A szocialista mozgalmak jövőképében központi rendezőelv volt a társadalmi különbségek, igazságtalanságok kiküszöbölése, az egyenlőség. A magyarországi pártállam is e sokat ígérő eszme hangoztatásával rendezte át a társadalom életét. Eközben nem volt tekintettel mélyen gyökerező hagyományokra, szokásokra illetve a szocialistának tekintett eszmevilágtól eltérő értékekre (pl. szabadelvűség, verseny, egyéni érvényesülés stb.)

A milliókat érintő hirtelen életformaváltás az "alulról jövők" számára emberibb, civilizáltabb életforma lehetőségét teremtette meg, ugyanakkor az erőltetettség szétzilálta korábbi kapcsolatrendszereiket (kis közösségek, család). A gyökértelenné válás devianciák, neurózisok okozója lehetett.

Az emberek táplálkozása lényegében visszaállt a háború előtti szintre. Időnként ugyan komoly élelmezési gondok támadtak (1951-ben ismét bevezették a már többször eltörölt kenyér-, illetve húsjegyet), országos átlagban mégis némi javulásról beszélhetünk. Ekkor vált ugyanis általánossá az üzemi étkeztetés, amelynek kertében az emberek többsége legalább napjában egyszer olcsón meleg ételhez jutott. Kiépült a gyermekétkeztetés hálózata is.

A politika nyomása erőszakosan felgyorsította a társadalomi mobilitás folyamatait.

Az 1945 előtti vezető csoportok tagjai (földbirtokosok, tőkések, "úri középosztály") vagy külföldre menekültek, vagy munkásként, alkalmazottként dolgoztak (feltéve, ha nem sújtotta őket börtön vagy internálás).

Az államosítások a kisiparos, kiskereskedő rétegeket is megfosztották tulajdonuktól.

A parasztság egy része a hatalom elnyomó intézkedései elől földjét is odahagyva a városokba, elsősorban a nagyberuházások színhelyeire költözött. A régi értelmiségi- hivatalnoki rétegekre az új rendszernek is szüksége volt, mivel gyors és tömeges cseréjük lehetetlen lett volna. A "reakciós elemek" eltávolítása után ellenőrzésüket, irányításukat a föléjük helyezett rendszerhű "káderek" végeztek, akiket zömmel a munkásság és a parasztság soraiból emeltek ki.

Az egyenlőségi elv megcsúfolásaként a lakosság átlagos viszonyaihoz képest kiugróan magas életszínvonalat biztosított magának az új elit. A párt és az állam különböző szintű káderei külön ellátóhálózatból jutottak jó minőségű árucikkekhez. Az általános lakáshiány idején tágas otthonokat utaltak ki számukra. (Igaz, a kedvezményeket politikai hiba, kegyvesztettség esetén bármikor elveszthették.)

A társadalmi egyenlősítés nem annyira a szegény rétegek anyagi felemelése, mint inkább a jobb helyzetben élők lesüllyesztése útján történt. Az állam mindenki számára biztosította a munkát, de a béreket alacsonyan tartotta. (még ezeket a jövedelmeket is megcsapolta a különböző kölcsönökkel.)

A kereseteknek ezt a szintjét azzal indokolták, hogy az állam ingyen vagy jelképes térítésért gondoskodik a lakosság szükségleteinek nagyobb részéről. Csekély lakbérek, egyre inkább kiterjesztett ingyenes egészségügyi ellátás, társadalombiztosítás, ingyenes bölcsőde, óvoda, általános és középiskola jelezte többek között a szociálpolitika fő irányait. A gazdaságpolitika azonban éppen az életszínvonal emelésétől, a társadalmi jólét fokozásától vonta el a ráfordításokat. Emiatt a rendszer nem lehetett tekintettel az élet minőségére. A szűkösség elvileg biztosított szolgáltatások, árucikkek mennyiségét, választékát is viszonylagossá tette. Mindez kiáltó ellentétbe került a harsány sikerpropagandával.

A modern technika hiányát pótolta a nagy számban rendelkezésre álló olcsó munkaerő. Ennek következtében 1949-re megszűnt az addig jelentős munkanélküliség. 1950-51-ben pedig munkába álltak az addig "rejtett" munkanélküliek is: azok a parasztok, akiknek munkaerejét a 2-3 hold föld csak az év egy részében kötötte le, és azok a feleségek, akik addig háziasszonyokként férjeik fizetéséből éltek. Ha nem is jól fizetett, de valamilyen munkát mindenki talált magának, még az alacsonyan képzettek vagy a képzettség nélküliek is.

A modernizációs folyamat felgyorsult. Az ötéves terv során több mint ezer faluba jutott el a villany, ami gyökeresen átalakította a falusi lakosság életét. Nyomában megjelent a mozi és a rádió. A rádió ekkor vált a mindennapi élet szerves tartozékává. Magántulajdonú személygépkocsi még alig volt az országban, viszont a motorkerékpár elérhetővé vált, főleg a jobban kereső ifjúmunkások vásárolták.

Az egészségügyi helyzet jelentősen javult. Ebben nagy szerepet az új gyógyszerek- mindenekelőtt az antibiotikumok- megjelenése. Csökkent a tüdőbajban és vérbajban szenvedők száma, a csecsemőhalandóság. Meghosszabbodott az átlagéletkor. Ugyanakkor az orvosi rendelőkben, kórházakban általánossá vált a zsúfoltság. Az iparban, a közlekedésben, a kereskedelemben és a hivatalokban teljes körben bevezették a dolgozók nyugdíját, ennek összege azonban csekély volt. Kiépült a vállalati üdülők rendszere.

A politikai hatalom centralizálása, a terror intézményesítése és a tervgazdálkodás mellett a totalitariánus rendszerek fontos jellemzője a kulturális élet pluralizmusának megszűntetése, a hatalmat kezében tartó csoport ideológiájának minden eszközzel való terjesztése. Az iskolák, könyvkiadók és mozik államosításával, valamint a többpárti sajtó felszámolásával, ennek alapfeltételei 1949-re megteremtődtek.

Ahol a nevelést az osztályharc terepének tekintik, nem maradhatnak tanintézetek a központi akarat hatáskörén kívül. Kevés kivétellel államosították az egyházi fenntartású iskolákat és magániskolákat. Nem kerülhette el a feloszlatást a korábban támogatott és szövetségesnek tartott NÉKOSZ sem.

A közoktatásban 1950-ben bevezetett új általános és középiskolai tantervek és tantervi utasítások gondoskodtak a vallásos világnézet és a koalíciós időkre jellemző demokratikus- humanista- nemzeti műveltségeszménynek a marxizmus- leninizmussal történő felváltásáról.

A társadalmi tudat kialakításában kitüntetett szerep jutott az iskoláknak. Az alapképzés (általános iskola) a korábbi 4-6 osztályról 8 osztályosra bővült. Megindult a középiskolai oktatás (4osztály) kibővítése: politikai cél lett minél több munkás- és parasztszármazású tanuló beiskolázása. (sajátos képzési forma is alakult: a szakérettségi.)

A szakmunkásképző intézetekben és az érettségit is adó technikumokban új alapokra helyezték a szakoktatást.

A meglévők mellett új egyetemek és főiskolák nyíltak, az esti és levelezős tagozatokon pedig mód nyílt a munka melletti diplomaszerzésre.

Az oktatás kereteinek kibővülésével, a tanulói és hallgatói létszám növekedésével nem tartott lépést az iskolarendszer anyagi ellátottsága (leszámítva az iparfejlesztési célokhoz illeszkedő szakoktatást).

Hasonló következményekkel járt az orosz nyelv tanításának előzmény nélküli, egyik pillanatról a másikra történő bevezetése a tanrendben szereplő egyéb nyelvek rovására. Megszűnt a választható idegennyelv-oktatás, az orosz nyelv oktatása kötelezővé vált. Kényszerjellege miatt hatékonysága alacsony volt.

A mennyiségi szemlélet a minőségi képzés rovására ment. Különösen a társadalomtudományi és művészeti tantárgyaknak ártott sokat a tanítás és a tananyag átpolitizálása.

Igen jelentős támogatásban részesült a könyvkiadás, a sajtó, a színház- és filmművészet, a zenei élet és általában a közművelődés.

Elsősorban a városokban nőttek a lakosság kulturális igényei. Míg korábban a színházlátogatás ritka, ünnepi eseménynek számított- az olcsó, államilag dotált jegyek mellett- ez széles tömegek szórakozásává vált. Igaz, a bemutatott darabok egy része propaganda célokat szolgált, de azért mutattak be klasszikus, igazi értékeket hordozó darabokat is.

Az olcsón hozzáférhető alkotások között ott voltak a kultúra időtálló értékei, de velük együtt silány, viszont propaganda célokra alkalmasnak minősített munkák is. (A kultúrpolitika egyébként önkényesen válogatott a tudományos és művészeti irányzatok között, s mellőzte a károsnak, ellenségesnek vagy dekadensnek nyilvánított szellemi teljesítményeket. Kiváló írók hallgatásra vagy emigrációba kényszerültek.)

A magyar művek kiadása mellett jelentős volt a fordítási irodalom. 1945 és 1957 között összesen több mint 1500 külföldi szépirodalmi munka jelent meg, együttesen 25 milliós példányszámban. Az összes cím kétharmadát orosz szerzőktől fordították, és az ő munkáikra esett az összpéldányszám több mint egyharmada. A rangsort Makszim Gorkij vezette közel egymilliós példányszámmal.

A kor tipikus zenei műfaja az úgynevezett tömegdal vagy mozgalmi dal volt, amelyet felvonulásokon, gyűlések előtt és után, sőt baráti összejöveteleken egyaránt énekeltek. Ezek között akadtak régi forradalmi és munkásmozgalmi dalok (Internacionálé, Marseillaise, Itt van újra május elseje.), szovjet munkásmozgalmi, partizán, és egyéb énekek (Poljuska, Az amuri partizánok dala, Bunkócska.), a kuruc kor dalai (Csínom Palkó, Balogh Ádám nótája.).

Egyik legnépszerűbb dallá a NÉKOSZ indulója (Sej, a mi lobogónkat) vált, amelynek szövegét Jankovich Ferenc írta 1947-ben egy csángó népdal dallamára. A Sztálinról, Rákosiról, sztahanovistákról és traktorosokról szerzett dalok szerényebb népszerűségnek örvendtek.

Előfordult, hogy ismert énekek szövegét átköltve dalolták el -persze csak bizalmas körben- valódi véleményüket a fiatalok. Ilyen volt a Rákosi-dal:

Hegyek között, völgyek között

Bedöglött a vonat;
Kiszállnak az utasok és
Tépik a hajukat.
Hajrá, kopasz ne hagyd magad,
Mert kitépik a hajadat!

A sematizmusra hagyományainál és közönségénél fogva különösen hajlamos filmgyártásban két filmtípus vált jellegadóvá: a magyar történelem forradalmi-szabadságharcos vonulatának árnyalatok nélküli, patetikus, romantikus feldolgozása (1953: Rákóczi-hadnagya /rendezte: Bán Frigyes/, Föltámadott a tenger /rendezte: Nádasdy Kálmán, Ranódy László/) és a nevettető zenés vígjáték (Mágnás Miska, Dalolva szép az élet (rendezte: Keleti Márton/).

Gyorsan fejlődött a művelődési házak vagy kultúrotthonok hálózata, ezekben szakkörök, tánccsoportok, színjátszó körök és kórusok ezrei találtak otthonra.

Az új társadalom megteremtésének igénye a jelképek világát sem hagyta érintetlenül. Az elavultnak, a régi világ eszmeiségét hordozónak minősítettek eltűntek. Használatukat betiltották, vagy minden külön rendelet nélkül megszüntették tekintet nélkül évszázados, a vallási eredetű szimbólumok esetén évezredes hagyományokra. Ez történt a magyar állami címerrel is.

A köztársaság 1946. február 1-ei kikiáltása után a korona nélküli Kossuth-címer lett az ország hivatalos szimbóluma. A sztálini típusú diktatúrára való áttérés idején a különösen az új alkotmány kidolgozása után napirendre került a címerkérdés. 1949. július 28-án az országgyűlési bizottságok már olvashatták az új címer leírását, július 7-én az ország népe is megismerhette rajzát a Szabad Népből. Az 1949-es államcímer, amely tisztán heraldikai (címertani) szempontból is elhibázott alkotás, a Magyar Népköztársaság szocialista jellegét domborította ki. Tartozékai a "béketábor" legtöbb országának címerében szerepeltek. Az ősforrás a Szovjetunió 1924-es címere, illetve a szovjet tagköztársaságok ennek alapján megrajzolt államszimbólumai. Nem véletlen, hogy 1956-os forradalom felkelői kivágták a nemzeti színű zászló közepébe illesztett rákosista címert.

A művészet propagandaeszközként való felhasználása már az oroszországi bolsevik forradalom idején gyakorlattá vált. A sztálinizmusban az egyéb művészeti irányzatok rovására egyeduralkodóvá tették az úgynevezett szocialista realizmust.

szocialista realizmus: a szocialista mozgalomhoz kötődő, marxista-leninista világnézet alapján álló alkotói módszer. XX. Század eleji kezdemények után az 1920-30-as években teljesedett ki. A sztálini kultúrpolitika és annak magyarországi átvevői stílusbeli sokszínűségét felszámolták. Követendő példaként a múlt századi realistákat állították /pl. Munkácsy Mihályt/ a képzőművészek elé és nem a szocialista mozgalomhoz közel álló Derkovits Gyulát vagy Kassák Lajost. A közérthetőség és az optimizmus, a "szocialista embertípus" bemutatásának követelménye- s nem mellékesen a megélhetés- sok művészt a fényképszerűségre, a tömegízlés /giccs/ kiszolgálására, művészi közhelyekre kényszerített.

A képzőművészeti ágak közül elsősorban a monumentális szobrászatot és a napi politikai célok elérésére mozgósító plakátművészetet részesítették előnyben. Így tett a magyarországi művészpolitika is.

Sztálin magyarországi szobrának felállításáról a "nagyvezér" 70. születésnapját ünneplő Budapest Törvényhatósági Bizottságának ülésén született határozat (1949. dec. 20). Pályázatot írtak ki, amelyre meghívták a legnevesebb hazai szobrászokat. 24 pályázó készített gipszmintákat. (Néhányon érződik, hogy a művész inkább kényszerből oldotta meg feladatát.). A kijelölt szoborbizottság a legjobbnak minősített négy alkotó (Borsos Miklós, Farkas Aladár, Kisfaludi Strobl Zsigmond és Mikus Sándor) számára újabb pályázatot hirdetett, s végül a megbízást Mikusnak ítélte oda. A szobrot 1951. dec.16-án avatták fel nyolcvanezres tömeg előtt.

A plakátművészet sajátosságaiból következik, hogy a megrendelő a legrészletesebben előírhatja, milyen legyen az alkotás. Ennek megfelelően az ötvenes évek plakátjai az éppen időszerű jelszavak, évfordulók, kongresszusok, kampányok népszerűsítésének céljából születtek. Innen adódik, hogy az ábrázolásokon vidám, megelégedett, esetleg harcra elszánt alakok láthatók, a rendszer szimbólumaival. A célirányosan megrajzolt háttéren: gyár, szántóföld, sportpálya, munkafolyamatok stb. Gyakran uralja a képet Sztálin vagy Rákosi alakja. A szovjet propaganda mintáját követik a faliújságszerű plakátok, amelyeket a középületek belső tereinek falára szántak, olykor üresen hagyott felületekkel, hogy a felhasználók maguk tölthessék ki a helyi anyagokkal.

Bár a képzőművészet egyéb területeinek a politika kisebb tudatformáló szerepet tulajdonított, ezeket is igyekezett propagandacélok érdekében hasznosítani. A festők témajavaslatokat kaptak az ábrázolandó pozitív társadalmi változásokról, jelenségekről. Pl.: Sztálin- és Rákosi-képek, a felszabadító Vörös Hadsereg, a szovjet világ követendő példái, a szocializmus előfutárainak vélt történelmi események képei (parasztfelkelések, honvédő harcok stb.).

A mindenható pártállam igényt tartott a mindennapi élet megszervezésére is. A független szerveződéseket (társaskör, klub, sportegylet stb.) felszámolták vagy állami irányítás alá vonták. Ha nem is nyíltan, de számos intézkedéssel igyekeztek korlátozni a család szerepét. Előtérbe kerültek a különböző mesterséges csoportosulások: munkahelyi közösségek, az Úttörő Szövetség rajai és őrsei, a DISZ-szervezetek, pártalapszervek stb. A "kollektíva" munkaidő vagy tanítás utáni foglalkozásain való részvételt gyakorlatilag kötelezővé tették. Az MHK-mozgalom ("Munkára, harcra kész!") a tömegsport fő szervezeti kerete lett. (Az élsport sikerei a propagandában a rendszer felsőbbrendűségét igazolták.)

Ezekben az években érte el azóta is utolérhetetlen csúcsait a magyar sportélet. Valódi tömegsport bontakozott ki: százezrek vettek részt a különböző testedző mozgalmakban. Az 1952-es helsinki olimpián a magyar csapat 16 aranyérmet szerzett és a nemzetek ranglistáján a harmadik helyre került. 1953-ban épült fel a Budapesti Népstadion. A magyar labdarúgás a világ élvonalában volt: a Puskás "Öcsi" vezényelte "aranycsapat" összeállítását mindenki ismerte. A sikereket eredményesen használta fel a pártpropaganda a rendszer népszerűsítésére. A mesterségesen is felfokozott, várakozással kísért 1954-es labdarúgó-világbajnokság döntőjében elszenvedett vereség ugyanakkor utcai tüntetést eredményezett- az ilyen megmozdulásokhoz nem szokott Budapesten

A városi tömegközlekedés- az állami támogatás (dotáció) hatására- rendkívül olcsóvá, mindenki által igénybe vehetővé vált. Ekkoriban már elképzelhetetlen, ami másfél évtizeddel korábban még minden napos volt, hogy az emberek naponta két-három órát gyalogoljanak a munkahelyükre és vissza. Viszont állandósult a zsúfoltság a villamosokon és autóbuszokon. Megkezdődött a budapesti metró építése.

Átalakultak az ünnepek is. A hatalom lehetőleg háttérbe szorította a vallási fogantatású ünnepeket. Karácsony és húsvét másnapját egy időre munkanappá változtatták. Augusztus 20-án a szocialista alkotmányról emlékeztek meg. Március 15. felidézése egyre inkább azt a célt szolgálta, hogy kidomborítsa a "legnagyobb nemzeti ünneppé" tett április 4. jelentőségét: 1848 céljait a Szovjetunió által végrehajtott felszabadításunk teljesíti ki. Állami ünnep lett november 7., május 1., viszont jelentéktelensége süllyesztették március 21-ét, a Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulóját. (Kun Bélával az élen túl sok vezetőjét végezték ki a szovjetunióbeli tisztogatások idején.) Az alkalmi megemlékezések közül kiemelkedett Sztálin 70. és Rákosi 60. születésnapjának országos megünneplése.

Fokozatosan eltűntek az ünneplés 1945 utáni önkéntes, spontán formái. Helyüket megtervezett szertartásrend vette át: dekorációk, papírról felolvasott ünnepi beszédek, a tetszésnyilvánítás formái (pl. a tapsok helye, erőssége, üteme, időtartama), központilag előírt jelszavak, egyre nagyobb szabású katonai díszszemlék és felvonulások.

Az egyén eltűnt a tömeg mögött. A megkövetelt magatartásformáktól való eltérés (pl. öltözködésben, hajviseletben, kedvtelésekben) hivatalos vagy "közösségi" rosszallást vont maga után. Mivel az éberségi kampányok világában egyetlen rosszindulatú feljelentés súlyos következményekkel járhatott, könnyen kialakulhatott egyfajta védekező magatartás: a "közösségi" normák látszólagos, külsőségekben megnyilvánuló betartása.

Az iskolák államosítása mellett az egyházak befolyásának visszaszorítását szolgálta a fakultatív hitoktatás bevezetése. Erre 1949. szept. 6-án került sor. A hittan iránti érdeklődés ezt követően drasztikusan csökkent. A vallásos ünnepek egy részét- pünkösd, húsvéthétfő- eltörölték, másik részét új tartalommal igyekeztek megtölteni. A Mikulásból így lett Télapó, a karácsonyból fenyőünnep, aug. 20.-ából, Szent István király és az ezeréves magyar államiság ünnepből pedig az új kenyér és alkotmány napja.

Bár Szovjetunióéhoz hasonló hevességű vallás- és egyházüldözés nálunk nem bontakozott ki, s az egyházakkal kötött egyezmények lehetőséget adtak a hitélet erősen korlátozott fennmaradására, az aktív, nyilvános vallásgyakorlás hátrányos helyzetbe hozta a hívőket (pl. a közéleti, munkahelyi vagy iskolai érvényesülésben).

egyezmények az állam és az egyházak között: 1948-ban sorrendben a református, az unitárius, az evangélikus egyház és az izraelita felekezet írt alá egyezményt az állammal. Ezek közös vonása a vallásszabadság és az egyházak működésének biztosítása, néhány oktatási intézmény meghagyása a felekezetek birtokában, 20 évig fizetendő, de 5 évenként csökkentett állami támogatás. A katolikus egyházzal kötött megállapodás /1950 szept. 7/ II. részében ugyanezek szerepelnek. Az I. részben a klérus hűségnyilatkozatot tett a Magyar Népköztársaságnak. Támogatnia kellett az ötéves tervet, a termelőszövetkezeti mozgalmat és a kormány "békepolitikáját". A megállapodás értelmében az Elnöki Tanács megvonta a szerzetesrendek többségének működési engedélyét. Koholt vádak alapján letartóztatták Grősz József kalocsai érseket, akit tizenöt évi börtönbüntetésre ítéltek. Az egyezményektől függetlenül a diktatúra igyekezett minél teljesebb ellenőrzés alá vonni az egyházakat. Politikai és rendőrségi zaklatás, újabb politikai perek és az Állami Egyházügyi Hivatal /1951/ működése jellemezte az állam fokozódó nyomását az ötvenes évek elején.

1951-52-ben már az élet minden területén zavarok keletkeztek. 1952-53 telén szénhiány miatt a lakások és hivatalok egy részét nem fűtötték. Hiány mutatkozott az alapvető élelmiszerekben. A lakosság reáljövedelme és fogyasztása 1950 és 53 között 10-15%-kal csökkent. Az újságok győzelmi kijelentéseit a lakásokban éhesen didergő emberek olvasták. A propaganda arroganciája bőszítette az embereket.

Nagy Imre megkísérelte helyreállítani a törvényességet: feloszlatta az internáló táborokat és megkezdte a perek felülvizsgálatát. Könnyített a parasztok helyzetén: leállította a tsz-szervezést. Enyhítette a beszolgáltatási kötelezettséget, elengedte a parasztoknak az állammal szemben felgyülemlett adósságait. Leállította a legköltségesebb beruházásokat (budapesti metró építése). Nagyobb összegeket fordított a fogyasztási cikkek termelésére.

1955 elején Nagy Imrét leváltották a miniszterelnöki posztról, később kizárták a pártból is.

Az MDP központi vezetőségének 1956. júliusi ülésén Rákosi Mátyást "egészségi állapotára való tekintettel" felmentették tisztségéből. Úgy vélték, hogy a módosításokkal ott lehet folytatni a szocializmus építését, ahol abbahagyták. Tévedtek. Az 1956-os forradalom és szabadságharc véget vetett az "ötvenes éveknek".

deviancia: a "normáktól", a normálisnak tekintett viselkedéstől eltérő magatartás.
neurózis: szervi okokhoz nem köthető funkcionális idegrendszeri betegség, pl. kóros fáradtság, ingerlékenység, kényszerképzetek, alkalmazkodási zavar, másodlagos testi tünetekkel
társadalmi mobilitás: más társadalmi csoportba kerülés a társadalom szerkezetében. Felöleli a társadalmi felemelkedés és lesüllyedés folyamatait. Történhet egyénileg, csoportosan, egy nemzedéken belül vagy nemzedék között.
káder: párt, intézmény, szervezet munkatársa, alkalmazottja. A kifejezés gúnyos jelentésárnyalatot is hordoz: gyenge képességű, esetleg képzelten, de megbízhatósága okán kiemelt személy.
kölcsönök: A Békekölcsön és a Tervkölcsön lényegében a lakosságtól elvett kb. 5,6 milliárd Ft kényszerkölcsön volt. Többnyire 1 havi munkabér jegyzését követelték meg kampányuk során.
NÉKOSZ: Népi Kollégiumok Országos Szövetsége. Tagkollégiumai munkás- és parasztszármazású középiskolásoknak, és egyetemistáknak adtak otthont. Céljuk az új értelmiség kinevelése. Demokratikus önkormányzati elvek szerint működtek.
szakérettségi: 1 majd 2 évi gyorsított középiskolai képzés munkás- és parasztfiatalok számára. A tanulmányok végén letett érettségi vizsga szakirányú felsőfokú továbbtanulásra jogosított.