelv között jogilag nem tesz különbséget, így azonos meghatározást ad rájuk. az első rész l. cikk i-tol ii-ig terjedő részében, amelyek az állam területén az állam lakosságának számszerű kisebbségét alkotó polgárai hagyományosan használnak és amelyek különböznek az állam hivatalos nyelvétől.” Ez a meghatározás nem terjed ki a hivatalos nyelvek dialektusaira és a bevándorlók nyelvére. Eltekint a XX. Századi migrációtól és csak a történelmi nyelvekre vonatkoztat. Az l. rész 3. Cikke az írországi ír és a svájci rétoromán nyelvek tekintettel engedélyezi hatályának kiterjesztését hivatalos nyelvekre is, ha azt a többi hivatalos nyelv használójánál kevesebben beszélik. A dokumentum az állam kötelezettségvállalását két területen határozza meg. Az első az általános kisebbségpolitikai irányelvek területe, mely az egész országra vonatkozik. A második az érintett nyelv földrajzi egységben történő testre szabott védelme. A második kötelezettségből következően feladatnak tekinti az érintett nyelv földrajzi körülhatárolását, de itt nem gondol autonómiára.
Az RKNyECh II. része az általános feladatokkal foglalkozik. Ezen rész legfontosabb cikke a 7. mely a célokat és elveket taglalja. l/b. paragrafus célként tűzi ki a fennálló vagy később létesítendő igazgatási határvonalat összehangolását a kisebbségvédelmi célokkal. 2. paragrafusa. Az egész 7. cikk legfontosabb része, mivel ötvözi a diszkrimináció fogalmát a pozitív diszkriminációval, mikori kijelenti, hogy a kisebbségi nyelv használata és jogainak biztosítása nem minősül az elterjedtebb nyelveket használókkal szembeni hátrányos megkülönböztetésnek. 3. paragrafus. célul tűzi ki a békés együttélést és a tolerancia oktatását. Az 5. paragrafus. jelentőségét az adja, hogy elismeri a transznacionális kisebbség sajátos helyzetét.
A Charta III. részének egyes cikkelyei a tesztre szabott kisebbségvédelem más-más területén törekszenek eredmény elérésére. Az egyes területeken több kötelezettséget is felsorol, melyek közül az alternatívaként lehet válogatni a nyelv helyzetének megfelelően. A minél szigorúbb, célratörőbb eljárás megtalálása érdekében meglehetősen bonyolult opciórendszert állit fel. Ezen opciók annál szigorúbbak, minél homogénnabb a közösség. Az államnak elég nagy szabadságot biztosit az opciórendszertől függetlenül, mely az érintett nyelv besorolásánál jelentkezik. A nyelv besorolásánál meghatározó a beszélők száma, az ésszerüség határa, hasonlóan a Belga ügy 9. Paragrafusához, a közhatóság hatáskörét, az igénylők száma /ezek megfelelően történő kezelésére tesz ajánlatot a Kommentár 20. Pont 81.paragrafusa, melyben a különféle, az államban meghatározott minimum létszámok rugalmasabb kezelésére szólít fel. A Chartában meghatározott kötelezettség vállalási rendszer minden tagállamnak nyelvenként harmincöt kötelezettséget ír elő. Ezen kötelezettségvállalások közül háromnak-háromnak a III. rész 8. És l2. Cikkelyéből és egynek-egynek a 9., l0., 11., l3. Cikkeiből kell lennie. A Chartával kapcsolatban még meg kell említenünk a kontrol mechanizmusát, mely értelmében a tagállam köteles három évente, egy jelentést eljuttatni az Európa Tanács Miniszteri Bizottság által kinevezett szakértői csoporthoz. Ezen szakértőknek joga van ellenőrizni a jelentést és kutatást végezni az államban. Az eredmény alapján készítenek egy ajánlást, mely ugyan nem bír kötelező érvénnyel, de hála a Charta mögött álló Miniszteri Bizottságnak, van meggyőző ereje.
• 4./ A Nemzeti Kisebbségek Védelmének Európai Keretegyezménye: l997-ben lépett hatályba. Inkább program jellegű és nem konkrét jogokat biztosító dokumentum. Érdekessége, hogy szakit azzal az elképzeléssel, hogy a kisebbségi jogok csupán egyéniek. Viszont nem definiálja a kisebbség fogalmát, így az állam jogköre eldönteni, él-e a területén kisebbség.
Természetesen a nemzetközi jog leggyakrabban megjelenő formája nem a fenti többoldalú szerződések, sokkal inkább a kétoldalú megállapodások. Itt is van a legtöbb lehetőség a kisebbség jogainak aktualizálására, a többoldalú szerződések inkább csak iránymutatók. Jelentőségük a transznacionális és az elszigetelt kisebbségek helyzetében van. Ezen kisebbségekkel kapcsolatban fel is merül a nemzetközi jog érvényesítésének problémája. Szoros határon túli kapcsolatokkal rendelkező kisebbség esetén van esély arra, hogy az érdekeit képviselő állam él egyfajta büntetésként megjelenítve, a retorzió és a rerepresszárió eszközével ha megsértik a kisebbség jogait. De a transznacionális és az elszigetelt kisebbség szinte csak a fenti többoldalú szerződések érvényesítésében reménykedhet.
És mivel nincs egy nemzetek feletti önálló szankciók alkalmazására rendelt független jogi rendszer, a kérdés: ki feladata érdekeiért kiállni. Tisztán humán szempontból mindenkinek. De mint tudjuk, az érdekképviselet politika, és a politikát nem lehet különválasztani a mögötte álló embertől, ideológiától, érdektől. Tökéletes példa erre az ENSZ működésében megjelenő módszer is. Kisebbségekkel kapcsolatos problémák felmerülésénél az ENSZ Gazdasági és Szociális Jogok Tanácsának egyik funkcionális tagja az Emberi Jogok Bizottsága illetékes. Ezen bizottságban az államok képviselői ülnek és feladata az emberi jogok megsértése esetén a Gazdasági és Szociális Tanács figyelmének a adott problémára terelése. Ezen tanács ajánlatokat tehet az érintett államnak, nemzetközi konferenciákat hívhat össze és a problémát az ENSZ Közgyűlése elé terjesztheti. A Közgyűlés szintén ajánlást tehet és az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé terjesztheti az ügyet. A Biztonsági Tanács az egyetlen szervezet az ENSZ-en belül, amely jogosult szankciók elrendelésére. Ezen szankciók lehetnek különféle blokádok, a diplomáciai kapcsolatok megszakítása és legvégsőbb esetben fegyveres beavatkozás is. A fenti rendszer működésének hatékonyságét mindenki megítélheti Nagy-Jugoszlávia széthullása tükrében. A fellépés olyan mértékben lassú, hogy a probléma észlelésétől a megoldásig emberek ezreit lehet megölni, hontalanná tenni. Természetesen ez nem mindig zajlik ilyen lassan. Van amikor viszonylag gyorsan megtörténik a határozott fellépés, de emögött minden esetben a nagyhatalmak saját politikai érdekei állnak. Mivel országunk az Európai Uniónak nevezett együttműködési szervezet / próbálkozás / felé igyekszik, nem árt a térség témával kapcsolatos kontrol mechanizmusával is foglalkozni. Az Európa Tanács tagjai a nyugati, a keleti és közép-európai országok. Tevékenységének középpontjában az emberi jogok betartása áll. Magyarország l991-től tagja. Legfőbb szerve az ET Miniszteri Bizottsága, mely nem jogosult kötelező erejű nemzetközi norma alkotásra, de egyes szervezetei és pénzügyi jellegű határozatai elég meggyőző erőt jelentenek. Ez a Miniszteri Bizottság ellenőrzi az Emberi Jogok Európai Bíróság döntéseinek végrehajtását is. A Bíróság l959-ben alakult. Minden ET tagállam egy-egy bírót delegálhat a testületbe. Ezen bíróság a legfelsőbb bírói testület az ET-on belül, mely az emberi és az ezzel kapcsolatos kisebbségi jogokkal döntést hozhat. Döntése végleges, fellebbezni nem lehet, végrehajtani kötelező. A Bíróság jogosult mind államok között, mind állammal kapcsolatos egyéni panaszok kivizsgálására. A kisebbségvédelem európai rendezésével kapcsolatban meg kell még említeni az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetet / EBESZ / kisebbségi főbiztosát, akinek feladata a nemzeti kisebbség meglétéből, helyzetéből fakadó problémát jelzése az EBESZ felé. RKNyECh és a Genocídiummal, kapcsolatos konkrét mechanizmusról már esett szó az előző részekben.
És most néhány etikai, bölcseleti probléma. A kisebbségi nemzetállam kapcsolatában, mint minden kapcsolatban felmerül a valamit valamiért elvárás. A többségben általában megfogalmazódik a kérdés: miért adjon plusz jogokat kisebbségeknek, nem akarják-e majd szétbomlasztani az államot, ha lehetőségük lesz rá, lojálisak lesznek-e a nemzetállamhoz. Egy ilyen elvárásnál viszont a kérdés az, ki bizonyítson először, vagyis az állam bizonyítsa-e, hogy nem célja az erőszakos asszimiláció és ezután elvárhatja a kisebbség lojalitását, vagy a kisebbség nyilvánítsa ki először hűségét és ezután várhatja el az államtól a kisebbségvédő intézkedések megtételét. De a kisebbség vajon mivel bizonyíthatna . Legmeggyőzőbb persze az államhoz tartozás népszavazás utján történő kinyilvánítása lehetne, de idea hogy a nemzetállamok tömegesen felvállalják egy ilyen népszavazás elfogadását, minden külső kényszer nélkül, Ez egy szórvány és transznacionális kisebbség esetén mégnagyobb képtelenség. A másik lehetőség „hallgatás beleegyezés” jellegű hozzáállás, miszerint a kisebbség nem utasítja el tömegesen a nemzetállam állampolgárságát, nem vándorol ki, azzal azt bizonyítja, hogy az államban akar élni. Ez az elképzelés viszont egyetlen emberi érzelmekkel rendelkező egyént sem győzhet meg hosszútávon. Az ember elsősorban szülőföldjéhez ragaszkodik, mert ez megtestesíti a barátokat, rokonokat, ismerős közeget, ahol biztonságban érzi magát és gyakran inkább vállalja a megpróbáltatásokat mintsem hogy egy új, idegen környezetben, ismerősök nélkül próbáljon szerencsét. A fentiekből következően a kisebbség az egyéhez hasonlóan nem tudja lojalitását bizonyítani csak rendkívüli helyzetekben. Nem lehet a jogai megadásával ezt feltételként szabni, alapvetően minden kisebbséget, egyént lojálisnak kell feltételezni. Ha az állam egy kisebbségi jog megadását megtagadná, neki kell bizonyítania, hogy ennek oka a lojalitás hiánya. A lojalitás kérdése elég érdekes ahhoz, hogy itt még elidőzzünk. Sok mindenhez lehetünk lojálisak, a családunktól a földieinken át a nemzetünkig. Kisebbségi szempontból fóleg a nemzetállamhoz fűződő lojalitás kérdése fontos. Itt először is meg kell különböztetnünk a nemzet francia és német eredetű felfogását. A francia felfogás szerint a nemzet sorsközösség, melyet az állampolgárok összessége alkot, függetlenül a nemétől, bőrszínétől, vallásától stb., és így egymástól független egyének legnagyobb halmaza. Az állampolgárok összessége szervesen összefügg az állammal, az állam pedig az általa birtokolt területtel, így a nemzet és az állam területe is szervesen összekapcsolódik. Ez az úgynevezett francia elképzelés szinte tisztán megjelent a Magyar Királyságban is, az egy politikai nemzet reformkori elképzelésében is. A német elképzelés a nemzetet kultúrközösségként fogja fel. Állítása szerint az egyén élete nem elvont, gondolkodása, cselekedeteinek minden részlete hordozza azon kultúra jegyeit, amiben nevelkedik, él. Az egyén csak egy kis része a nemzetnek és csak annak tükrében létezik. A két felfogás persze szinte sosem jelenik meg tisztán, ötvöződnek. Az ötvöződés a többségi állampolgárok számára teljesen természetes lehet, hisz az uralkodó kultúrközösség és a sorsközösség, amiben él, szinte teljesen ugyanaz. A kisebbség esetén ez már nem annyira biztos, egyértelmű. Hiszen kultúrközösségei, tudata más mint az országos szintű sorsközösségi nemzettudata, így a közös sors és a közös kultúra tudatát gyakran csak regionális vagy családi szinten élheti meg. A fentiekből következően a kisebbség gyakran szélsőségesen lokálpatriótának tűnik, amit a többség sértőnek vélhet. Pedig csak két nemzettudatból fakadó „tudathasadásos” állapot elkerülését szolgálja. Természetesen itt nem arra kell gondolni, hogy a kisebbség vagy-vagy helyzetben lenne, inkább is-is a helyzet, csak a hangsúly változik.Jó példa erre Hegyeli Attila l997-ben Somoscán /Socusca/ végzett kutatásának eredménye. A falut l666-an lakták, a mi nemzetfelfogásunk szerint homogén csángó falu, mégis a kutatásban hatféle nemzetiségűnek vallották magukat a lakosok. A megkérdezettek 44,3 %-a románnak, 3l,l %-a csángónak, 4,6 %-a magyarnak, 3 %-a katolikusnak, 2,l %-a csángó magyarnak és végül 0,2 %-a csángó románnak vallotta magát. Ez a példa jól szemlélteti, mennyire nehéz egy kisebbségnek meghatározni az identitását. Az „én” meghatározást jelentősen befolyásolja a többségben élő sztereotípiák, a társadalom általános szociális és gazdasági helyzete, és itt lép be a politika meg a média. Véleményem szerint a tömegtájékoztatás és az alkalmazott jogszabályok sokat változtathatnak a helyzeten. A média segíthet megismertetni a másik fél kultúráját és ezzel gondolati hátterét, míg a jog megakadályozhatja az erőszakos asszimilációt és a szegregciót. Bár sokan nem hiszik, de igaz, hogy ha két ellenséget összezárok, és biztosítom az egyenlőséget, idő után nem fogják úgy utálni egymást. Ennek oka egyszerű. Ha egyenlők, akkor egyik sem tud győzni, de az állandó stressz, amit a harag okoz, tönkreteszi az életüket, változtatniuk kell. Először fegyverszünetet kötnek, de az ember hiu, eredendően él benne a hatalomvágy, így felteszi a kérdést magának: miért nem csap oda a másiknak. A válasz: mert fél a visszacsapástól, de ha ezt elismerné, sérülne az egója, így hát más indokot keres, és idővel eljut addig a feltevésig, hogy a másik nem is annyira gonosz, nem is akarja bántani. Persze most nagyon leegyszerűsítettem egy bonyolult kérdést. Igazából azt szerettem volna kifejezni, hogyha a kisebbségeknek ténylegesen egyenlő feltételeket, hatalmat biztosítanánk, kevesebb lenne a kisebbség iránti gyülület. Ez a feladat pedig a politikusokra és a társadalomra vár. Nem elég például biztosítani, hogy egy roma gyermek ugyanabba az iskolába járhasson mint egy nem roma, addig míg az iskola által képviselt értékrend nem egyezik a szülei értékrendjével és amíg a versenyben nem tudja megállni a helyét. Mert így akaratlanul is választania kell két értékrend között, és mivel az iskolának nem tud megfelelni, sajátját fogja túlhangsúlyozni. Ez nem lenne baj, ha itt kultúráról és nyelvről lenne csak szó, de itt inkább jövőkép a lényeg. Egy olyan képről, amin keresztül azt látja, nincs lehetősége polgári életre házzal, autóval. És valóban nincs is. Napjainkban megfelelő , minél nagyobb szintű képzettség nélkül csak keveseknek sikerülhet kitörni a „dzsumbujból”, a szegénynegyedből. Mielőtt a fenti néhány sort bárki félreértené, nem az iskolát vagy az államot hibáztatom. Nem vagyok bölcs, én nem tudom a megoldásokat, de hiszek benne, hogy ha beszélünk a problémákról valaki egyszer csak megtalálja a jó, megfelelő megoldást.
Sajó Zsolt Attila Debrecen
2000.11.17

1. "Ahogy elkezdôdött"

1941 januárjában Roosevelt elnök az unió helyzetérôl tartott szenátusi beszédében a második világháborút követô világról beszélt. Az elnök olyan világról beszélt, amelynek négy alapvetô emberi szabadságon kell nyugodnia: a szólás- és véleményszabadságon, a vallásszabadságon, valamint a félelmektôl és a nélkülözésektôl mentes emberi élethez való jogon. Roosevelt kiemelte: ezeknek a szabadságoknak a Földön mindenütt érvényesülniük kell.
Talán már Roosevelt beszédébôl sejthetô volt, ha a szövetségesek gyôzelmével ér véget a második világháború, új normatív szabályozás jön majd létre az államközi kapcsolatok irányítására, amely komoly figyelmet szentel az emberi jogok kérdésének. Azt azonban senki sem álmodhatta, hogy olyan terjedelmû nemzetközi normatömeg és olyan széleskörû intézményrendszer alakul majd ki az emberi jogok védelmére, mint ami létrejött. Mindezek ellenére Roosevelt üzenete ma is aktuális, ami felfogható az eddigi erôfeszítések kritikájaként is. Valóban, az erôszak, a jogtiprás és a nyomor mértéke legfeljebb arányaiban csökkent, így a "négy szabadság beszéd" az emberi jogok védelmére szolgáló nemzetközi erôfeszítések további folytatásának is ösztönzôje lehet.

2. Az emberi jogok nemzetközivé válása

A második világháborút megelôzôen az emberi jogok nemzetközi védelme meglehetôsen töredezett volt. Ez a töredezettség a következôkben jelent meg:
A védelem csupán a személyek meghatározott kategóriáira terjedt ki (például a háború áldozatainak bizonyos körére, amelyet a humanitárius nemzetközi jog védett, a munkavállalók jogaira a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) védelmében, a kisebbségek jogvédelmére a Népszövetség rendszerében, az idegenek jogaira más államok területén stb.).
A védelem területileg korlátozott volt (a Népszövetség mandátum-rendszerében nyújtott bizonyos fokú védelemtôl eltekintve lényegében nem terjedt ki a mai fejlôdô világra).
A védelem nem terjedt ki a belsô jogfejlôdésben kialakult és szabályozott emberi jogok túlnyomó többségére. A kevésbé kifinomult belsô jogrendszerek számára nem a nemzetközi jog, hanem néhány nagy demokratikus állam (Nagy-Britannia, Franciaország, az Egyesült Államok) alkotmánya, illetve hagyományai jelentették a mértéket, amelyhez képest értékelhették helyzetüket, illetve, amelyek a jogfejlôdés inspirációjául szolgáltak.
Ebben az idôszakban az uralkodó felfogás szerint az emberi jogok védelme az államok belsô joghatósági jogkörébe tartozott, az ilyen tárgyú nemzetközi egyezmények kivételt jelentettek ez alól a szabály alól.
A töredezettség magyarázatát illetôen a legfôbb ok - Antonio Cassese kifejezésével élve - az államok együttélése egykori logikájának továbbélésében rejlett. Ez a logika az 1914 elôtti nemzetközi jog legfôbb jellegzetességét jelent. Giambattista Vico, a vesztfáliai béke (1648) után az európai territoriális államok által, viszonyaik szabályozására alkotott koordinatív normarendszert, azaz a nemzetközi jogot, küklopszi jognak nevezte. Küklopszi jogról volt szó kettôs értelemben is, egyrészt mert ezt a jogot óriások alkották, amelyek toronyként magasodtak az egyes egyének fölé és akaratuk alá gyûrték azokat, másrészt pedig ez a jog olyan Titánok közötti viszonyokat szabályozott, akik mindegyike a saját barlangjában élt, nem sokat törôdve azzal, amit a többiek tesznek, de vadul legyilkolva a területének határait megsértôket. Tehát az egyén jogainak védelme az államérdek érvényesítéséhez képest legalábbis másodlagos volt, míg az állam belsô cselekvési lehetôségét a szuverenitás tétele ôrizte. A XIX. század folyamán, majd a két világháború között persze mégiscsak kialakult az emberi jogoknak az elôbbiekben töredezettként jellemzett nemzetközi védelme, minôségi változás azonban csupán az ENSZ Alapokmányának, illetve az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata elfogadásával történt, amelyek megalapozták az emberi jogok kizárólagosan belsô joghatósági jogkörbe utalásának meghaladását. Az ENSZ Alapokmánya ugyanis a nemzetközi jog alapnormájaként fogalmazta meg az emberi jogok tiszteletben tartásának elvét, míg az Egyetemes Nyilatkozat döntô lépés volt az emberi jogok védelmére szolgáló nemzetközi normaalkotás területén.
Az emberi jogok nemzeti keretekben történô védelme is természetjogi alapú deklarációkkal kezdôdött, amelyeket a polgári forradalmak nyomán bocsájtottak ki. Az Egyetemes Nyilatkozatot életrehívó sokkot a fasizmus és a második világháború jelentette: a világ az emberi jogok természetjogi alapú és egyetemes jellegû védelmében vélte a jövôbe vezetô utat megtalálni. Az Egyetemes Nyilatkozat nevébôl is következôen, a Földön élô minden emberi lény jogait fogalmazta meg, "tekintettel az emberiség családja minden egyes tagja" egyenlô méltóságára. Ez az antrophocentrizmus az emberi jogok egyetemes - az ENSZ keretében történô - védelmét követelte meg, de nem állta útját az emberi jogok regionális szabályozásának sem. Az egyetemes védelmet az ENSZ Közgyûlés nyilatkozatai, az ott elfogadott nemzetközi egyezmények, illetve az ENSZ testületek eljárásai szolgálják, míg Európában, Amerikában és Afrikában regionális szervezetek keretében jött létre ilyen irányú együttmûködés.
Ami az emberi jogok nemzetközi védelme fejlôdésének további tendenciáit illeti, még három jellemzôt emelnék ki.
Az emberi jogok oszthatatlanságának és kölcsönös összefüggôségének elismerését, amely azt jelenti, hogy az államok közössége - legalábbis deklaráltan - elfogadta, hogy a polgári és politikai jogok, illetve a gazdasági, szociális és kulturális jogok nem csupán nem állíthatók szembe egymással, de az egyik "generációhoz" tartozó jogok valóságos élvezete elképzelhetetlen a másik csoport garantálása nélkül. (Az ENSZ keretében 1966-ban elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának, illetve a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának preambuluma kifejezetten tartalmazza az emberi jogok oszthatatlanságának és kölcsönös összefüggôségének megállapítását.)
Az emberi jogi normák és jogvédelem specializálódása, amely vagy egyének egy meghatározott körének jogait garantálja (például a gyermek jogairól kötött egyezmény), avagy egy konkrét, emberi jogokat sértô magatartással szemben az általános emberi jogi szerzôdésekbe foglaltaknál nyújt kiterjedtebb védelmet (például a faji diszkrimináció minden formáját, illetve a kínzást tilalmazó egyezmény).
Igen erôteljes tendencia az emberi jogi kötelezettségek végrehajtása feletti nemzetközi ellenôrzés hatékonyságának növelése, más szóval az erre szolgáló eljárások (ilyenek például az államok idôszaki jelentéstétele nemzetközi testületeknek, az egyének panaszjoga, illetve államok egymás elleni eljárása nemzetközi intézmények elôtt, helyszíni vizsgálatok, stb.) megerôsítése és kiterjesztése. Példaként említhetô az Európa Tanács határozott fellépése, hogy a szervezet új tagjai is kivétel nélkül elfogadják az egyéni panaszos eljárást, avagy Kelet-Közép-Európa államainak csatlakozása 1988-tól kezdôdôen a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányához fûzött fakultatív jegyzôkönyhöz, amely ugyancsak ilyen eljárást tesz lehetôvé.

3. A "normatív forradalom"

Az emberi jogok "normatív forradalma" jelentôs változásokat hozott a nemzetközi jogban. Az új - 1945 utáni - nemzetközi jognak elvileg már az emberi szabadság és szociális biztonság szolgálata lett a feladata és ilyen módon közvetlenül az egyénhez kapcsolódó értelmet kapott. Ugyanakkor markáns módon átalakult az államok nemzetközi jogi kötelezettségének szerkezete. Az emberi jogok tiszteletben tartására vonatkozó nemzetközi jogi kötelezettség lényege ugyanis a belsô végrehajtás, illetve az ehhez társuló, az a fölötti nemzetközi ellenôrzéssel összefüggô eljárási kötelezettségek. Ez utóbbiak közül a legáltalánosabb abban áll - állapítja meg Bragyova András -, hogy egyetlen állam sem háríthatja el az emberi jogi kötelezettségeinek megsértésével kapcsolatos bírálatokat arra hivatkozva, hogy az emberi jogok érvényesítése belsô joghatósági kérdés.
Éppen az emberi jogi kötelezettségek eltérô szerkezetébôl következôen az ilyen normák esetében nem érvényesülhet a nemzetközi jogi kötelezettségek többségének esetében a normakövetô magatartást elôsegítô kölcsönösség. Az emberi jogi kötelezettségek esetében ugyanis a teljesítési kötelezettség objektív jellegû és az állam saját állampolgárai, illetve a területén tartózkodó egyéb személyek irányában áll fenn. Az ezt egyértelmûvé tévô autoritatív vélemények sorából - amint ezt Bragyova András is megállapítja - érdemes kiemelni az Emberi Jogok Európai Bíróságának az Írország v. Egyesült Királyság ügyben született ítéletét. Az ügy tárgya a brit biztonsági erôk által Észak-Írországban letartóztatott személyekkel való bánásmód volt. Az ír kormány - többek között - arra hivatkozott, hogy az Egyesült Királyság nem csupán az állampolgárai irányába fennálló emberi jogi implementációs kötelezettségét sértette meg, hanem egy ettôl eltérô, az európai egyezmény részes felei között fennálló államközi kötelezettségét, - amely az egyezmény 1. cikkébôl ered - sem teljesítette. Az ügy fontosságát, a részes felek emberi jogi kötelezettségének természetét illetôen az adta, hogy ez volt az elsô, amely államközi eljárás eredményeként került a bíróság asztalára és ilyen módon elôször vált a vizsgálat tárgyává a részes államok általános attitüdje az egyezmény által létrehozott közrend fenntartását illetôen. A bíróság - noha bizonyos önálló jelentôséget nem tagadott meg az 1. cikktôl - arra a következtetésre jutott, hogy az, mivel szövege egyébként is szubsztantív jogokat tartalmazó I. részre utal, ez utóbbiak megsértéséhez semmit sem ad hozzá. Ilyen módon a bíróság megállapította, hogy az egyezmény a kölcsönös kétoldalú kötelezettségvállalások fölött objektív kötelezettséget hoz létre, amely hasznot húz a kollektív végrehajtásból. Az államoknak tehát fel kellett adniuk a nemzetközi jogi normák többsége esetében szükségszerûen érvényesülô logikát, amely szerint egy államnak csupán akkor és olyan mértékben kell teljesítenie kötelezettségét, amennyiben a partner állam is azt teszi, azaz az egyik fél nem teljesítése jogszerûen lehetôvé teszi a másik számára kötelezettségei elmulasztását - állapítja meg Antonio Cassese. Ebbôl viszont logikusan következett az emberi jogi "normatív forradalom" egy újabb döntô hatása a nemzetközi jog struktúrájára, ami nem más, mint a nemzetközi kötelezettségek végrehajtása felett ôrködô eljárások, intézményi mechanizmusok rendkívüli kiterjedése. Az emberi jogi kötelezettségek megvalósítását szolgáló mechanizmusok közül kitüntetett szerepe van az egyéni panaszra építô nemzetközi kvázi-bírói vagy bírói eljárásoknak. Ezek kiterjedt nemzetközi jogi létezése kétségtelenné teszi az egyéni nemzetközi eljárási jogalanyiságát, amely persze feltételes, hiszen azt az állampolgárság szerinti államnak el kell fogadnia. Ettôl különbözô kérdés az egyénnek az emberi jogokkal kapcsolatos és nemzetközi jogon alapuló minden további feltételtôl mentes fellépése a hazai bíróság elôtt. Utóbbi esetben ugyanis nem arról van szó, hogy az egyén egy nemzetközi eljárás elindítására kap lehetôséget, mert állama ezt biztosítja számára, hanem arról, hogy az állammal szemben, annak bírósága elôtt, hivatkozhat-e az egyén közvetlenül az államot kötelezô nemzetközi emberi jogi szabályokra akkor, amikor az az implementációs kötelezettségét megsértette. Például, elméletileg lehetséges lett volna-e az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 17. cikk (2) bekezdésére keresetet alapítani egy államosítással szemben Magyarországon 1989. október 23-át megelôzôen, tekintettel arra, hogy e szerint a jogszabály szerint, senkit sem lehet a tulajdonától önkényesen megfosztani?
Az ügyre nyilvánvalóan az után kellett volna, hogy sor kerüljön, miután már elfogadottá vált a meggyôzôdés, az ENSZ Közgyûlés által eredetileg nem kötelezô formában elfogadott Egyetemes Nyilatkozat nemzetközi jogilag mégiscsak kötelezô. Ha abból indulunk ki, hogy az Egyetemes Nyilatkozatot az ENSZ Alapokmány emberi jogok tiszteletben tartására vonatkozó alapnormája autentikus értelmezésének tartjuk és ezért tekintjük kötelezônek, akkor ez korábbi idôpont. Ha pedig az Egyetemes Nyilatkozatot az általános szokásjog részeként értelmezzük, akkor a jogilag kötelezô jellege késôbbre datálható. A kötelezô erô ez utóbbi - egyébként kevésbé meggyôzô - megkonstruálása esetén sem juthatunk el azonban ahhoz a megállapításhoz, hogy az Egyetemes Nyilatkozat általános szokásjogi jellegére tekintettel nincs szükség a belsô jog közremûködésére a kötelezettség érvényesítéséhez, hiszen az az általános szokásjognak a belsô jogban elfoglalt helyére vonatkozó belsô szabálytól vagy gyakorlattól függ. A belsô jogba inkorporált emberi jogi szerzôdések esetén pedig a jogérvényesítés alapja a belsô jognak a nemzetközi szerzôdések státuszára vonatkozó rendezése.
Az emberi jogok államközi normákra gyakorolt hatásának számbavételekor igen fontos szempont ez utóbbi heterogenitása. A nemzetközi közjog ugyanis az inkább lazábban, mint szorosabban összefüggô témakörök hosszú sorát szabályozza. Ezért a nemzetközi jog hatalmas corpusának áttekintése szükségszerûen odavezet, hogy bizonyos kérdések elôtérbe kerülnek és több kérdéskör vizsgálatánál kiindulópontul szolgálnak. Így például az egész nemzetközi jog leírható az állami szuverenitás szempontjából. Egyre inkább ilyenné válik az emberi jogok védelme is, anélkül, hogy olyan strukturálisan alapvetô helye lenne a nemzetközi jogban, mint a szuverenitásnak. Az emberi jogok védelme más, az egyént közvetlenül érintô nemzetközi jogi területek továbbfejlôdésének egyik dinamizálójaként tûnik fel, például ilyen normacsoport a humanitárius nemzetközi jog vagy a nemzetközi menekültjog.

4. Az emberi jogok nemzetközi védelme és a kulturális relativizmus

A világ nagy cilizációi ugyan meglehetôsen különbözôféleképpen értelmezik az egyén helyét a társadalomban, de a jelentôs eltérések ellenére is valamennyien kiindulópontnak tekintenek olyan értékeket, mint az emberi méltóság, a szabadság vagy az egyenlôség. Az emberi jogok eszméje azonban csupán egyetlen civilizációhoz kötôdés. Az emberi jogok koncepciója az európai civilizáció terméke, ugyanis ez az a civilizáció, amely az egyénnek a társadalomban elfoglalt helyzetét, az egyes embert megilletô illetve terhelô jogok és kötelezettségek útján fogalmazta meg. Sôt, a jogok intézményi garanciáit is kiépítette.
Az emberi jogok egyetemes, minden embert megilletô koncepciójának nemzetközi joggá válása egymásnak ellentmondó tendenciákhoz vezetett. Se szeri, se száma azoknak a munkáknak, amelyek bizonyítani igyekeznek, hogy noha nem ôk alakították ki, a világ nem európai civilizációi is mind, kivétel nélkül szervesen kapcsolódnak az emberi jogok koncepciójához. Ennek objektív alapját az egyén helyzetére vonatkozó közös kiindulópontok adják. Ugyanakkor a "nyugati" emberi jogokat súlyosan és tömegesen megsértô fejlôdô államok - például Kína Tibetben, vagy India Pandzsabban vagy Kasmirban, illetve fôként Irán - szívesen hivatkoznak a kulturális különbségekre. Arra tudniillik, hogy az eltérô kulturális hagyományok az emberi jogok megsértését viszonylagossá teszik, mi több azok állandó felemlegetése a Nyugat hegemonikus törekvéseit szolgálja.
Aligha tagadható, hogy a kulturális különbségeknek igenis van jelentôsége az emberi jogok érvényesülése szempontjából. A kulturális különbségek elismerése nyomán ugyanis az emberi jogok elveszítik egyetemességüket és inherens jellegüket. Ez utóbbi annyit jelent, hogy e jogok már nem az ember testében illetve létében, hanem a hozzárendelt, elôzetes értékválasztásokon alapuló elképzelésekben testesülnek meg - írja Sajó András. A relativizmus azonban kényelmetlen kérdéseket vet fel állapítja meg Kis János.
Nézzünk két egymás mellett élô társadalmat; az egyik kultúrája humanista, a másiké nem az. Milyen alapon követelhetik meg az elôbbinek a tagjai (magánszemélyekként vagy kormányuk útján), hogy az utóbbiban ne sértsék meg az emberi jogokat? Ha megkövetelik nem esnek-e a kulturális imperializmus bûnébe? Nem olyan erkölcsi és politikai normákat próbálnak-e ráerôltetni egy idegen társadalomra, amelyek annak a társadalomnak a kultúráján belül nem igazolhatók? Ha viszont nem követelik meg az emberi jogok tiszteletben tartását, nem ássák-e alá saját kultúrájuk humanista elveit? Nem kerülnek-e szembe tulajdon erkölcsi és politikai normáikkal, ha megengedik, hogy az emberi jogok csak azokat illetik meg, akik véletlen szerencse folytán humanista kultúrába születtek?
Ha tehát engedünk az egyetemességbôl, ezt azt jelenti, hogy a kulturális eltérések alapján nem minden emberi jog illet meg minden embert, illetve nem mindenkit azonos mértékben. Ilyen módon elvész az emberi jogok egyetemes védelmének jogfilozófiai alapja és indokoltsága is. Ugyanakkor az elôbb idézett kellemetlen kérdések mellett, azzal a dilemmával is szembe kell nézni, hogy elvi kompromisszumra nincs lehetôség. Ha ugyanis közvetítô álláspontot foglalunk el és úgy okoskodunk, hogy bizonyos emberi jogok - a kultúrák kölcsönhatása, illetve átfedése miatt - egyetemesek, míg más emberi jogok éppen az ilyen eltérések következtében nem, a minden embert megilletô egyenlô méltóság akkor is oda van. Kis János ebbôl a dilemmából a negatív bizonyítási elv segítségével találja meg a kivezetô utat. Szerinte ugyanis a helyes megközelítés nem az, amely a kultúrák kölcsönhatásainak és átfedéseinek elemzése révén bebizonyítja, hogy vannak egyetemes emberi jogok, illetve, hogy mely jogok tartoznak ide. A helyes kiindulópont az, hogy minden embert, egyenlô emberi méltóság alapján, elvileg megillet az emberi jogok teljessége, és Kis János szerint a bizonyítási teher arra hárul, aki egy konkrét emberi jogot egy személytôl elvitat. Ez a megoldás, mivel megengedi annak bizonyítását, hogy egy emberi jog bizonyos személyeket nem illet meg, mert társadalmuk kultúráján belül az nem igazolható, nem tagadja a kulturális relativizmus lehetôségét. Ugyanakkor fô szabályként, egyes esetekben, megdönthetô vélelemként fenntartja az egyenlô méltóság elvét.
A kulturális relativizmus (és a kellemetlen kérdésekre adandó válaszok) más dimenzióba kerülnek, ha nemzetközi jogi oldalról közelítjük meg ôket. A nemzetközi jog szempontjából a döntô szempont az annak alapját képezô konszenzus. Ha tehát egy állam formálisan, de jogilag érvényesen elfogadja az egyetemes emberi jogi normákat, akkor azok kötelezik, függetlenül kulturális sajátosságaitól. Erre azonban az államot éppen a nemzetközi jog konszenzualitásából kötelezôen kényszeríteni nem lehet, a kényszer hatása alatt kötött nemzetközi szerzôdés semmis. Ugyanakkor kivételesen, bizonyos esetekben a nemzetközi jogi kötelezô erô létrehozható egy adott állam kifejezett és egyértelmû egyetértése nélkül is. A korábbiakban erre adott példa volt az Egyetemes Nyilatkozat kötelezô ereje, akár az ENSZ Alapokmány autentikus értelmezéseként, akár mint az általános szokásjog része. Mármost, ha a "kényszerítést" a vállalt kötelezettségek tiszteletben tartására történô rászorításként értelmezzük, a nemzetközi jog az emberi jogi egyezményekbe foglalt eljárásokat preferálja. Az ENSZ Nemzetközi Bírósága "A katonai és félkatonai tevékenység Nicaragua-ban illetve Nicaragua ellen" ügyben megállapította, ha az emberi jogokat nemzetközi egyezmények védik, akkor az emberi jogok tiszteletben tartásának ellenôrzésérôl magukban az egyezményekben gondoskodnak.
A "kényszerítés" eszköztára azonban jóval szélesebb, idetartozik a preferenciális bánásmód, illetve a fejlesztési segély nyújtásának összekapcsolása a támogatandó állam emberi jogi politikájával. Ezért kerültek be a III. és a IV. Lomé-i egyezménybe emberi jogi klauzulák, ezért függesztette fel az EK a társulási egyezményrôl folytatott tárgyalásokat Romániával az 1990 nyarán történt bukaresti politikai pogrom miatt és ezért vizsgálja a világ államai jelentôs részének emberi jogi helyzetét az Európa Parlament, illetve az Egyesült Államok Kongresszusa. Az Egyesült Államok a Reagan korszakban már nem is az Egyetemes Nyilatkozatra, illetve a Helsinki Záróokmányra hivatkozott, hanem belsô amerikai standardokat tekintette mércének. Mire terjedhet ki azonban a "kikényszerítés", különösen akkor, ha a kívülálló, más kultúrkörhöz tartozó személy számára egyértelmûen kegyetlen, elborzasztó gyakorlatról van szó ugyan, de azt a vallás, a helyi hagyomány elôírja és megköveteli, a néplélek pedig elfogadja és helyesli? Hogyan kerülhetô el a modernizáció kultuszának átültetése? Ezekre a kérdésekre a nemzetközi jog nem ad választ, mivel az emberi jogokat szabályozó nemzetközi jog célja nyilvánvalóan az adott államot kötelezô összes ilyen norma érvényesülését célozza. Amint Bokorné Szegô Hanna megállapítja, "egyedül az tûnhet logikusnak, hogy e szerzôdéseknek a részvételi lehetôségre vonatkozó rendelkezései ne gátolják azok hatályának kiterjesztését, végsô soron az egyetemes hatály kialakulását." Mégis, a nemzetközi jog hozzásegíthet a válaszhoz, legalábbis a polgári és a politikai jogok területén. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya - amely az ilyen jellegû emberi jogok védelmének legfôbb univerzális eszköze - 4. cikkében lehetôvé teszi a szerzôdésbe foglalt jogok korlátozását szükségállapot esetében. E rendelkezés alapján sem lehet azonban korlátozni az élethez való jogot (6. cikk), a kínzás, kegyetlen, megalázó elbánás illetve büntetés tilalmát (7. cikk), a rabszolgaság illetve a rabszolgakereskedelem és a szolgaság tilalmát (8. cikk), a szerzôdéses kötelezettségek miatt bebörtönzés tilalmát (11. cikk), az ártatlanság vélelmét (15. cikk), a jogképességhez való jogot (16. cikk), illetve a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságát (18. cikk). Tudom, merész ötlet és indokoltan támadható, a nemzet létét fenyegetô és hivatalosan kihirdetett szükségállapot esetén sem korlátozható jogokat úgy tekinteni, mint amelyek kultúraközi értelemben is feltétlenül alkalmazást kívánnak és az elôbbiek alapján bizonyítanom kellene a többi polgári és politikai jogról, hogy miért nem tekintem azokat is univerzálisnak. Mégis, talán kiindulópont lehet az ilyen tárgyú vitákban és iránymutatást adhat a segélyezô humanista kultúrájú államok számára, különös tekintettel arra, hogy ezek a jogok a nemzetközi jus cogens részének tekinthetôk.
A probléma lényege azonban másutt keresendô, abban áll tudniillik, hogy a fejlôdô világ államainak túlnyomó többsége egyszerre túl erôs, illetve túl gyenge az egyetemesen védett emberi jogok realizálását illetôen, mint azt Richard Falk is megállapítja. Túl erôs ahhoz, hogy vele szemben az emberi jogok tömeges megsértése esetén hatékony társadalmi ellenállás bontakozzon ki és túl gyenge ahhoz, hogy az egyetemes emberi jogok nevében meghaladja a gyakran évezredek óta fennálló tradíciókat. A helyzet paradox. Egy fundamentalista kultúrában csupán egy totalitárius állam lehetne képes arra, hogy teljes mértékben érvényesítse az emberi jogokat - persze, tehetjük hozzá, csak akkor, ha ez valamilyen érthetetlen okból az ambíciói közé tartozna - "emberi jogi diktatúra" azonban csupán az alapvetô jogok megsértésével jöhetne létre.
A kulturális relativizmus nem csupán az euro-atlanti régió, illetve a világ többi része közötti problémaként vetôdik fel. 1993-ban, amikor az Európa Tanácsnak már harminckét állam a tagja, beleértve ebbe nem csupán a történelmük során nyugatias társadalomszerkezeti elemeket is kialakító Lengyelországot, Csehországot, Szlovákiát vagy Magyarországot, de a pravoszláv-bizánci kultúrkörbe tartozó Bulgáriát és Romániát, ez a kérdés nagyon is európai. Képes lesz-e az Európa Tanács ugyanolyan mértékû jogvédelemre, mint amikor tagsága az azonos politikai hagyományú Nyugat-Európára korlátozódott? Az új tagok viszonylag magas száma miatt az Európa Tanácsnak szembe kell néznie a "két emelet" dilemmájával - egy a kifinomultabb jogrendszerû tagok, a másik pedig az újonnan jöttek számára. A múltban a nem európai Törökország zárványt képezett a szervezetben.

5. Problémák a hidegháború múltával

A huszadik század végén az emberi jogok nemzetközi védelmét számos kihívás éri. Így például hosszú évtizedek normatív fejlôdése után különös jelentôségû feladat az emberi jogi kötelezettségek feletti ellenôrzés további javítása. Nem szabad azonban megfeledkezni a tudományos és technikai haladás eredményeként, illetve a nemzeti és etnikai kisebbségek védelme miatt szükséges emberi jogi jogalkotásról sem.
A kihívások azonban más összefüggésekben is jelentkeznek. Az ENSZ 1993 nyarán tartott emberi jogi világkonferenciája a kelet-nyugati szembenállás elmúltával a világ észak-déli megosztottságát demonstrálta, újra éledt az érdeklôdés a globális problémák és az emberi jogok ún. harmadik generációja iránt, így elsôsorban a fejlôdéshez való jog iránt. Ugyancsak a kelet-nyugati ellentét megszûnése vezetett el az emberi jogok összeurópai védelmének problémájához, amelynek már 1990 ôszén tudományos konferenciát szenteltek. Az emberi jogok számos elméleti dilemmája pedig Kelet- és Közép-Európa átalakulásával kerül új fénybe, kérdés például, hogy miként viszonyulnak egymáshoz az átalakulás olyan kulcskategóriái, mint az emberi jogok és a politikai demokrácia, avagy a piac és az emberi jogok és nem elhanyagolható kérdés az sem, hogy milyen problémákat vet fel a nyugati tradíciókra építô Emberi Jogok Európai Egyezményéhez való csatlakozás. Olyan problémákról van tehát szó, amelyek felvetôdéséhez, vagy legalábbis új összefüggésbe kerüléséhez a hidegháború megszûnése vezetett el. Az emberi jogokra vonatkozó nemzetközi jogi szabályozás fejlôdése szoros kapcsolatban van a jogi értelemben nem kötelezô nemzetközi normák, számos egyéb okból is egyre szaporodó számával és ez utóbbi jelenség elsôsorban a nemzetközi jog szociológiája szempontjából különösen érdekes kérdéseket vet fel. A továbbiakban a hidegháború elmúltával kapcsolatba hozható kérdések mellett, röviden errôl is szó lesz.

Természetes személy: maga az ember, jogokat szerezhet és kötelezettségeket vállalhat
Jogi személy: azok a szervezetek, amelyek meghatározott céllal jönnek létre; jogszabály vagy alapszabály szerint működnek; elkülönült vagyonnal rendelkeznek; jogok illetik meg; kötele-zettséget vállalhat; kötelezettségeiért elkülönített vagyonával felel.
Munkajog: a munkavégzéssel és a munkajogi problémákkal foglalkozó törvény, a munka törvénykönyve amely a Magyar Köztársaság alkotmányából van.
- Mindenkinek joga van a munkához, a szabad munkavállaláshoz, és szabadon foglal-koztathat
- Egyenlő munkáért mindenkinek megkülönböztetés nélkül egyenlő bér jár
- Minden munkavállalónak joga van a jövedelemhez, amely arányos a munka mennyi-ségével és minőségével.
- Mindenkinek joga van a szabadsághoz és a pihenéshez
Külön törvény szabályozza a közalkalmazottak és a köztisztviselők által végzett tevé-kenységeket. A munka törvénykönyv egy általános leírások tára, a munkaviszony és a mun-kavállalásról. Az adott munkahelyeken a kollektív és a munkahelyi szabályzatok lesznek azok, amelyek a munkaadóra és munkavállalóra vonatkoznak. Ezek nem lehetnek ellentétesek a felsőbb jogszabályokkal, a munka törvénykönyvével. Érdekképviseletek alakulnak ki (szak-szervezetek, üzemi tanács, üzemi megbízott).
Munkaviszony létesítése: munkaviszony a munkáltató és a munkavállaló között munkaszer-ződéssel jön létre. 5 napnál hosszabb időtartamra írásbeli munkaszerződést kell kötni. Ez nem állhat ellentétben a munkatörvénykönyvvel és a kollektív szerződéssel, de tartalmát a felek határozzák meg.
A munkaszerződés kötelezően tartalmazza:
- A személyi alapbért, ami nem kevesebb a mindenkori minimálbérnél
- A munkakört (azok a feladatok, amit köteles a munkavállaló elvégezni)
- A munkavégzés helye
- A munkába lépés napja
- A munkaviszony minősítését (határozott vagy határozatlan idejű)
A munka kezdetén létezik a próbaidő. Ha kikötik a munkaszerződésben, akkor ezen idő alatt bármelyik fél indoklás nélkül felbonthatja a szerződést. A próbaidő 30 nap, de nem ha-ladhatja meg a 90 napot. A munkakör betöltésének feltételei: általában pályázattal történik. A közalkalmazásban lévő állások meghirdetése kötelező a Magyar közlönyben.
Munkaviszony megszűnése: a munkavállaló halálával, a munkáltató jogutód nélküli meg-szűnésével (ebben az esetben végkielégítés jár a munkavállalónak), a határozott időtartamú munkaszerződés lejártával, a munkaviszony megszűnik. A munkaviszony megszűntethetésé-nek négy csoportja: közös megegyezéssel, rendes felmondással, rendkívüli felmondással, azonnali hatállyal a próbaidő alatt.

Rendes felmondás:
- A munkavállaló részéről: indokolnia nem kell, nem jár neki végkielégítés
- A munkáltató részéről: indokolni kell, világosan ki kell derülnie az oknak (létszámleépítés), végkielégítés jár a munkavállalónak
Rendkívüli felmondás: akkor beszélünk róla, ha valamelyik fél kötelezettségeit szándé-kosan, vagy súlyosan gondatlanul elmulasztotta.
- A munkavállaló részéről: ittasan jelenik meg a munkahelyén, nem tartja be a munkavédelmi szabályokat
- A munkáltató részéről: nem a szerződésben leírt munkakörben foglalkoz-tatja a munkavállalót, nem biztosítja a munkavégzés feltételeit, nem fizeti ki a munkabért
Másik feltétel, ha valamelyik fél olyan magatartást tanúsít, amely a munkaviszony fenntartását lehetetlenné teszi (zaklatás, alapvető magatartási szabályok sértése).
Megvalósulás: mindkét esetben indoklás szükséges
- Ha a rendkívüliség megállja a helyét, akkor a munkavállaló végkielé-gítést kap
- Ha ezt a munkáltató teszi, akkor nem jár a végkielégítés és még kárté-rítést is követelhet.
A kiváltó ok után 15 napon belül ezt a felmondást meg kell tenni, de legfeljebb 6 hónapon belül. Egy esetben nem évül ez el, ha bűncselekmény volt a kiváltó ok. Felmondási idő 30 nap, de az 1 évet nem haladhatja meg. Végkielégítés függ a kollektív szerződéstől is.
A munkaviszony megszűnése esetén kiadandó okmányok:
- Az utolsó munkanapon ki kell fizetni a munkavállaló bérét, összes járandó-ságát
- Igazolások: a munkaviszony megszűnéséről; igazolólap a munkanélküli já-radék megállapításához; a személyi jövedelemadó bevallásához; társada-lombiztosítási igazolás
Kollektív szerződés: a munkaviszony létesítésével kapcsolatos törvényi szabályozó a Munka Törvénykönyve. Helyi szabályozó egy adott munkahelyen a kollektív szerződés. A kollektív szerződés a gazdasági szervezet és az érdekképviselet között jön létre, amelyet mindkét fél aláír. Kollektív szerződést minden gazdasági egységnek kötelező megkötni. A megkötött kol-lektív szerződés a gazdasági egységen belül mindenkire vonatkozik kivétel nélkül. A gazdál-kodó és a munkavállaló jogait és kötelezettségeit tartalmazza, oly módon miként a Munka Törvénykönyve rendelkezik.
Létrehozásának folyamata:
1. A munkáltató és az érdekképviselet felállítja a munkabizottságot
2. Megvitatják a kérdéseket és megalkotják a kollektív szerződést
3. A két fél aláírja
4. Ki kell függeszteni mindenki számára elérhető helyen
A kollektív szerződés hatálya lehet határozott vagy határozatlan idejű.
Kollektív szerződés részei:
- Bevezető rész (általános dolgok)
- Általános rendelkezések
- A dolgozók részvétele a gazdálkodásban (érdekképviselet jogai)
- A munkaviszonnyal kapcsolatos rendelkezések (létesítés, megszűnés)
- A munkavégzéssel kapcsolatos előírások (munkára képes állapot, saját-ságok, könnyítések)
- A munka díjazása
- Anyagi felelősség és kártérítés
- Juttatások (szociális ellátások)