Fut a Mirabeau-híd alatt a Szajna

S a szerelem

Mi zúgja, mi sugallja

Hogy minden kéjnek fájdalom az anyja

Csak szállj le éj az óra üt

Csak szállj idő én várok itt

Farkasszemet hadd nézünk kéz a kézben

Kulcsolt kezünk

Hídja alatt az éjben

Örök hullámok árja foly sötéten

Csak szállj le éj az óra üt

Csak szállj idő én várok itt

Fut meg nem áll fut mint az ár a mélynek

A szerelem

De lassú is az élet

És a Remény de éget ó de éget

Csak szállj le éj az óra üt

Csak szállj idő én várok itt

Napok hetek zuhognak tovafolyva

Nem kél a múlt

S a szerelem se újra

Fut a Mirabeau-híd alatt a Szajna

Csak szállj le éj az óra üt

Csak szállj idő én várok itt

A "világirodalom" szót Goethe (gôte; 1749-1832) alkotta meg, s ô lett ennek az új fogalomnak - a maga korában - a legnagyobb alakja, "költôfejedelme" - ahogy mondani szokás. A 18. század végének és a 19. elejének német irodalmát nem lehet egyetlen stílusirányzathoz kapcsolni. Legtöbbször úgy szokták emlegetni ezt az idôszakaszt: "Goethe kora".

A 17. és a 18. században Németország nem volt egységes állam: 300 kis fejedelemségre hullott szét. Ez a széttagoltság és a társadalmi megkésettség, azaz a polgárosodás fejletlensége lehetett - többek között - az oka annak, hogy a német irodalomban a felvilágosodás eszméivel együtt a klasszicizmus késôn, a romantika viszont korán jelentkezett, s ez a két irányzat itt egymást kölcsönösen áthatotta. Goethe művészi pályájában is vannak romantikusabb (pl. a Sturm und Drang) és klasszicistább periódusok, s a kettô nála (is) nehezen választható el egymástól.

Életpályája

Johann Wolfgang Goethe a Majna melletti Frankfurtban született 1749-ben jómódú, feltörekvô polgárcsaládban. A nagyapa még iparos (szabómester, késôbb vendéglôs), az apa már jogot végzett, s címet is szerzett magának: "császári tanácsos" lett. Goethe is jogot tanult - elôbb a lipcsei, majd a strassburgi egyetemen, s itt szerezte meg doktorátusát.

îróvá válásának fontos állomását jelentette Strassburg, ez a francia földön épült német város. A "német irodalmi forradalomnak", irodalomtörténeti elnevezése szerint a "Sturm und Drang"-nak (kb. 1770 és 1780 között) Strassburg lett egyik központja, félig-meddig szülôföldje. Itt találkozott a fiatal Goethe Herderrel (1744-1803), az új mozgalom szellemi vezérével. Bár a Sturm und Drang (szó szerint: "vihar és elôretörés"; magyarosan: "viharos elôretörés") forrása is a felvilágosodás volt, az ésszerűséggel szemben többre értékelte az ösztönökre, a szenvedélyekre alapított életet. A természet nevében lázadt a társadalom elavult konvenciói, a zsarnokság és a neki behódoló nyárspolgári erkölcs ellen. Eszményképe a természetellenes béklyóitól megszabadult ember s a szabályokat megvetô, újat teremteni képes zseni volt. Irodalmi ideálokként Homérosz, Shakespeare és Osszián lebegett a Sturm und Drang hívei elôtt. Herder szerint ezek a régi költôk úgy költenek, mint a nép - képekben, logikán túli összefüggésekben, tehát igazi költészet csak a népköltészetbôl fakadhat.

A szellemi pezsgésbôl Goethe útja rövid idôre Frankfurtba (1771), majd 1772 májusában Wetzlarba vezetett. Mindkét helyen joggyakorlatot folytatott. Bárhol fordult is meg, szerelmek kísérték, szerelmes lányok és asszonyok vették körül, s valamennyi szerelem irodalmi alkotások ihletôje lett. Wetzlari élményekbôl épült az a regénye is, mely viharos sikerekkel meghozta számára a világhírt: Az ifjú Werther szenvedései (1774). Goethe 1772 nyarán és ôszén gyakran eljárt Buff intézô házába. Szenvedélyesen beleszeretett az intézô leányába, Lottéba, aki már másnak volt a jegyese. Ugyancsak itt, Wetzlarban történt, hogy egy fiatal követségi titkár agyonlôtte magát, mert reménytelen szerelem fűzte egy hivataltársa feleségéhez.

1775 ôszén vendégként érkezett Weimarba, de hamarosan az uralkodó herceg, Karl August kérésére a nagyhercegség pénzügyeinek vezetôje, majd (1782-tôl) miniszterelnöke lett. Mint államférfi felvilágosult-humanista reformok bevezetésére használta fel helyzetét, mint művész szellemi központtá kívánta tenni a kis várost (hatezer lakosa volt akkor). Nagy szerelme ekkor egy nála hét évvel idôsebb asszony, több gyermek anyja, Stein báróné volt.

Reformterveit nem koronázta a kívánt siker, hivatali teendôi egyre terhesebbé lettek, költôi alkotó erejét pedig a kiszikkadás veszélye fenyegette az államügyek intézése miatt. Meghasonlott helyzetével, szerelmével, s 1786-ban valósággal elmenekült - önmaga elôl is - Itáliába. Ebben a "klasszikus országban" szinte újjászületett: alkotó ereje visszatért, meglelte önmagában a költôt. Túl volt már a Sturm und Drang forrongásain, most már az antik művészet által képviselt összhang, a harmónia, a tökéletes művészi forma s minden emberi érték klasszikus kifejezése lett vezérlô csillaga. Művészete határozottan a klasszicizmus felé fordult.

Két év múlva, 1788-ban tért vissza Weimarba. Megôrizte ugyan államférfiúi rangját, tekintélyét, de megszabadult az államügyek vitelétôl: csupán a kulturális intézményeket irányította. Klasszikus szépség-áhítatát teljesítette be az új szerelem: belépett életébe a 23 éves üde-szép Christiane Vulpius, az egykori művirágkészítô leány. "Lelkiismereti házasságban" élt vele, törvényesen csak 1806-ban vette feleségül. 1789-ben tôle született Goethe egyetlen gyermeke (1830-ban halt meg).

1794-ben kezdôdött barátsága Friedrich Schillerrel (fridrih siller; 1759-1805). A két különbözô természetű és világnézetű költôt szoros szövetség és irodalmi program fűzte össze. 1799-ben Schiller is áttelepedett Weimarba. Kettejük együttműködése teremtette meg a német irodalom minden tekintetben klasszikus korszakát, a német klasszikát. - Baráti ösztönzésre Goethe 1796-ban befejezte két évtizeddel korábban megkezdett "fejlôdésregényét", a Wilhelm Meister tanulóéveit. A mű folytatása, a Wilhelm Meister vándorévei, több mint húsz évvel késôbb látott napvilágot (1821). Újra elôvette a szintén jóval korábban elkezdett Faustot is. A nagy drámai költemény elsô részének végleges formája 1808-ban jelent meg; a második rész csak 1832-ben készült el.

A goethei klasszikával, antik szépségeszményével és harmóniájával a századfordulón, a 19. század elején egy új, fôleg a szomszédos Jenából kiinduló mozgalom, a romantika álomvilága, középkor-kultusza fordult szembe. Goethe támadást indított ugyan a romantika jenai központja ellen, de maga is sok mindent hasznosított az új irányzatból, a romantikusok nagy része pedig példaképének tekintette ôt. - Egy új szerelem (Marianne von Willemer) és az arab-perzsa költészettel, a keleti világ bölcseletével való megismerkedés az ihletforrása hatalmas versgyűjteményének, melynek címe: Nyugat-keleti diván (1819; a "diván" jelentése: versgyűjtemény, antológia).

A 10-es és a 20-as években gyakran töltötte nyarait csehországi fürdôhelyeken, Karlsbadban és Marienbadban. Itt (Marienbadban) ismerkedett meg a több mint 70 éves költô utolsó nagy szerelmével, az akkor még csak 17 éves Ulrike von Levetzowval. Házasságra készülôdött (felesége 1815-ben meghalt), de a fiatal lányt visszariasztotta a hatalmas korkülönbség s a félelem az örökségre váró irigyektôl. Goethe kényszerűen lemondott a szerelem vigaszáról, s ezután csak a költészetnek élt.

Jóllehet Weimar már régen zarándokhellyé lett ômiatta, Goethe a sok látogató közt fokozatosan magára maradt. Herder, Schiller, Christiane már nem élt, meghalt Steinné s nagy pártfogója, Karl August herceg, végül saját szerencsétlen fia is. - Haláláig folyamatosan dolgozott. Örökké nyugtalan szelleme Faustéhoz hasonlóan nem ismert megnyugvást. 1832-ben (március 22-én) halt meg pár napos betegeskedés után - karosszékben ülve.

Az ifjú Werther szenvedései

Goethe életművének "önéletrajzi jellegét" szokták emlegetni, mivel nála költészet és élet elválaszthatatlan egységbe ötvözôdött. Különösen lírai alkotásaira áll ez, hiszen csaknem minden verse valóságos élményben fogant. De ez az életrajzi jelleg érvényes - láttuk már - a Wertherre is.

Az ifjú Werther szenvedései (1774) a költô Sturm und Drang korszakának alapműve, a szentimentalizmus irányzatának legnagyobb sikere. Levélregény ez is, mint az Új Héloise, de a cselekmény nem a szereplôk kölcsönös levélváltásából derül ki. A regény fôként Werther leveleibôl áll. Ezeknek túlnyomó többségét egy barátjához, Wilhelmhez írta, csak egy-két levél címzettje Lotte. Hátramaradt leveleit, iratait - a kerettörténet szerint - egy barátja gyűjtötte össze szorgalmas munkával, s tárta az olvasók elé, hogy vigaszt meríthessenek szenvedéseibôl. Az utolsó napok történetét a "kiadó" elbeszélése tartalmazza - idézve a megtalált elszórt feljegyzésekbôl s a búcsúlevélbôl.

A Werther egy jobb sorsra termett, értelmes és művelt fiatalember negatív fejlôdéstörténete. Az ifjú fôhôs a tevékeny életbôl kiszakadva gáttalan szerelmi szenvedélyének megbéklyózott foglya lesz, s érzelmi zűrzavarában, belsô meghasonlásában csak egyetlen megoldást talál: az öngyilkosságot.

A külsô történet szinte semmi. Az ifjú Werther egy terhesnek látszó szerelem elôl menekül Wahlheim kies völgyébe. Egy táncmulatság alkalmával megismerkedik a tiszttartó bájos leányával, Lottéval, aki csupa szív, szorgalom s derűs kedélyével házának és a környéknek valóságos védôangyala. Hat árva kistestvérét neveli, ellátja a háztartást, betegeket ápol. Werther tudja, hogy egy derék fiatalembernek, Albertnek a jegyese, de míg a vôlegény távol van, nemigen törôdik ezzel. Nem tarthat jogot a leányra, mégsem tud lemondani róla. - Egy ízben mégis megpróbálja kiszakítani magát a lehetetlenné váló helyzetbôl: állást vállal, elhagyja Wahlheimet, egy követ mellett dolgozik. Itt azonban az arisztokrata társaság megalázza, vérig sérti polgári származása miatt, ezért benyújtja lemondását. Visszatér Lottéhoz, aki idôközben Albert felesége lett.

Werther szerelme s szenvedése egyre fokozódik, s észre kell vennie, hogy ô sem közömbös Lotte számára. Úgy érzi, Lotte vele boldogabb lehetett volna, mint Alberttel. Mégis, hogy megmentse Lotte házasságának nyugalmát, önmagát ítéli halálra - forró szerelembôl. A halált okozó fegyvert - tudtán kívül - Lotte nyújtja át Werther inasának. A búcsúlevélben errôl ez olvasható: "Lotte, te magad nyújtod nekem az eszközt, te, akinek kezébôl kívántam és ah! most kapom a halált... îme, Lotte! nem borzadok megragadni a hideg, borzalmas poharat, amelybôl a halál szédületét kell innom! Te nyújtottad nekem és én nem késlekedem... Bár részesültem volna abban a boldogságban, hogy érted haljak meg! Lotte, érted adni oda magamat! Bátran, örömmel halnék meg, ha visszaszerezhetném vele életed nyugalmát, gyönyörűségét. De ah! csak kevés nemesnek adatott meg, hogy övéiért ontsa vérét, és halálával új, százszoros életet lobbantson a barátaiban." (Szabó Lôrinc fordítása)

Werther útját a lelki bénaságig, a teljes passzivitásig szórakozásainak, olvasmányainak megváltozása is jelzi. Kezdetben még derűs és vidám, boldogan táncol Lottéval, Wilhelm figyelmeztetésére újra meg újra hozzáfog a rajzoláshoz, eredetiben olvassa (tud görögül) Homérosz Odüsszeiáját. Késôbb egyre jobban elkomorodik, lemond művészi becsvágyáról, Homéroszt pedig Osszián sötét, tragikus világa váltja fel. Legutolsó találkozásukkor Werther saját fordításában olvassa fel Lotténak Osszián néhány énekét. "Lotte szemébôl könnyek árja szakadt elô és megkönnyítette a szívét, félbeszakította Werther énekét. Werther eldobta az írást, megragadta Lotte kezét és keservesen zokogott. Lotte a másik kezére dôlt és szemét kendôjébe rejtette. Mindkettôjükben félelmes indulat háborgott. Saját nyomorúságukat érezték a nemes hôsök sorsában, együtt érezték, és könnyeik egyesültek."

Werther tragikus végzetének elôképe fedezhetô fel a gazdasszonyába reménytelenül szerelmes, ezért gyilkosságot elkövetô és halálra ítélt fiatal béres esetében. Ez az epizód jól bizonyítja, hogy a bonyolult lelki élet, a túltengô érzelmektôl fűtött kétségbeesés, az érzelmeknek a hideg ész fölé kerekedése nem csak a kifinomultan művelt emberek kiváltsága.

A regény valóságos cselekménye Werther lelkében viharzik. Az elsô levelekben még a gyönyörű táj, a falusi idill szépsége, a derűs élmények friss benyomása és az ébredô szerelem ujjongása áll a beszámolók középpontjában. Késôbb elkomorodik a hangnem, a világszemlélet elsötétül. A külsô történet jelentéktelenné válik, s helyette a felerôsödô szenvedélyek szüntelen háborgásában vergôdô lélekre fordul a figyelem. Werther figyeli önmagát, a lelkében lejátszódó viharokat, belsô ziláltságát. Keresné a megoldást, de ellentétes végletek közt hányódik. Kétségbeesett állapotában még olyan visszataszító gondolatok is felbukkannak, hogy talán meg kellene ölnie Albertet. Saját boldogtalanságának mélységébe hullva tudomásul kell vennie, hogy puszta jelenléte Lotte boldogságát is lassan tönkreteszi.

Mindezzel párhuzamosan több elszórt utalás ad hírt mások kisiklott életérôl, arról a tapasztalatról, hogy "ami az ember boldogságát alkotja, nyomorúságának kútfejévé válik". A vetélytársát megölô szerelmes béreslegény már említett esete mellett megjelenik a télen virágot keresô, szerencsétlen tébolyodott, akit Lotte iránti szenvedélye taszított ôrületbe. Az elsô levelek még megható idillnek mutatják be annak a háromgyerekes fiatalasszonynak életét, akinek férje Svájcba utazott egy nagybácsi örökségéért. Az utolsó híradásokból tudjuk meg, hogy ennek a családnak a sorsa is gyászosra fordult: a legkisebb gyermek meghalt, a férj pedig örökség nélkül, koldusalamizsnára szorulva tért vissza Svájcból. De Lotte és barátnôje is ismerôseik, barátaik betegségeirôl, haldoklásáról suttognak egy ízben, s ezt Werther is hallja. Még a természet is elveszti - mintegy a lélek dúltságával összhangban - meghitt szelídségét, vonzó szépségét: az öreg pap kertjének gyönyörű diófáit kíméletlenül kivágják; a téli áradás elpusztította Wahlheim "drága völgyét"; víz alá került a tisztás, ahol egy forró séta után egy fűzfa alatt Lottéval megpihent", kedvelt lugasukat összerombolta a sodró zuhatag. - Keserű végkövetkeztetés vonható le a regény végén: tragikus az emberi sors, az élet a boldogságból a boldogtalanság felé tart. - Werther sorsa beteljesedett, de a halálhírre ájultan összeesô Lotte sem lehet már sohasem boldog: hiábavaló lett Werther önfeláldozása.

A Werther hatása szinte felmérhetetlen: valóságos Werther-láz fogta el Európát (hirtelen megnôtt az öngyilkosságok száma) és irodalmát. Számtalan Werther-utánzat keletkezett.

A másik "fejlôdésregény", a Wilhelm Meister tanulóévei (1796) fókuszában már a pozitív irányú fejlôdés gondolata áll. Wilhelm Meister cselekvô hôs, keresi élete értelmét, megpróbál kitörni a német valóság által rákényszerített helyzetbôl. Orvos lesz, s élete értelmét mások szenvedésének enyhítésében találja meg.

Vándor éji dala

Goethe ezt a méltán híres kis dalt egy kirándulás alkalmával a Gickelhahn hegycsúcsán egy vadászkunyhó deszkafalára írta 1780. szeptember 6-án este (más források szerint 1783-ban; a kunyhó 1870-ben leégett). Magyarra többen lefordították, mégis érdemes ezt a nyolc sort németül idézni (az olvasása okozhat gondot), a műfordítások ugyanis sohasem képesek visszaadni tökéletesen az eredeti mű hangulatát, hatását.

"Über allen Gipfeln

Ist Ruh,

In allen Wipfeln

Spürest du

Kaum einen Hauch,

Die Vôgelein schweigen im Walde.

Warte nur balde

Ruhest du auch."

Szó szerinti fordítása: Minden hegytetôn nyugalom van, a facsúcsokon (minden facsúcson) alig érzel egy fuvallatot, a madárkák hallgatnak az erdôben. Várj csak, nemsokára megpihensz te is.

Ha így, prózára áttesszük a pontos szöveget, láthatjuk, hogy pl. nincs az eredetiben egyetlen jelzô sem: hétköznapi megállapításokból áll. De ha a német verset hallgatjuk, olvassuk, a ritmus, a sorok hosszúságának változásai, a csilingelô tiszta rímek, a tompábban konduló belsô asszonáncok révén kialakul egy olyan megejtô verszene, mely nemcsak elbűvöl, hanem arra is késztet, hogy a szöveg puszta grammatikai jelentésén túl megsejtsük a mélyebb mondanivalót.

A vers hangsúlyos ritmikájába beleszövôdik némi trochaikus lejtés is. A rímelhelyezésben a keresztrímeket ölelkezô rímek követik: a b a b c d d c. A sorvégi rímek ugyanígy jelentkeznek a magyar tolmácsolásokban is, de egyik sem adja vissza a halkabb belsô rímeket (kaum - Hauch: warte - balde), pedig az utolsó elôtti sorban ennek poétikai szerepe van (várj - nem): hangsúlyozottan emeli ki az önmegszólításban a megnyugtatást. Ritmust visz még a vers szövegébe a hosszabb és a rövidebb sorok váltakozása: szabályosat az elsô négy sorban, kevésbé következeteset az utolsó négyben. Az elsô hat sor a természeti jelenségekkel kapcsolatos, az utolsó kettô a természetben jelen lévô emberre vonatkozik, de a rímek kapcsa egybefűzi - szinte elválaszthatatlanul - a természetet és az embert.

Egymástól távolesô és egymástól különbözô szemléletet és érzékelést villant össze a vers háromnegyedét kitevô hat sor: a messzi hegyormokat és a közeli fák csúcsait, a bércek és a völgyek erdejének tágasságát és a parányi madarakat. A távolban a mozdulatlanság, a közelben a csend köti le az ember figyelmét (illetve a "dalolóét", aki egyes szám 2. személyben beszél önmagáról); a szellô, a fuvallat hiánya egyszerre kelti fel bennünk a mozdulatlanság és a csend képzetét: a falevelek sem mozdulnak, vagy csak alig rezdülnek, s alig hallható valami gyönge nesz, zizegés.

A nyugalom és a csend összefonódása felébresztheti bennünk az alkonyi erdô békés és vonzó idilljét, de a mozdulatlanság és a némaság a halál élettelenségét is. Ugyanígy legalább kétféleképpen lehet értelmezni az utolsó két sor figyelmeztetését is: jelentheti a "vándor" természetes éjszakai pihenését a napi vándorlás után, de vonatkozhat arra is, hogy az életútban megfáradt vándor vágya szólal meg a végsô nyugalomra. - A befogadó életkorától is függhet az értelmezés, a szöveg megfejtése. Ha az elmúlás nyugalmát érezzük ki a vers zárósoraiból, akkor még további érzelmek, gondolatok társíthatók ehhez a változathoz: a halál az élet természetes lezárása; a halál nem félelmetes és riasztó, hanem a végsô pihenést nyújtó, álomba ringató alkonyat csupán, nem kell félni tôle, de tudni kell, hogy elkerülhetetlen.

Goethe a német dal műfajnak, a Lied-nek (lid) a legnagyobb mestere.

A Lied az "a 18. század vége felé kialakuló daltípus, amelynek fô vonásai az egyszerűség, népiesség, bensôségesség, világias érzelemvilág, valamint az erôs zeneiség, amely szinte igényli a megzenésítést". (Világirodalmi lexikon)

Faust

Goethe leghatalmasabb műve a Faust című kétrészes drámai költemény.

Ez a műfaj a romantika terméke, s benne elmosódnak a líra és a dráma műnemének határai. A drámai költemény (vagy más elnevezéssel: lírai dráma) valójában lírai alkotás, a párbeszédes drámai forma csupán külsô burok: a költôien megfogalmazott filozófiai eszmék mellett háttérbe szorulnak a dráma, a színház megszokott követelményei. Maga az író sem gondolt műve színpadi bemutatására, s ez hatalmas terjedelme miatt - teljes egészében - nem is lehetséges. Éppen ezért csak az olvasónak tárulnak fel a drámai költemények igazi értékei és szépségei, kevésbé a színi elôadás nézôjének. Mivel ezek a művek rendszerint az emberiség s a filozófia nagy, végsô kérdéseivel foglalkoznak (pl. mi az értelme az emberi létnek?), "világdrámáknak", "emberiség-drámáknak" is szokták nevezni.

Goethe szinte egész életén át dolgozott a Fauston: életének részévé vált, nem tudott meghalni addig, míg be nem fejezte. Ezt igazolja legutolsó levelének következô részlete: "Több mint hatvan esztendeje, hogy a Faust koncepciója ifjúkorom óta elôttem lebegett, elejétôl fogva világosan, csupán a rendbe fűzés dolgában nem egészen részletesen." (Öt nappal halála elôtt írta Humboldtnak.)

Doktor Faustus valóságos történeti személy, 1540 táján halt meg valamelyik Rajna menti német városkában. A reneszánsz kor jellegzetes alakja volt: tudós, varázsló, jós, mágus s vásári mutatványos egy személyben. Igen hamar, már 1587-ben megjelent a ponyván a Faust-könyv, mely a monda elsô, kerek, írásos változata. E szerint Faust ég és föld titkait kívánta kifürkészni, az élet örömeit akarta megismerni; céljai elérése érdekében szövetséget kötött az ördöggel, s ezért - a reformáció szigorú vallásos hite szellemében - szörnyen megbűnhôdött, kárhozatra ítéltetett.

Már a népmondában is benne rejlik a tudásra és a szépségre szomjazó emberi vágy csírája, s a felvilágosodás századában Goethe ezt a vonást erôsíti fel. Az ô Faustját a csillapíthatatlan tudásvágy jellemzi, de ez már nem lehet kárhoztatandó bűn, hanem éppen a legfôbb erény, ezért Faust már nem lesz a pokol martaléka, az ördög áldozata.

A mű elsô része a meghasonlott és kiábrándult fôhôs panaszos monológjával indul. Végigtanult már minden tudományt, szerzett címet, doktori rangot, mégis úgy érzi, valójában semmit sem tud, sôt élete is sivár, örömtelen, hiszen nincs se pénze, se vagyona, se hatalma. Az élet legrejtettebb titkait, csodáit szerette volna kifürkészni, ezért fordult a mágiához, de ebben is csalódnia kellett. A Föld szellemének felidézésével sem elégíthette ki tudásvágyát, ezért kétségbeesésében az öngyilkosságra gondol. Már-már az ajkához emeli a méreggel teli kelyhet, mikor megszólalnak a feltámadást hirdetô húsvéti harangok, s a régi, boldog gyermekkori emlékek visszatartják a végzetes lépéstôl.

Faust tanítványával, Wagnerrel együtt elvegyül ugyan a városkapu elôtt nyüzsgô ünneplô sokaságban, a népünnepély vidámságában, de nem szabadulhat gyötrô gondolataitól, életundorától. Séta közben egy fekete uszkár szegôdik a nyomába. Ez a kutya Faust dolgozószobájában Mefisztóvá változik, s az ördög az elfásult, kiábrándult tudósnak felajánlja, hogy teljesíti minden kívánságát, hűségesen szolgálni fogja az életben, de a túlvilágon lelke az övé lesz. A kiégett Faust belemegy az alkuba - vérével pecsételi meg a szerzôdést -, de csak azzal a feltétellel, ha Mefisztó valóban boldoggá, megelégedetté tudja tenni. Ezért mondja neki:

"Ha nyugton valaha heverôágyon érnél,

Átkos legyen a pillanat!

...

Ha a perchez szólnék esengve:

Szép vagy! Maradj! Tied vagyok!

Akkor verj engem rabbilincsbe,

Akkor akár meghalhatok!"

(SÁRKÖZI GYÖRGY FORDîTÁSA)

Faust nem tud hinni egy ilyen pillanatban; meggyôzôdése, hogy nyughatatlan tudásvágyát semmi sem elégítheti ki, ezért nyugodtan aláírja a szerzôdést. "A naiv ördög, a kisszerűen materialista, kedélyes Mefisztó" (Szerb Antal) kicsinyes érzéki örömökbe vonja a megfiatalított tudóst, de ezek voltaképpen nem jelentenek kísértést Faust számára, nem tehetik boldoggá.

Az elsô rész történésének gerincét a fiatal és szép polgárlány, Margit tragédiája adja. Faust - Mefisztó biztatására és segítségével - elcsábítja a szerelmes kislányt, de a házasság nem jelenthet neki (ti. Faustnak) megoldást, végsô boldogságot. Margit szégyene kitudódott, anyja a tôle kapott álomitaltól hal meg, újszülött gyermekét elemészti, s ezért halálra ítélik. Faust Mefisztó erejével megmenthetné a halálbüntetéstôl, de Margit nem fogadja el az ördög segítségét. Bűnhôdni akar, inkább a vérpadot választja. Faust kétségbeesve hagyja el ôt, miközben égi szózat adja hírül, hogy Margit "megváltatott": lelke az égbe jutott.

Az elsô rész "kisvilága" után Faust a második rész kezdetén a közéletbe, a "nagyvilágba" lép. A császári udvarban nagy lehetôségek nyílnak meg elôtte, vágyai azonban itt sem teljesednek be. Az antik szépség és harmónia utáni vágya viszi el az ôsi Hellász földjére, s elnyeri Heléna szerelmét. Faust és Heléna csodálatos nászából fiú születik, az isteni szépségű Euphorion (euforion), az ifjúság, a költészet és a szabadság jelképe. Euphorion a korlátokat nem ismerô szabadságvágytól űzve nem akar rabként a földön élni; repülni szeretne, szertecikázni fönn a szelekkel. Egy sziklacsúcsról fölveti magát a levegôbe, de a mélybe zuhan, s halála véget vet a varázslatnak: Heléna elenyészik, követi fiát az alvilágba.

Faust a klasszikus szépségeszmény és humanitás értékeivel gazdagon tér vissza a múltból saját korába, a jelenbe. Megmenti a császárt, aki szolgálataiért megjutalmazza: a tengerpart mocsaras, elhagyatott vidékét ajándékozza neki. Faust hatalmas munkába kezd: gátakat építtet, csatornázza a tengertôl elhódított területeket, s szorgos, teremtô munkálkodás közepette éri utol az öregség. De megrokkantan, vakon is elbűvöli a jövô látomása:

"Ha láthatnám a síkon át

e nyüzsgést, szabad nép szabad honát,

a pillanathoz esdve szólnék:

Oly szép vagy, ó, ne szállj tovább!

Nem mossa el megannyi millió év

halandó-életem nyomát. -

E boldogság sejtelme elragad,

s már üdvözít a legszebb pillanat."

(KÁLNOKY LÁSZLŰ FORDîTÁSA)

A nem remélt boldogság pillanatának elérése - az alku szerint - Faust életének végét jelenti. Mefisztó szolgái megragadnák, de angyalsereg űzi el ôket. Goethe megváltja Faustját, nem engedi elkárhozni: az isteni kegyelem megsemmisíti a szerzôdést, "rászedi" az ördögöt. (A "póruljárt ördög" a középkori misztériumjátékok gyakori motívuma volt.)

A Faust tehát nem végzôdik tragikusan: a fôhôs nem lett az ördög martaléka, mert mindig nagy és nemes célokért küzdött, s ha néha megbotlott is, nem tért le az igaz útról.

A világ titkainak kutatása helyett, az elérhetetlen célok kergetése helyett Faust végül is a közösségért végzett alkotó munkában találta meg élete értelmét. Önmagában s a jövô polgári fejlôdésében bízva hirdette:

"Millióknak nyitok tért, hol nem éppen

biztos a lét, de szabad és tevékeny."

Faust az "örök ember" megszemélyesítôje, aki soha sincs megelégedve önmagával, hanem folyton újabb meg újabb célokra tör, akinek vágya és akarata nem ismer szűkös határokat. - Goethe nagy művében az ördög sem olyan, mint a monda ördöge. Mefisztó, akinek "a tagadás a lényege", szüntelen szembeszegülésével akaratlanul is segítôje Faustnak, s a világrend elôrelendítô erejévé válik: Mefisztó maga is tisztában van ezzel, mikor Faustnak arra a kérdésére, hogy kicsoda is ô, ilyen választ ad: "Az erô része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót mível." A tagadás démoni szelleme nem hagyja az embert belesüllyedni a megelégedettség tétlenségébe, hanem örökké új célok elérésére sarkallja.

A mítoszok szájhagyomány útján terjedtek, eredeti szövegük tehát ismeretlen, hiszen írás nem rögzítette ôket. Az élôszóban való terjedés következménye az is, hogy egy-egy történetnek igen sokféle, néha egymásnak ellentmondó változata alakult ki. Az egyes mondák meséjét csak késôbbi irodalmi feldolgozásokból ismerhetjük meg.

Mai tudásunk szerint az emberiség egyik elsô epikus műve, a mezopotámiai sumér kultúra fô alkotása, a Gilgames eposz (hôsköltemény). Az elsô kiseposzok sumér nyelven keletkeztek még az i. e. 4-3. évezred fordulóján. A sumér hôsepika központi témája az uruki mondakörbôl ered. Uruk (a mai Dél-Irak területén) dél-mezopotámiai város, az i. e. 4-3. évezredi mezopotámiai kultúra egyik vezetô ereje volt. Gilgames, a város királya az i. e. 27. században élhetett, s személye körül gazdag epikus hagyomány kristályosodott ki. - Az elsô akkád nyelvű Gilgames eposzt a sumér epikus ciklus alapján valószínűleg az óbabiloni korban, az i. e. 19-18. században írta egyetlen zseniális költô. Az eposz legteljesebb, akkád nyelvű klasszikus formája, az újasszír kiadás az i. e. 8. század végén keletkezhetett. Ez a szöveg maradt ránk Assurban-apli (i. e. 669-626), az utolsó nagy asszír uralkodó híres ninivei "könyvtárának" 12 ékírásos agyagtábláján.

Az eposz Gilgames királyfi hôsi harcait, a halhatatlanságért, az örök életért folytatott küzdelmeit mondja el. Aruru istenasszony formálta Uruk városának királyát, Gilgamest, ki "kétharmadrész-isten, egyharmadrész-ember". Népét zsarnokian leigázza, velük építteti fel Uruk bástyafalait. Az istenek - a nép panaszát meghallgatva - megteremtik Enkidut, hogy ô mérkôzzék meg Gilgamessel. Enkidu, a vadember rettegésben tartja a pásztorokat és a vadászokat. Elküldenek hozzá egy gyönyörű templomi örömlányt. A szerelem emberi szenvedélye "civilizálja" Enkidut, legyôzi benne az állatot, s hagyja magát Urukba vezettetni. A nép abban reménykedik, hogy Enkidu legyôzi Gilgamest, s így megszabadulhatnak a zsarnoktól. A két hôs megmérkôzik, de nem bírnak egymással, s inkább testvéri barátságot kötnek. Hôstettek sorát hajtják végre együtt: ijesztô fenevadaktól szabadítják meg az embereket. Legyôzik a cédruserdô rettentô szörnyét, Humbabát, elpusztítják az égi bikát.

Mikor Enkidu meghal, holtteste mellett Gilgamest elfogja a haláltól való rettegés. Felkeresi mitikus ôsét, Um-napistit (egyedül ô élte túl a vízözönt feleségével együtt, s az istenek halhatatlanná tették ôket): az örök élet titkát szeretné megtudni tôle. Gilgames virrasztással örök életet nyerhetne, de elalszik, az örök ifjúság füvét pedig, miközben fürdik, egy kígyó nyeli le. Gilgames megérti az örök törvényt: neki is el kell viselnie a halált, mint más halandónak. Hazatérve Urukba felidézi Enkidu árnyát az alvilágból, hogy megtudja legalább, milyen a halál utáni élet. - Gilgames megnyugszik, hogy hôstettei megszerzik számára a túlvilági boldogságot is, s minél különbek tettei, annál nagyobb lesz jutalma is. Az eposz így igazolja Gilgames példáját.

Lírájának vezérmotívuma a korlátlan szabadságvágy, a végtelen világ birtokbavételének romantikus vágya, mely minduntalan a külvilág korlátaiba ütközik. Költészetében a természet legyôzhetetlen energiáit, az ember kiolthatatlan életvágyát mindig ellenpontozza a végzetszerű pusztulás érzékelése, az élet örömeit beárnyékolja a haláltudat sötét fájdalma. Színes, gazdag, élettôl áradó költészetének mélyén valami bánatos, elvágyódó szomorúság húzódik meg.

A délspanyol andalúz táj, ifjúkorának városa, Granada és a népköltészet nyújtotta élményanyagból kezdi kialakítani saját egyéni hangját. Költôi kiteljesedését a Cigányrománcokban (1924-1927) érte el. A kötet verseiben a cigányok életének fenyegetô drámaiságú eseményei villannak fel, szenvedélyes, felfokozott érzésviláguk tárul elénk.

A költô utolsó nagy művében, a Siratóének Ignacio Sánchez Mejias (ignászio száncsesz mehiász) torreádor fölött c. poémájában (1935) barátját, a híres torreádort búcsúztatja, akit a bika halálra sebzett. A költônek itt sikerült legteljesebben megszólaltatnia állandó nagy témáját, az élet és a halál küzdelmét.

A költemény nemcsak az elvesztett barátot, a "remekszép torreádort" siratja, érezteti az élet gyönyörű extázisának mulandóságát, a halál borzadályát is.

Theodor Fontane (1819-1898) a múlt századi német realista prózaírás egyik kimagasló mestere. Számtalan elbeszélést, regényt írt, de legjobb, szinte klasszikusan tiszta alkotásai öreg korában születtek. Kései írásaiban egyre nagyobb szeretettel ábrázolta a vidék és a város plebejus alakjait. - Legnépszerűbb regénye a 76 éves korában írt Effi Briest (1895). A Bovaryné-probléma jelenik meg itt is: a házasság bilincsei közt, a társadalmi elôítéletek rabjaként vívódó asszonyi lélek rajza. A kislányként férjhez adott hôsnôt, Effit nem a szenvedélyes szerelem sodorja házasságtörésbe, hanem a kibírhatatlan házasság a szenvtelen, rideg, karrierista porosz fôhivatalnok oldalán. Házasságtörése menekülési próbálkozás a magányból. Effi sokkal inkább áldozat, mint bűnös: egy álszent, hazug alapokra épített társadalmi rend áldozata. Férje a porosz hivatalnok-arisztokrácia jellegzetes típusa, az üres formává merevült erkölcsi rend, "becsület" megszállottja. Alakjában a porosz úri világ hamis eszményeit, elôítéleteit, lélektelen ürességét leplezi le az író. - A regény széles társadalmi körképet fest: a Briest-család birtokán a vidéki nemesség világát, a férj elsô állomáshelyén a kisváros társadalmát, végül a fôváros, Berlin uralkodó köreit ábrázolja realista módszerekkel Fontane.

Gustave Flaubert (1821-1880), a XIX. század második felének legnagyobb francia realista regényírója. ő ugyanis lassan, legendás kínok között írta, éveken át csiszolta tökéletessé műveit, alapos megfigyelés, szinte tudományos igényű anyaggyűjtés után. A művészeten kívül nem hitt semmiben, a művészetben kereste bajának: a unalomnak, az undornak, a csömörnek az enyhítését. - Franciaországban a "második császárság" (Bonaparte Lajos, a polgári köztársaság elnöke III. Napóleon néven császárrá koronáztatta magát 1853-ban) megszilárdította a meggazdagodott burzsoázia uralmát. A nagypolgárság nyíltan hátat fordított a forradalom eszméinek, a kultúrával sem törôdött, csupán élvezni akarta vagyonát. Flaubert undorodva fordult el korától, megvetette és lenézte azt a társadalmat, amelyben élt, s amelyet ábrázolt. Nem megváltoztatni, hanem leirni akarta a világot s benne az embert.

Híres regényét, a Bovarynét (1857) úgy fogadták, mint a művészi realizmus legtökéletesebb alkotását, mint forradalmat az irodalom történetében. Az új művészi törekvések két lényeges követelményét látták megvalósulni benne: a személytelenséget és a szenvtelenséget. Flaubert kivülrôl s hidegen nézi hôseit, megtagad minden vélemény és érzelemnyilvánitást. Nem hirdet ilyen vagy olyan elveket; szerinte a könyv ne legyen szószék, hanem művészi tett.

A Bovaryné egy házasságtörés tragikus története. Hôse, Emma Bovary, egy falusi felcser felesége. Megundorodva sorsa és környezete korlátolt középszerűségétôl, megszédülve romantikus olvasmányaitól, olthatatlan vágyat hordoz magában valami más: egy színesebb, érdekesebb, tartalmasabb élet után. Igy lesz a történet végén nemcsak a romantikus hôsnôk naiv utánzója, hanem szánalmas áldozata is.

- Flaubert regénye épp olyan szatírája a kimúló romantikának, mint annak idején Cervantes Don Quijotéja a lovagregények divatjának.

Kiemelkedô alkotása még az Érzelmek iskolája (1869). Az utókor egyre inkább ezt a regényt tartja Flaubert fôművének. A legvigasztalanabb, a legreménytelenebb alkotása ez a XIX. századi realizmusnak. Az író saját kiábrándultságát s egy

jobbra hivatott nemzedék életének sivár ürességét szólaltatta meg ebben az alkotásában.

William Faulkner az amerikai dél legnagyobb írója (fókner; 1897-1962), életműve a 20. századi elbeszélô próza kiemelkedô teljesítménye. Példaképe Dosztojevszkij volt:

Faulkner az amerikai Délben olyan feudális maradványokkal megterhelt társadalmat látott meg, amely tragikus lehetôségeiben a 19.

századi Oroszországéhoz hasonlítható. Ezen a társadalmi talajon az erkölcsi normák is értelmüket vesztik, s az emberi kapcsolatok is eltorzulnak. Az ostoba elôítéletek, a faji gyűlölködés, a brutalitás légkörében mindenki áldozat.

Faulkner történeteinek színhelye legtöbbször a képzeletbeli Yoknapatawpha, középpontjában Jefferson városkával.

Ugyanaz a szereplô több regényben is elôfordul (vö.: Balzac:

Emberi szinjáték), több szereplô viseli ugyanazt a nevet, akiket az író egymás hasonmásának tekint. Faulkner számos alakjában mániává fajuló erôk és vágyak lobognak, életük mozgatója az erôszak, vagy sorsuk a szenvedés. Regényeiben a nyers valóság bemutatása fokozatosan vízióvá szélesedik. A jelent beárnyékolja a múlt, az idôrend egységének helyébe az atmoszféra egysége lép.

Faulkner legtöbbször szereplôi nézôpontjából láttatja a világot, a belsô monológok áradásában maradéktalanul érvényesül az író elementáris elbeszélô ereje, hangulatteremtô képessége és nyelvi virtuozitása.

A hang és a téboly c. regényében (1929) - a cím Macbeth egyik monológjából származik - azt a folyamatot ábrázolja, melynek során a déli birtokosok elvesztik földjüket, s kôzülük csak a morálisan legalacsonyabb rendűek képesek a felszínen maradni. A Compson család hanyatlását a családtagok szemszögébôl ismerjük meg. A négy fejezet mindegyike ugyanazt az eseménysort beszéli el, az idióta Benjy, a testvérszerelem elôl öngyilkosságba menekülô Quentin, a minden erkölcsi gátlástól mentesen, csak az egyéni hasznot kergetô Jason és egy személytelen elbeszélô nézôpontjából. A négyféle nyelv (a végletes töredékesség, a költészet határát súroló elvontság, a hétköznapi célirányosság és a személytelen hűvösség) a művet különösen gazdaggá teszi.

A Mig fekszem kiteritve ( 1930) a nézôponttechnika másik lehetôségét aknázza ki. A haldokló Addie Bundrent hozzátartozói a családi telekre viszik, hogy ott temessék el. Elôrehaladásukat egyöntetű stílusú rövid belsô monológokból ismerjük meg. A már-már széthúzó családtagok a közös erôfeszítés idejére kénytelen-kelletlen együtt tartanak, s a belsô monológ ezta közösséget hivatott kifejezni.

Paul Éluard (pól élüár; (1895-1952) költôi pályája a dadaisták és szürrealisták társaságában indul. A dada-korszak kísérletezô évei után a szürrealizmus hozza meg számára az elsô jelentôs eredményeket. E korszakának legfontosabb kötete A fájdalom fôvárosa (1926), mely nagyrészt szerelmes verseket tartalmaz. Lírájának kezdettôl fogva jellemzôje az egyszerű, tiszta érzelmek iránti vonzódása, de a szerelem mint legfôbb érték ekkor lesz költészetének meghatározó "témájává". Érzelmeit és gondolatait gazdagon áradó képekben mondja el, a szabad asszociációk révén létrejövô szöveg a keresetlen, spontán lírai beszéd hatását kelti.

A 30-as években költôi módszere átalakul: az asszociáció szerepét a fogalmi kapcsolatteremtés veszi át, a centrális kompozíciót egyre gyakrabban lineáris típusú szerkezet váltja fel, Olyan nyelvet használ, amely a köznyelv egyszerűségét, közvetlenségét követi, de úgy, hogy megôrzi a szürrealizmus eredményeit is. Egyéni hangjának jellemzôje a konkrétnak és elvontnak, a fénynek és homálynak, a költôinek és prózainak sajátos ötvözete.

Thomas Stearns Eliot (tomasz sztônz eliot) századunk költészetének egyik legnagyobb alakja. Mélyen áltélte egy átmeneti és zaklatott kor emberének válságos lelkiállapotát, töredezett világképét, illúzióvesztését, és ezeket a tapasztalatait egy - a megszokott hagyományokkal szakító - intellektuális "személytelen" lírában hitelesen, nagy költôi intenzitással mondta el.

Az Egyesült államokban született, ôsei még a 17. században vándoroltak ki Angliából.1906-ban az amerikai Harward egyetem hallgatója lett, majd a párizsi Sorbonneon és Oxfordban folytatta tanulmányait.

1914-ben Londonban telepedett le, ahol elôbb tanított, majd banktisztviselôi állást vállalt. Megismerkedett Ezra Pounddal (ézrá paund), aki ezidôben az imagizmus nevű avantgárd mozgalom vezéralakjaként az önálló életet élô metaforát tartotta a vers legfontosabb elemének, és döntôen befolyásolta a nála mindössze három éwel fiatalabb költô további fejlôdését. Eliot 1922-ben Criterion (krajtíriön) címmel folyóiratot indított, melyet aztán 17 évig szerkesztett,1925-tôl pedig a Faber (fébô) nevű kiadó munkatársa, majd igazgatója lett.1927-ben felvette a brit állampolgárságot, és "a vallásban angol-katolikusnak, az irodalomban klasszicistának, a politikában királypártinak" vallotta magát.

Eliot nem szereti a modern világot, úgy látja, hogy abban a bomlás, a közönségesség és banalitás uralkodik. Az üres és töredékes jelenkort a hôsinek és tartalmasnak érzett, idealizált múlt nevében marasztalja el. Nem tartja érvényesnek a reneszánsz embereszményét, nem tudja elfogadni a 18. századnak az értelembe és a 19. századnak a haladásba vetett hitét sem. Kedvelt korszaka a 17. sz. eleje, amikor a "metafizikus költôk egy szétszakított, válságos korban lelki szintézis megteremtésén fáradoztak. žk még olyan "érzékelésmechanizmussal rendelkeztek, amely képes volt bekebelezni mindenfajta élményt"; náluk még érzés és gondolat, az érzéki tapasztalat és az intellektuális reflexió elválaszthatatlan egységet alkotott. Eliot különösen nagyra becsülte közülük John Donne-t (dzson dan), aki mindennapi helyzeteket, konkrét drámai szituációkat jelenített meg, és ezeknek a bonyolult, intellektuális eredetű "metafizikus" kép segítségével többsíkú, gazdag jelentést adott.

Hasonló módszerrel dolgozott Eliot is. Úgy érezte, hogy a személyes érzések közvetlen kifejezése lehetetlenné vált, ezért keresett valami közvetítôt, egy "objektiv korrelatív"-ot, tárgyi megfelelôt, "a tárgyak sorát, egy helyzetet, az események olyan láncát, mely a meghatározott érzelem formulája". Röviden: érzéseit tárgyakba, alakokba objektiválja, tárgyiasítja. A kifejezhetetlent nem mondja ki közvetlenül és nyíltan, mert nem is lehet, hanem rejtett utalásokkal, célzásokkal (allúzió) megsejteti, felidézi.

A vers az elbeszélés felé hajlik, a költôi egyéniség pedig szereppé vagy szerepekké változik, a költô egy-egy alak maszkja mögül szól az olvasóhoz. Fô verstípusa a drámai monológ, amelyet a 19. századnak a romantikától távolodó költôi (Robert Browning, Tennyson) nyomán Ezra Pound újított fel.

Eliot a verset az élô beszélt nyelvhez közelítette, de ugyanakkor megtartotta emelkedettségét is. Költeményeiben a nagyszabású, költôi elemek váltakoznak a kisszerű, prózai részletekkel, frivol köznapi fordulatokkal.

A puszta ország

T. S. Eliot elsô költôi korszakát ironikus-szatirikus szemléletmód jellemzi. Ezt a pályaszakaszt Pound és Eliot közös műve, A puszta ország (1922) zárja le, mely századunk egyik legjelentôsebb alkotása, határkô a költészet fejlôdésében.

Keletkezésének története röviden így összegezhetô: Eliot nagy terjedelmű kéziratát Pound kuszának találta, s egy részét félretéve, különféle módosításokkal öt részbôl álló költeményt formált belôle.

A költemény egy nagyarányú látomásban a modern világ sivárságát jeleníti meg. Eliot töredékekbôl, különféle szövegek egymás mellé helyezésével, montázs- és kollázstechnikával építette fel művét. A költô helyett különbözô szereplôk beszélnek egymást váltogatva. A mű egész szövegét Dante, Shakespeare, Baudelaire, Wagner és mások műveibôl vett idézetek, mitológiai és irodalmi utalások szövik át, ezek ironikusan értelmezik a modern életet. A széthulló világ képeit a mítosz - elsôsorban a Halászkirály terméketlenségérôl szóló legenda és a Grál-monda - fogja egységbe. A Halászkirály legendája a termékenységi kultusszal áll kapcsolatban, maga a király is, országa is a terméketlenség átka alatt szenved. Ez a mítosz a Grál-mondával, a tiszta lovag történetével párosul, aki megmenthetné ezt a terméketlen, halálra ítélt világot.

A költemény vezérmotívumai a szárazság, a terméketlenség és az életadó víz. A modern világban az emberek nem élnek igazán, emberi kapcsolataik üresek, a szerelem is gépies, érzés nélküli. A szárazság, aszály ennek az élôhalottságnak a metaforái. A víz-esô-tenger-vízbefúlás motívumsor azonban mégsem a megváltást jelenti, a víztôl is rettegni kell. Ez a világ ugyanis képtelen a megújulásra, éppen azáltal dermed halotti állapotba, hogy görcsösen ragaszkodik kisszerű életéhez.

A költemény öt része - I. A halottak temetése, II. Egy sakkparti, III. Tűzbeszéd, IV. A vizbefúlás, V. Amit a mennydörgés beszél - jól megszerkesztett egészet alkot. A III. részben, a költemény felezôpontján megjelenô Teiresziász egyesíti magában a többi személyt, amit ô lát, az voltaképpen a költemény tartalma. Buddha Tűzbeszéde Augustinus Vallomásaiból vett gondolatokkal fonódik össze. A tűz a tisztátalan, terméketlen vágyat jelenti. Az V. rész és az egész költemény a vihart jelzô mennydörgés szanszkrit szavaival ér véget: datta, dajadhvam, damjata ('adj, szeress és fegyelmezd magad').

Érdemes a költemény közép-európai vonatkozásaira is figyelnünk: az I. részben szereplô jelenetben Rudolf trónörökös szól az unokatestvéréhez, a Trisztánból vett idézetek s a IV. rész vízbefúlási motívuma pedig Lajos bajor királyra utal. Mindebbôl levonhatnók a következtetést: az egyik lehetséges magyarázat szerint Pound és Eliot a Habsburg-monarchiára vonatkoztatja a bibliai puszta ország képét, tehát a vers az elsô világháború kö vetkeztében széthulló Európáról szól.

A háromkirályok utazása

Eliot második költôi korszakában visszahúzódik a spirituális élmények körébe, és egy vallásos megújulás szükségességét hirdeti. Az irónia helyét a hit foglalja el.

E korszak legkiemelkedôbb darabja a Hamvazószerda (1930), melyben a költô a maga újjászületésének folyamatát, a kétségbeesésbôl a megtisztulásba és megnyugvásba vezetô utat kíséri végig a belsô monológban.

A költô pályáját a Négy kvartett (1943), ez az idôrôl és az idôtlenségrôl meditáló, zenei szerkesztésű költemény zárja. Ezután már csak drámai és kritikai műveket írt.

Második korszakában keletkeztek az Ariel-versek is, melyek közül több, így A háromkirályok utazása (1927) is a Bibliából veszi a témát: Jézus születése után bölcsek érkeztek napkeletrôl, hogy a zsidók újszülött királyának, a Messiásnak hódoljanak. Eliot tehát ugyanúgy bibliai parafrázist írt, mint a Jónás könyvének szerzôje.

Ez is szerepvers, a költô a vers-én tudatába helyezkedik, a bibliai bölcsek egyike számol be életük nagy eseményérôl, elmeséli utazásukat.

A költemény elsô szakasza az utazás nehézségeit beszéli el. A bevezetô öt sor idézet Lancelot Andrews (lánszlot endrúz;1555-1626)-nak, Winchester püspökének egy Krisztus születésével foglalkozó prédikációjából. Ennek a szövegnek a szuggesztív hangját, sajátos prózaritmusát veszi át a vers is. A köznapi beszéd fordulataival, lazább szerkesztésű mondatokban szól, a gondolatok ritmusa híven követi az utazás és a lelki történés leírását. A részletek halmozása, a nehézségek ismétlôdô felsorolása következtében úgy tűnik, mintha egy helyben állna az elbeszélés, mégis elôrehalad a megtervezett módon, egy fokozatosan emelkedô szerpentinút állomásait járja be, hogy a szakasz végén hirtelen megugorva az utazás rendkívüliségét éreztesse: a fülünkbe dúdoltak a hangok, szólván, / Hogy mindez cask ôrület."

A második szakaszban az "enyhe völgy" mintha utazásuk célja volna, holott csupán azt érzékelteti, hogy a változást hozó jelenlét már a Földünkön van. A hosszú, nyugodt sorok képeinek költôisége magasabb hôfokra emelkedik, és a részletek ki nem fejtett jelképiséggel telnek meg. A három fa, a szôlô, a kockavetés, az ezüstpénz, a borostömlô, mind Jézus életének eljövendô eseményeire utalnak, de ezek a szimbolikus utalások a bölcsek számára még nem váltak érthetôvé.

(A három fa: Jézussal együtt két latort is keresztre feszítettek. Az ezüst pénzdarabok: Júdás harminc ezüstért árulta el Jézust. A kockavetés: miután keresztre feszítették, ruháin sorsvetéssel megosztoztak. A szôlô Jézus példabeszédének allegorikus értelmére, az üdvösség elôkészítésére utal. A borostömlôrôl szólva Jézus azt fejezte ki, hogy az új hit merôben új kezdet, nem a régi mózesi törvények egyszerű folytatása: az új bort új tömlôkbe töltik. A fehér ló az apokalipszis lovasaira utal: míg a vörös, a fekete és a fakó lovon ülô lovasok, a háború, az éhség és a halál szörnyű pusztítást visznek végbe, a fehér lovon ülô lovas a világ meghódítására indul.)

A három bölcs nem ismeri fel a jelzéseket a látottakban, ôk eddig olyan tájon vándoroltak, mely a szenvedés jeleivel volt tele, és most csak arról bizonyosodhatnak meg, hogy nincs információ: "útbaigazitást nem kaptunk ".

A harmadik szakaszban utazásuk célhoz ér, de az elbeszélô a hely leírására egy szót sem veszteget, már csak az élmény hatása foglalkoztatja. Szavainak súlyos nyomatékot ad az egyes kifejezések ismételgetése. A blocs egyértelműen mondja: "megtenném újra", noha teljes zavarban van. Csak félig-meddig ismerte fel az esemény jelentôségét, mely egész eddigi életét banális örömeivel együtt jelentéktelenné, a halállal egyértelművé tette.

A Születés és Halál egyelôre rejtett jelentôségét a vers középsô részének szimbólumai fejezték ki. A vers hôse még bizonytalan a következményekben is: a Születés még nem jelenti az újjászületését, élete halállá vált, de a vers végén már "másféle halálnak" örülne, az újjászületés ígéretét hozó krisztusi áldozatot várja.

A költeményben Eliot a hit és hitetlenség határán élôk állapotát festi. Mindaz, amit a napkeleti bölcsek láttak, a világot is megváltoztatta, de a világnak még meg kell értenie saját változását.

Szöveggyűjteményünkben két kitűnô fordításban olvashatjuk a költeményt. Szabó Lôrinc és Vas István is jól visszaadja a választékosabb és köznapibb nyelvi fordulatokat. A vers egészét tekintve Vas István fordítása távolságtartóan elegáns, melankolikusabb, lágyabb hangon szól, Szabó Lôrincé hétköznapibb, nyersebb.

A vers címének pontos fordítása nehéz. Az angol eredetiben a "magus" szó szerepel, mely többes számban az újtestamentumbeli napkeleti bölcseket is jelenti. A Bibliában is bölcsek szerepelnek, tehát tévedés királyokról beszélni, bár nálunk gyakran "három király"-nak is nevezik ôket. A mágus szóhoz viszont a magyarban túlságosan is hozzátapadt a "varázsló" jelentés.

A német-svájci Bern kanton Konolfingen községében született, protestáns lelkészcsaládban. A berni és a zürichi egyetemen teológiát, filozófiát és irodalmat hallgatott. Egy ideig grafikus volt, majd a Weltwoche c. lapnál színházi kritikus, végül Neuchâtelben telepedett le mint szabad író.

A 40-es évek közepétôl ír, igen termékeny és világszerte népszerű író.

îrt esszéket, színházelméleti tanulmányokat, regényt és novellát, filmforgatókönyvet és hangjátékot, munkásságának igazi területe azonban a dráma.

Pályakezdésének világképét a protestáns színezetű egzisztencializmus határozza meg: "A világ abszurd, érthetetlen, mint ahogy Isten akarata sem érthetô." Késôbb a társadalom szerkezetét vizsgálja, és a ma emberének lehetôségei foglalkoztatják.

A nagy Romulus

Dürrenmatt a maga világnézeti koncepciójához a groteszk komédiában találta meg a megfelelô formát. Úgy vélekedett, hogy a régebbi idôkkel szemben - amikor a szükségszerűség uralkodott, és a hôsök elfogadták a sors kihívását, s megküzdöttek céljaikért – korunkban az agyonszervezett, bürokratizált és technizált társadalom mechanizmusának erôi minduntalan elszabadulnak, s a véletlen csaphat le ránk bármikor: amitôl rettegnünk kell: a közlekedési balesetek, szerkezeti hiba miatt bekövetkezett gátszakadások, egy szórakozott laboráns elôidézte atombombagyári robbanás, helytelenül beállitott keltetôgépek." Ha viszont "nincs sors. . . csak közIekedési baleset", akkor küzdelem sincs, csak elemi csapás: ". . . minden nélkülünk történik. Mindenkit elragadnak, és mindenki fennakad valamiféle rácson. . . Hozzánk már csak a komédiák illenek." A kiszámíthatatlan véletlen tragikumát csak a komédia tudja kifejezni.

Elsô jelentôs komédiája, A nagy Romulus (1949; második változat: 1957) történelemfilozófiai példázat.

A cselekményt az író a múltba helyezi, műve mégsem tekinthetô történelmi színműnek. Dürrenmattot elsôsorban saját korának problémái izgatják, s a történelmet inkább csak példatárnak tekinti, amelybôl tudatos anakronizmussal emeli ki azokat a mozzanatokat, amelyek a jelen tendenciáit megvilágítják. Ebben a "történelmietlen történelmi komédiá"-jában a világbirodalmak kifejlôdésének, virágzásának és széthullásának mechanizmusát vizsgálja.

Az utolsó római császár uralkodásának húsz esztendejét arra használja fel, hogy a pusztulásra érett, düledezô Római Birodalmat végleg szétzüllessze. Hullani hagyja, aminek úgyis hullania kell: tyúkokat tenyészt, a kormányzás gondjai helyett a tojáshozam izgatja. Rezidenciája lármás tyúkketrec lesz birodalma jelképeként.

Romulus szándéka a harmadik felvonásban válik egészen világossá: törvényt ül hazája felett, kiszolgáltatja ellenségeinek, a germánoknak, hogy véget vessen a Római Birodalom bűnös életének. Azt érzi kötelességének, hogy az áldozat sorsát vállalja, abban bízik, a germánok majd megölik ôt is. Számításaiban azonban csalódik: a germánok fejedelme, Odoaker is tyúktenyésztô, hozzá hasonló bölcs ember, aki tudja, hogy a gyôztes új hatalom sem lesz jobb, megismétli a letűnt birodalom bűneit: ". . . a világ unokaöcsém ölébe hull, megszületik a második Róma, egy germán világbirodalom, éppoly mulandó, s éppoly véres, mint a római volt" - mondja a negyedik felvonás nagy párbeszédében Romulusnak. A történelem véres menetét nem lehet megállítani. Îgy hát a birodalom utolsó császára és a barbár hadak vezére a darab végén ugyanarra a következtetésre jut: magatartásuk csak a sztoikus tűrés, a helyzet türelmes elviselése lehet. Legfeljebb arra törekedhetnek, hogy minél kevesebb rosszat okozzanak - amíg lehet.

Romulus, a hanyatló Róma bírálója és nagy züllesztôje képtelenül paradox alak. Dürrenmatt a paradoxont - azt a gondolkodási formát, amely feloldhatatlan ellentétekben látja a világot - a lét abszurditásának feltárására használja. Vélekedése szerint a groteszk is, amelyben a nevetségesség a félelemmel párosul, "érzéki kifejezési forma, érzéki paradoxon, az alaktalanság megjelenése, egy arculat nélküli világ képmása". Másutt azt mondja: "Aki visszautasítja a paradoxont, kiszolgáltatja magát a valóságnak." Ez a tétel még jobban megvilágítja ennek a gondolkodási formának a funkcióját Dürrenmatt írói munkásságában: ha a valóság formátlansága elnyeléssel fenyegeti az embert, a szétesett, istenétôl, végzetétôl megfosztott világ felméréséhez a paradoxon logikájához folyamodik, csak ez keltheti a rend valamelyes képzetét. Éppen azzal, hogy tudatosítja, átélhetôvé teszi a képtelenséget.

A nagy Romulus hatását összetett hangneme is fokozza: érezzük az elégikus lírát, amely ennek a groteszk komédiának alaphangját adja.

Az Angyal szállt le Babilonba c. komédia (1953) egy iróniával elôadott megváltástörténet keretében a jóléti állam eszményének paradoxonait mutatja meg. Az űrbôl, az Androméda-ködbôl alászálló angyal Kurrubit, a semmibôl teremtett lánykát hozza az embereknek ajándékul. A babiloni államban azonban a pénz és a hatalom utáni hajszában elvész az emberség, nincs igény jóságra, szépségre, szabadságra. Kurrubit meghurcolják, a megváltás meghiúsul. A minden emberi tevékenységet szabályozó állammal szemben csak a szegénységéhez ragaszkodó koldus tudja megôrizni emberi integritását, egyéni szabadságát, úgy, hogy nem vesz részt a "tökéletesen működô" társadalom hatalmi küzdelmeiben, a jólétért folyó hajszában.

Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatásá-ban (1956) tudta leginkább megtalálni az egyensúlyt a groteszk-komikum és a korunk démoni megnyilvánulásait kifejezô súlyos mondanivaló között. A dráma hátborzongatóan abszurd példázat arról a társadalomról, amelyben a pénz ereje mindenható, és a jólét ára a bűn.

A cselekmény színhelye egy fiktív kisváros, Güllen.

A város egykori szülötte, a milliárdos Claire Zahanassian hazatér, hogy megbosszulja sérelmét: egymilliárdot ajánl fel a városnak, ha elsô szeretôjét, I11 boltost, aki ôt megalázta és elhagyta, megölik. A gülleniek elôször felháborodva utasítják vissza az ajánlatot, de végül mégsem tudnak ellenállni a pénz csábításának. A cselekmény egy sorstragédia könyörtelenségével halad elôre, a "becsületes polgárok" kollektív gyilkosság résztvevôivé válnak.

A dráma a személytelen hatalom megfoghatatlan működését teszi érzékelhetôvé, egy képtelen társadalom modelljét állítja elénk, melyben a bérgyilkosság ilyen természetes kényszerűséggel bekövetkezik. A milliárdosnô a pénz, a hatalom megszemélyesítôje, aki megvásárolja egy egész város lelkiismeretét.

A tudományos felfedezések veszélyérôl szóló tragikomédiájában, A fizikusokban (1962) a hidegháború és a fenyegetô világkatasztrófa ellen emeli fel szavát az író. A drámához fűzött 21 pontban ezt olvashatjuk: "A fizika tartalmi kérdése a fizikusok ügye. A fizika hatása: mindannyiunk ügye. Közös ügyeinket csak együttesen oldhatjuk meg."

Dürrenmatt a cselekményt a bolondokházába helyezi, s ezzel a groteszk ötlettel megteremti a téma bemutatásához szükséges távolságot. A helyszín egyúttal ôrült világunk szimbóluma is, ahol az elmebetegek a világ elpusztításán munkálkodnak, a tudósnak pedig ôrültnek kell tettetnie magát, nehogy felfedezésével az emberiség elpusztítását szolgálja.

Az író tudatos iróniával használja fel a krimi eszközeit. A cselekmény során minden a feje tetejére áll, a szereplôk helyet cserélnek: akit orvosnak véltünk, az ôrült, a bolondok pedig normálisak. Az ôrült elmeorvosnô kezébe kaparintja a fizikus Möbius tudományos eredményeit, hogy ezeket trösztje élén a tudóstól rettegett célokra használja fel. Nincs menekvés, olyan világ ez, melyben a géniusz csak a világ pusztulását szolgálhatja.

Dürrenmatt sokat merít a régi és a modern drama mestereitôl, gondolataikat, módszereiket új köntösbe öltözteti, sajátos hangvétellel adja tovább. Brechttôl átveszi a tudatos elidegenítô technikát, a példázatszerűséget, a parabolaszerű stilizálást, és olyan fejtetôre állított világot jelenít meg, mint az abszurdok.

îrásművészetében fontos szerepet játszik az ötlet, amelynek segítségével megteremti a jelen ábrázolásához nélkülözhetetlen távolságot. Színműveinek cselekményét gyakran helyezi a múltba vagy egy képzeletbeli városkába, ahol a társadalom szerkezete, az államgépezet működése könnyebben áttekinthetô. A mai társadalom problémái ilyen játékos és áltörténelmi áttételeken át jutnak kifejezésre. Az ötletek teremtik meg a groteszk ábrázolásmódot, a képtelen helyzeteket.

Elvetette a naturalista drámát, de megôrizte a hagyományos arisztotelészi formát. Színpadi műveiben a drámai feszültség forrása többnyire valamilyen erkölcsi, történelemfilozófiai probléma, komédiái tragikus élményeinket fejezik ki. Remek pszichológiát erôs gondolatisággal tud egyesíteni.

A világirodalomban Flaubert után Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij( 1821-1881) életművében kezdôdik el a hagyományos, klasszikus regényforma felbomlása. Nélküle szinte érthetetlen a XX. századi próza kifejlôdése.

Dosztojevszkij egészen új regénytipust alkotott: a ftlozófiai-ideológiai regényt.

Szakítva a hagyományos realista ábrázolásmóddal, addig ismeretlen lélekábrázoló eszközöket használ: a formális cselekményrôl a hangsúlyt a hôsök belsô állapotára, lelkük legmélyebb rétegeinek feltárására, vívódásaikra, összecsapásaikra helyezi át.

Dosztojevszkijnél a reális tér- és idôbeli viszonyok közömbösekké válnak. Regényeiben nem "jellemek", "hôsök", a környezetükhöz kötôdô és a valóságos viszonyok által indokoltan cselekvô figurák mozognak, hanem megszemélyesitett "tiszta tudatok", "eszmehôsök", akiknek a valósághoz csak mint az eszméjükkel való kísérletezés tárgyához van mély közük. Az olvasó minduntalan választási kénvszert érez velük szemben, hol az egyik, hol a másik "eszmehôs" szellemi vonzáskörébe kerül. (Bahtyin orosz irodalomtudós Dosztojevszkij regénytípusát "polifonikus", többszólamú regénynek nevezi.) Műveinek középpontjában egv-egy nagy, eszme, megváltási kisérlet áll, amelyet a lázálmok és a valóság határán mozgó, megszállott hôsök rendszerint szélsôséges bűncselekmények során próbálnak ki.

Legismertebb regényének, a Bűn és bűnhôdésnek (I866) hôse egy kicsapott egyetemi diák, Raszkolnyikov. Megöl két öregasszonyt, hogy felismerje, valóban zseni-e, a "Napóleonok", a felsôbbrendű emberek közé tartozik-e, akiknek joguk van átlépni a megszokott erkölcsi normákat. Kísérlete nem sikerült: rá kell döbbennie, hogy közönséges ember. Örvénylô lelküsmerete nem hagyja nyugodni, kívülrekeszti magát a társadalmon, tetszetôs teóriája darabokra törik. Raszkolnyikov meghasadó énjét Szonya, a hivô utcalány és Szvidrigaljov állítják a vezeklés vagy az öngyilkosság tragikus válaszútja elé. Bár nincs ellene bizonyíték, Szonya hatására bevallja bűnét, vállalja a száműzetést, a szenvedés keserves útját. Szibériába Szonya is elkíséri, "de itt már új történet kezdôdik, egy ember fokozatos megújhodásának és feltámadásának története".

Raszkolnyikovnak éppen az ellentétje Miskin herceg, A félkegyelmű (1868) hôse.

Tökéletes jellem, tiszta, naiv ember, aki szeretné megváltani a körülötte levô világot, törekvései azonban tragikus kudarccal végzôdnek. Közte és az érzékek szabadságának megszállottja, Rogozsin között kell választania a regény hôsnôjének, Nasztaszjának, akit határozatlansága végül Rogozsinnak dob áldozatul. Halálos ágyánál együtt virraszt Miskin és Rogozsin mint az ember széthúzó belsô erôinek megtestesülése.

Utolsó nagy regénye A Karamazov-testvérek (1880). Története egy apagyilkosság körül forog. Ezért felelôs elkövetôje, a törvénytelen származású féltestvér, az epileptikus Szmergyakov, a legidôsebb fiú, Dmitrij, aki valóban meg akarta ölni apját, s leginkább Ivan, a középsô, aki kieszelte s szinte sugallta a gyilkosságot Szmergyakovnak. Azt magyarázgatta neki, hogy a lélek nem halhatatlan, tehát erény sincs, s ha nincs erény, akkor "minden szabad". Az elvetemült testvérek közül kiemelkedik a legfiatalabb, a szűzies, szent Aljosa; elôtte a legnagyobb gonoszság is tisztelettel meghátrál. - Dmitrijt, aki magára vállalta a gyilkosságot, bűntudata, Aljosát szentsége hajtja Isten felé. Ivánban az Isten ellen értelmével fellázadt, keresô és kételkedô ember természete összpontosul. - A négy testvérben Dosztojevszkij valójában egyetlen embert osztott négyfelé, az embert, amilyennek elképzelte fizikai, érzelmi, értelmi és erkölcsi léte szerint, fejlôdésének négy fokozatát is megjelölve bennük a testitôl a szellemiig.

A felvilágosodás gondolkodói az autonóm emberi ész ítélôszéke elé idéztek mindent, s ami ésszerűtlennek bizonyult, azt elvetették.

Mindenekelôtt a tételes vallások dogmái, hittételei, babonás hiedelmei kerültek szembe a józan ésszel, s ezért minden vallást ésszerűtlennek nyilvánítottak. A legtöbb felvilágosító mégsem lett ateista (istentagadó), mert a korabeli tudomány alapján nem találtak megfelelô magyarázatot a világ keletkezésére. Kidolgozták ezért az ún. deista felfogást. A deizmus értelmében Isten megteremtette ugyan a világot, de tovább nem avatkozik be a világ fejlôdésébe, működését a természetbe rejtett törvényekre bízta, s az emberi elme kötelessége ezeknek a törvényeknek a felderítése. Nincs tehát semmi szükség egyházra, papságra, mely a vallásos felfogás szerint az Isten és az emberi világ között közvetít. Az akkori fizika tudományának legfejlettebb ága a mechanika volt, s a világegyetemet is valamiféle mechanikus szerkezetnek képzelték el. Isten szerepe is csak annyi, hogy e szerkezetnek megadta az elsô, az indító lökést, mintha egy óra ingáját lendítette volna meg.

Ésszerűtlennek bizonyultak az elavult társadalmi rend intézményei, törvényei, szokásai. Különösen a születési kiváltságok ellenkeztek a józan ésszel, a természeti törvényekkel, s ezért kiformálódtak a szabadság, egyenlôség, testvériség értékei.

Hittek ezeknek a célkitűzéseknek a megvalósíthatóságában. Ma már naivnak tűnô optimizmusukra jellemzô az az illúzió, hogy az emberek szemének felnyitása, az igazság megmutatása, a tudományok terjesztése önmagában is képes és elegendô a társadalom megváltoztatására, egy jobb, igazságosabb, emberibb világ megteremtésére. S bár a felvilágosult gondolkodók, filozófusok túlnyomó többsége nem volt forradalmár, csupán reformokat akartak, az új eszmék elvezettek a nagy francia forradalomhoz (1789).

A francia tudósok, gondolkodók, művészek csoportja egy nagy szellemi vállalkozás, az Enciklopédia körül kovácsolódott egységes eszmei mozgalommá. A mű alcíme: A tudományok, a művészetek és a mesterségek értelmezô szótára. Az Enciklopédia 1751 és 1772 között 28 kötetben jelent meg (17 kötet szöveg és 11 kötet ábra); 1777-ben ehhez járult még 5 kötet függelék, majd még 2 ábrakötet. Ez a hatalmas munka a 18. század legmodernebb ismeretanyagát foglalta magában, s így lett az új világnézet tudományos megalapozójává: a tudomány eredményeit és álláspontját szegezte szembe a teológia tanításával, az állami és egyházi intézményekkel.

A kiadványt Denis Diderot (döni didro; 1713-1784) szerkesztette; egy ideig társszerkesztôként dolgozott mellette D'Alembert (dalamber; 1717-1783): A szerkesztôk tekintélye és a vállalkozás tudományos rangja kitűnô francia és külföldi munkatársak seregét gyűjtötte egybe. - Az Enciklopédia a legelvontabb filozófiai kérdésektôl kezdve a mezôgazdaságig és az egyes mesterségekig az akkori emberi tudás teljességét összegezte.

Az Enciklopédia még megjelenéseinek éveiben hatalmas politikai, világnézeti viták középpontjába került. Különbözô okokból támadták a jezsuiták s a Sorbonne (szorbonn) professzorai, a kormány betiltotta terjesztését, a pápa is elítélte, elôfizetôinek tábora mégis növekedett. Támogatói abból az új polgárságból kerültek ki, amely sürgette az Angliában már megvalósult, de Franciaországban még késlekedô ipari forradalmat.

Diderot az enciklopédia szerkesztésén kivűl számtalan értekezés, tanulmányt is irt. A vallás, az egyház ellenességét egy hires,vagy hirhedt regényében fejezte ki. Diderot: Az apáca cimű regényének rádióváltozata megtalálható a Magyar Rádió Hangarchivumában. A regény teljes terjedelemben magnetofonszalagra felolvasva megtalálható a Vakok Szövetsége Hangoskönyvtárában is.

Isteni színjáték

(Részletek)

A sötét erdôben

(I. 1-27.)

Az emberélet útjának felén

egy nagy sötétlô erdôbe jutottam,

mivel az igaz útat nem lelém.

{1300-ban Dante 35 éves volt.

Az élet rejtélyes erdejérôl van szó, melyben eltévedt, letért az igaz útról.}

Ó szörnyű elbeszélni mi van ottan,

s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon:

már rágondolva reszketek legottan.

A halál sem sokkal rosszabb, tudom.

De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam,

hallanod kell, mit láttam az uton.

Akkortájt olyan álmodozva jártam:

nem is tudom, hogyan kerültem arra,

csak a jó útról valahogy leszálltam.

De mikor rábukkantam egy hegyaljra,

hol véget ért a völgy, mély, mint a pince,

melyben felébredt lelkem aggodalma,

a hegyre néztem s láttam, hogy gerince

már a csillag fényébe öltözött,

mely másnak drága vezetôje, kincse.

{A hegy: az erény

Ez a csillag a Nap.}

Igy bátorságom kissé visszajött,

mely távol volt szivembôl teljes éjjel,

melyet töltöttem annyi kín között.

És mint ki tengerrôl jött, sok veszéllyel,

amint kiért lihegve, visszafordul,

még egyszer a vad vízen nézni széllyel:

úgy lelkem, még remegve borzalomtul

végignézett a kiállt úton újra,

melyen még élve senkisem jutott túl.

Dante találkozik Vergiliusszal

(I. 61-87.)

És míg így én, távol a napvilágtól

tépelôdtem: ím valakit mintha látnék:

rekedtnek tünt fel hosszú némaságtól.

Jött a nagy pusztában; s én rákiálték

amint megláttam: "Könyörülj meg rajtam,

akárki vagy, igaz ember vagy árnyék!"

Felelt: "Nem ember, ember régen voltam.

Szüleim Mantovából mindaketten

lombardok voltak: de már rég megholtam.

Bár késôcskén, sub Julio születtem,

jó Augusztus alatt Rómában éltem,

hívén a régi, hazug istenekben.

Költô valék és versben elregéltem,

mint menekült, míg nagy Ilion égett,

Anchises jámbor magzata az éjben.

{Sub (szub) Julio: "Julius Caesar alatt", idejében született Vergilius Mantovában (Mantua) i. e. 70-ben.

Anchises (ankhiszesz): Aeneas apja; utalás Vergilius fôművére, az Aeneisre.}

De mondd, mi hajt a völgybe vissza téged?

Mért nem törekszel fel a szép halomra,

melyen kivül nem lelhetsz üdvösséget?"

"Vergiliusz vagy hát s ajkadról omla

ama hatalmas ének égi víze?"

feleltem s szégyen szállt a homlokomra.

"Ó minden költôk dicsôsége, dísze,

ki könyved oly buzgón szereti régen,

legyen mostan kegyedben némi része.

Mesterem, mintaképem vagy te nékem,

te vagy csupán, kitôl örökbe kaptam

a zengzetes szót, mely ma büszkeségem."

A Pokol kapuja

(III: 1-18.)

"Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,

én rajtam át oda, hol nincs vigasság,

rajtam a kárhozott nép városába.

Nagy Alkotóm vezette az igazság;

Isten Hatalma emelt égi kénnyel,

az ôs Szeretet és a fô Okosság.

Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel,

csupán örökkel, s én örökkön állok,

Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!"

E néhány szó setét betűkkel állott

magassan ott felírva egy kapúra

s szóltam: "Mester, nem értem, hogy mi áll ott?"

{Mester: Vergilius, Dante kísérôje a Pokolban és a Purgatóriumban}

S ô mint tudásnak és a szónak úra:

"Itt el kell hagynod minden törpe gondot

s mint holtra nézned minden földi búra.

Elértük, mit ajkam elôre mondott,

ahol meglátod a keserü népet,

a sok gonoszt s eszeveszett bolondot."

Paolo és Francesca története

(V. 73-142.)

És kezdtem: "Mester, ama szeretôket

hadd szólítsam meg, kik ott messze járnak

s úgy látszik, a szél viszi könnyen ôket."

S felelte: "Lesd ki, mikor erre szállnak

és kérjed ama szerelem nevében,

amely röpíti ôket - erre várnak."

Mihelyt a szél közelre hozta szépen,

szóltam hozzájuk: "Ó szomoru lelkek,

jertek felénk, ha Más se tiltja épen."

Miként a gerle, melyet vágya kerget

száll egyenest a légen át az édes

fészek felé s szárnyat vigan emelget:

úgy e szerelmi pár felénk a vészes

légben elválva Dido csapatától

hálával jött a részvevô beszédhez.

{Dido, karthágói királynô, Vergilius Aeneisének hôsnôje. Szenvedélyes szerelemre gyulladt Aeneas iránt, Aeneasnak azonban isteni parancsra el kellett hagynia Afrika földjét. A megcsalt és büszkeségében megsértett királynô szerelmi bánatában öngyilkos lett, máglyán égettette el magát.}

"Ó jóságos lény, nyájasszavu, bátor,

ki eljössz égô legünkbe a földrôl,

amely még nedves vérünk bíborától:

ha nem volna imánk az égi körtôl

elzárva, kérnôk, legyen béke rajtad,

ki szánod a kínt, mely ajkunkra föltör.

Hallani vágysz vagy szólni akar ajkad?

beszélünk mi, vagy figyelünk igédre,

amig a szél, mint most egy percre, hallgat.

Ott születtünk, ahol a partvidékre

leszáll a Pó és a tengerbe tér meg,

hogy társaival békét lelne végre.

{Francesca (francseszka) Ravennában született, a Pó torkolatánál. Paolo Francesca sógora volt, férjének testvére. A férj meglepte és megölte ôket.}

Szerelem, gyenge szívnek könnyü méreg

társamat vágyra bujtá testemért, mely

oly csúf halált halt - rágondolni félek.

Szerelem, szeretettnek szörnyü métely

szivemet is nyilával úgy találta,

hogy látod, itt se hágy keserve még el.

Szerelem vitt kettônket egy halálba,

ki vérünk ontá, azt Kaina várja."

{Kaina a testvérgyilkosok helye a Pokolban.}

a gyászos pár ily szavakat kiálta.

S míg hallgaték e gyötröttek szavára,

lenéztem s ajkamon kitört a sóhaj

s a költô kérdé: "Szivedet mi vájja?"

S felelvén néki, mondtam ekkor: "Ó jaj!

Hány édes gondolat vihette ôket

a kínos útra, mennyi titkos óhaj!"

S újra megszólítám a szenvedôket

s kezdém: "Francesca, bánatod reám oly

érzéseket hoz, hagy a könny erôtet...

De mondd: a sóhajok korában Ćmor

hogyan lett megismerni bátorítód,

minô az édes vágy, a kétes mámor?"

És ô felelt: "Nincs semmi szomorítóbb,

mint emlékezni régi szép idôre

nyomorban: ezt jól tudja bölcs tanítód!

De ha oly nagyon vágysz ismerni dôre

vágyunk csiráját, úgy teszek, habozva,

mint aki szól és sír hozzá elôre.

Egy nap, miketten, egy könyvet lapozva

olvastunk benne Lancelotto rejtett

szerelmérôl, nem is gondolva rosszra.

Szemet ez gyakran szememen felejtett

s arcunk az olvasásba belesápadt;

de fôleg egy pont lett, amely megejtett.

Szent mosolyáról olvasván a vágynak,

mely csak egy csókra szomjazik bolondul,

ez, aki tôlem többet el se válhat,

ajkon csókolt, remegve izgalomtul.

îgy Galeottónk lett a könyv s irója.

{Lancelotto (lancselotto): több változatban létezô híres középkori lovagregény hôse. Szerelmes lett a mondabeli Artur király feleségébe, Genovevába (dzsenovéva), s szerelméért számos próbát állt ki.

Galeotto volt Lancelotto és a királyné szerelmének támogatója, közvetítôje.}

Aznap többet nem olvasánk azontúl."

Amíg az egyik lélek ekként szóla,

a másik zokogott, hogy úgy éreztem

mint akinek elhal egész valója

és mint valami holttest, földre estem.

A Pokol beosztása

(XI. 1-115.)

Egy magas part szegélyén lépegetve,

mely állott nagy törött szirtek körébôl,

jutottunk még rémségesebb tömegbe.

S itt menekülni rothadt légkörébôl

a bűznek, melyet ez a mély hely onta,

ellenzôt rögtönöztünk födelébôl

egy sírnak, melynek fölírása mondta,

"Anasztáziusz pápát ôrzi e szük

üreg, mert Photinus tévútra vonta."

{Photinus (fotinusz): Dante szerint eretnekségre térítette a pápát is, II. Anasztáziuszt (496-498).}

"Utunkat itt csak lassan lépve tesszük,

hogy hozzászokjon orrunk némiképen

e szörnyü szaghoz; míg majd föl se vesszük,"

szólt a vezér; s feleltem, kérve szépen:

"Találj valamit, addig is hiában

idônk ne múljon." "Azt akarom épen."

"Fiam" - folytatta - "e sziklák honában,

három köröcske van lépcsôzve, mint ez,

amelyet épen elhagyott a lábam.

Kárhozott szellemekkel telve mindez;

de hogy amit majd látsz, megértsd elôre,

halld, melyik mért és mely törvény szerint vesz.

Minden, égben-gyülölt bűn célja dôre

bántás; s e bántás módját aki kérdi:

feloszlik ketté, cselre és erôre.

De mert a cselt csupán az ember érti,

a csalókat az Úr jobban gyülölte,

mélyebbre tette, s rájuk több kint mért ki.

Az erôszaktevôk az elsô körbe

vannak osztva; háromfélék lehetnek,

s az elsô kör három gyürűre görbe.

Istennek, önmagunknak s embereknek

árthat erônk, magukban s birtokukban,

mint ezt mindjárt nyilt szómból értheted meg.

Az embereknek árthatunk magukban

halállal és sebekkel; s bitorolva,

rabolva s gyujtogatva birtokukban.

A gyilkosok lesznek hát megtorolva,

a vérengzôk, a rablók és zsiványok

elsô gyürűben, mind külön sorolva.

Azután kárt az ember önmagának

erôvel és vagyonának tehet még,

s a második helyen hiába bánnak,

kik életüket maguk elvetették:

vidámság helyett voltak szomorúak,

vagyonukat szórták s kockára tették.

Azután erôszakkal még az Úrat

sérthetjük megtagadva s káromolva

s természetet megvetve, s mit az Úr ad.

Azért bélyegzi Sodoma s Caorsa

népét a legszűkebb gyürűnek alja,

s ki Istenét rossz szívvel szóba hozza.

{Sodoma (szodoma) lakói természetellenes kéjelgôk voltak, Caorsa (kaorsza) lakossága pedig fôleg uzsorával foglalkozott. Mindkét bűn közvetve sérti magát az Istent, mert megveti az Isten alkotta természetet.}

Csalást, amely mindenki lelkét marja,

tehetünk avval, ki ránk bízva néz még,

vagy akinek már bennünk nincs bizalma.

Utóbbi mód csak olyan kapcsot tép szét,

amellyel a természet keze kapcsolt;

azért a másik körben leli fészkét

a szinlelés, s ki hizelegve tapsolt

a simonia, rablás, hamisítás,

csalás, lopás és még több, mocskosabb folt.

De oly kapoccsal is lehet szakítás,

mely a természeteshez hozzájárul,

s teszi, hogy épen bennünk, megbizik más.

S a szűk körben, mely centrumáig tárul

a mindenségnek, hol Dis tartja székét,

örök keserv az árulóra hárul."

S feleltem: "Mester, ajkaid beszédét

jól értem, oly jól jelölöd külön meg,

részenkint, ezt a tölcsért és a népét.

De mondd: lakói a mocsárözönnek,

s kiket visz a szél, s kiket ver a zápor,

s kik úgy szidják egymást, ha szembejönnek,

mért vannak Disnek vörös városából

kizárva, ha rájuk az Úr haragszik?

S ha nem, miért bűnhôdik ez a tábor?"

És ô felelte ekkor: "Miért lopakszik

elméd szokottról nem-szokott utakra?

Vagy lelked mindig másfelé tolakszik?

Nem emlékeznél már ama szavakra,

mikkel leirja Etikád a három

állapotot, melyet sújt ég haragja?

{Arisztotelész Etikája}

Mértéktelenség, örvendés a káron,

s bamba baromság. Az elsô kevésbé

bántja Istent, s kevésbé kell, hogy fájjon.

S ha szellemed e mondást megemészté,

vizsgáld, kik azok, kiket odafönn

bünük a rossz városba nem igéz bé,

s megérted, hogy mért vannak ôk külön

más gonoszoktól, és mért hogy e néppel

enyhébben bánik az örök Köröm."

"Ó nap, ki gyôzve kűzdesz a sötéttel,

megelégítesz, úgy hogy míg megoldod,

tudásnál nékem édesebb a kétely.

De világíts meg még egy csöppnyi foltot" -

feletem. - "Hogy hogy az uzsora sérti

Isten jóságát? fejtsd ki ezt a dolgot."

"A bölcsészet" - szólt ô - "ki jól megérti,

jegyzi többhelytt, hogy a természet utja

honnan vette folyását s merre tért ki.

Isten esze s munkája volt a kutja.

S ki elôtt nyitva áll a fizikája,

s figyel: nem sok lapot fordítva tudja,

hogy mi a művészetnek fôszabálya:

természetet követni mint tanitvány,

s igy a művészet Isten unokája.

S a Genezis-t, mindjárt elôl kinyitván,

ott megvan, hogy e kettôbôl vegyed

amibôl élsz, családod gyámolítván.

S mert az uzsorás más utat követ:

megveti a természetet, magában

s tanitványában, s reményt másba vet.

De most kövess, mert én már menni vágyom,

már a Halak a látkörön rezegnek,

elnyúl a Göncöl napnyugati ágyon,

s lefelé ott túl, uj lépcsôk vezetnek."

Odysseus utolsó utazása

(XXVI. 85-142.)

S lobogva az antik láng fényesebbik,

s nagyobbik ága most suhogni kezdett

mintha a tüzet szél ujjai pedzik.

S mialatt csücske ide-oda rezgett,

mintha nyelv volna, képes a szavakra,

magából ilyen hangokat eresztett:

"Elhagyva Circét, aki visszatarta

több mint egy évig, ôs Caéta mellett,

{Circe: az Odüsszeiában szereplô Kirké istennô.

Caéta (kaéta) v. Caieta (kajeta): szirtfok és városka Róma és Nápoly között a tengerparton. Aeneas nevezte el dajkájáról.}

mely Aeneástól még nevét se kapta,

se kis fiam, se vénségtôl elernyedt

atyám, se nôm, akinek örömére

ôriznem kellett köteles szerelmet,

le nem gyôzhetett, lelkem szenvedélye:

látni világot, emberek hibáját,

s erényüket, s okúlni, mennyiféle.

S bejártam a tenger ezernyi táját,

pár szál deszkával, és a pár legénnyel,

ki el nem hagyta még a csöppnyi gályát.

A két hispán part közt eveztem én el;

láttam Marokkót és Sardiniát,

a tenger többi fürdô szigetével.

S vén, lassu volt már a kis társaság,

s a szoroshoz értünk, mely arra fekszik,

hol Herkules emelte oszlopát,

hogy onnan már ne menjen senki messzibb,

s jobbkézrôl lassan elmarad Sevilla,

balkézrôl Septa tünedezni tetszik."

{Herkules oszlopa Gibraltárnál jelezte a világ végét.

Sevilla (szevilja): spanyol város; Spanyolország

Septa (szepta): Afrika}

"Ó társak, bár veszélyek ezre víjja

sziveteket, mégis Nyugatra hágtok:

ha látástokból, bármi sok a híja,

ôriztek" - szóltam - "még egy csöppnyi lángot,

ne sajnáljátok megkeresni tôle

a Nap útján, a néptelen világot!

Gondoljatok az emberi erôre:

nem születtetek tengni, mint az állat,

hanem tudni és haladni elôre!"

Igy tettem bennük élessé a vágyat,

e kis beszéddel, útra; úgy hogy ôket

alig tarthattam: nem volt egyse fáradt.

A far keletre és az evezôket

bolond repűlés szárnyaivá tettük,

s vitorláink mind balfelé verôdtek.

Új ég, új csillag ragyogott felettünk,

ha jött az éj; a mi egünk lebújva

a tenger alá, már egészen eltünt.

Ötször csempült meg, ötször telt meg újra,

új világgal a holdvilágnak alja,

mióta beléptünk a vészes útra,

mikor im egy hegy tünt elônkbe, barna

a messzeségtôl, s oly magasra nyúlott,

milyet sem élve nem láttam, se halva.

Örültünk, de örömünk gyászba múlott,

mert az új földrôl felhô jött, s viharja

kicsiny deszkánk gyenge orrára hullott,

s háromszor azt a vízben megcsavarta,

negyedszer a farát magasba vonta,

orrát mélybe - Valaki így akarta -

s fejünk fölött a vizet összenyomta."

(Babits Mihály fordítása)