Friss tételek
Bejegyzések relevancia szerint rendezve a(z) "árpád ház" lekérdezésre. Rendezés dátum szerint Az összes bejegyzés megjelenítése
Bejegyzések relevancia szerint rendezve a(z) "árpád ház" lekérdezésre. Rendezés dátum szerint Az összes bejegyzés megjelenítése

2007. szept. 29.

Anjouk [történelemAnjouk]

Anjouk

Tartományúri hatalom

Az Árpád-ház kihalása után az ország a tartományurak kezébe került. A kiskirályok megszerezték maguknak a főméltóságokat (nádor, vajda, bán), sajátjukként kezelték a királyi várakat, úgy gondolták, az ő joguk az új király megválasztása. A trónért az Árpád-házzal nőágon rokon dinasztiák versengtek: Anjouk, Premyslek, Wittelsbachok. Anjou Károly Róbertet támogatta a pápa, az itáliai bankárok és a magyar főpapság. András halálakor Károly nem tétlenkedett, egy kis csapattal Esztergomba sietett, ahol az érsek egy alkalmi koronával megkoronázta (1301). A tartományurak nem fogadták el a nélkülük hozott döntést, arra hivatkozva, hogy a koronázás nem a Szent Koronával történt. Károly megnyerte néhány tartományúr támogatását (Aba Amádé, Borsa Kopasz, Csák Ugrin) és a 1307-es rákosi gyűlésen a főpapok és a nemesek támogatásával elfogadták magyar királynak. A gyűlésen Károly megerősítette a nemesek szabadságát, mely szerint nem lehet őket familiárisi szolgálatra kötelezni. 1308-ban Pesten királlyá választották, sokan innen számítják uralkodását (1308-1342). A király ügyes taktikával hol tárgyalva, hol harcolva, egymás ellen kijátszva a tartományurakat erősítette hatalmát. Kán Lászlótól tárgyalás útján szerezte vissza a Szent Koronát, melyért cserébe a vajdai méltóság megtartását ígérte. 1310-ben Székesfehérváron az esztergomi érsek megkoronázta a Szent Koronával, így teljes jogú magyar királlyá vált. Az 1312-es rozgonyi csatában legyőzte az Abákat. Ebben a harcban a papság, a nemesség és a polgárság is a király mögé állt a tartományúri hatalommal szemben. Csák Ugrin halálával a Délvidék harc nélkül került a király kezébe. Csák Máté 1321-es halálával az egész ország királyi fennhatóság alá került.

Királyi hatalom

Károly visszaszerezte a királyi birtokokat, melyeket a továbbiakban az új bárók irányítottak. A bárók csak tisztségük révén irányítottak, tehát jövedelmeik nagy része a király kegyétől függött. Az új bárók részben régi családok oldalági leszármazottai voltak, részben felemelt nemesek voltak. A király korlátozta az egyházi hatalmat, a pápai jövedelmek harmadát lefoglalta az állam számára. A magyar haderőt a király hadserege, a bárói, vármegyei bandériumok és a kun könnyűlovasság alkották. Támadó hadjáratok alkalmával a királynak fizetnie kellett a nemeseknek, ezért Károlynak növelnie kellett bevételeit.

Gazdasági reformok

Magyarország rendkívül gazdag volt ásványkincsekben. Károly elsősorban a nemesfémbányászat fejlődését támogatta. A földek tulajdonosainak átengedte a bányabér (urbura) egyharmadát, így érdekeltté tette a birtokosokat a bányák megnyitásában. Jelentősebb volt a királyi pénzverési monopóliumból származó haszon. A kitermelt nemesfémet a termelők kötelesek voltak nyers állapotban beszolgáltatni a felállított tíz pénzverő kamara egyikénél, ahol vert pénzt kaptak érte. A vert pénz 45-50%-kal kevesebb nemesfémet tartalmazott a beszolgáltatottnál. Károly jó minőségű aranyforintot és ezüstdénárt veretett. Az új pénz értékállóságát csak úgy őrizhette meg, hogy szakított az évenkénti beváltással és a pénzrontással. E jövedelem pótlására bevezette a kapuadót (1336), melyet jobbágyportánként kellett fizetni, évente 18 dénár. Bevezette a harmincadvámot a kereskedelem megvámolására. Az országba behozott iparcikkekért (szövet, fegyver) főleg aranypénzzel fizettek, a század közepétől nőtt az élőmarha és a bor kivitele.

Külpolitika

Hatalmának megszilárdulása után aktív külpolitikát folytatott. Két fő célja: családja dinasztikus kapcsolatainak és Magyarország déli befolyási övezetének visszaszerzése. Jó viszonyra törekedett a cseh Luxemburgi és a lengyel Lokietek családdal. Feleségül vette Lokietek Ulászló lányát, Erzsébetet. 1335-ben a visegrádi királytalálkozón megállapodott a két uralkodóval egy Bécset elkerülő kereskedelmi útvonal kijelöléséről, ugyanis sértette érdekeiket Bécs árumegállító joga. Lokietek Kázmér megtette utódjának Károly idősebbik fiát, Lajost; kisebbik fiát, Andrást eljegyezték a Nápolyi trón örökösével, Johannával.

Nagy Lajos, a lovagkirály

I. Nagy Lajos 1342-ben hű bárókra és tele kincstárra támaszkodva kezdhette meg uralkodását. 1343-ban a Károly által kötött szerződés értelmében a nápolyi trónt Lajos öccse, András örökölte volna. Azonban a pápa, félve az Anjouk túlzott megerősödésétől megakadályozta András trónra kerülését. Lajos hatalmas összeget adományozott a pápa és a nápolyi királyi udvar elnyerésére. András elnyerte a királyi címet, azonban Johanna nem kívánt vele élni és megfojtatta. Lajos fegyverrel kívánt elégtételt venni, s családja számára akarta megtartani a nápolyi trónt. Két hadjáratban (1347-48, 1350-52) legyőzte ellenfeleit, de a pápa és a helyi erők ellenében nem tudta megtartani a távoli területet. Lajos Velencétől visszaszerezte Horvátországot és Dalmáciát, Károly politikáját folytatva délen kiépítette a bánságok rendszerét. Keleten a tatárok elleni védelem érdekében hűbéressé tette Moldvát, ahol 1345-ben legyőzte a tatárokat. Lajos keleti és nyugati politikájában is folytatta Károly elképzeléseit. Seregekkel támogatta Lokietek Kázmért. Kázmér halála után (1370) elfoglalta a lengyel trónt. Magyarország és Lengyelország között perszonálunió jött létre.

Törvényhozó

Az eredménytelen itáliai hadjáratok és a behurcolt pestis nyomán feszült belpolitikai helyzet alakult ki. Lajos 1351-ben országgyűlést hívott össze. A törvények az Aranybulla megújításával a nemesség szabadságjogait biztosították (adómentesség, törvényes ítélet nélkül nem fogható el, háza sérthetetlen, csak a haza védelmében köteles hadba lépni). Az ősiség törvénye értelmében a birtok nemzetségen belül apáról fiúra szállt, az elidegeníteni nem lehetett. Ez a rendelkezés egyrészt védte a nemesi birtokokat a nagybirtokkal szemben, másrészt a háramlási jog révén a fiúágon kihalt nemzetségek földjei a királyra szálltak. Ezáltal a király a magas halálozási arányoknak köszönhetően megújuló birtokrendszerhez jutott, amellyel újabb bárói réteget tudott felemelni. A jobbágyi terheket egységesen szabályozta (kilenced), ami meggátolta a jobbágyok vándorlását a kedvezményeket ígérő földesurakhoz.

Társadalom

A 40-50 ezer főt számláló magyar nemesség korántsem volt egységes. Vezető csoportját a 35-40 családból álló bárók képezték, akik vezető tisztségeket töltöttek be. A nemesség és a jobbágyság kialakulása a 14. századra befejeződött. A nemesség nagy része közép- vagy kisbirtokos volt. A jobbágyok apró falvakban éltek, gazdálkodásuk és szolgáltatásuk alapja a telek volt, mely belső (ház, kert) és külső (szántó, rét, erdőrész) telekből állt. A szántót minden évben máshol jelölték ki (nyomáskényszer). A földesúri birtokon alakultak ki a mezővárosok, melyek lakói a földesúri terheket egy összegben fizethették ki, és saját bírót választhattak. A lakosság továbbra is döntő mértékben mezőgazdasággal foglalkozott de már éltek itt kézművesek, s jelentős volt a kereskedelmi forgalom. Emelkedett a városok száma, Buda árumegállító jogot kapott. A szabad királyi városok csak a király alá tartoztak, hasonló kiváltságokat élveztek, mint a nyugat-európai társaik. A városok létszáma elmaradt a nyugati városokétól, megjelentek a céhek.

Az utódlás gondjai

Károlynak több gyermeke is született, azonban a 70-es évekre meghaltak és Lajosnak csak lányai voltak. Máriát Luxemburgi Zsigmondhoz, Hedviget egy Habsburg-herceghez adta feleségül.

2007. dec. 18.

A magyar gazdaság a XIV-XVI. században [emelttöri]

1301-ben férfiágon kihalt az Árpád-ház. Az 1301-től 1308-ig terjedő időszakot interregnumnak nevezzük (király nélküli uralom). Végül az Anjou Károly Róbert(1308-1342) került hatalomra, aki uralkodása első szakaszában (1308-21) helyreállította az ország egységét és a királyi hatalmat, uralkodása második szakaszában (1322-1342) újjászervezte a gazdaságot, és megerősítette a királyi hatalmat.

Károly Róbert kormányzati rendszere

1323-ban Temesvárról Visegrádra tette át a székhelyét Károly Róbert. Az új kormányzati mód a kiskirályok megtörése után az uralkodó megbízható híveire épült. A király által felemelt vezető réteg tagjai töltötték be a főméltóságokat. Ők fizetésüket a hivatalként (honorként) reájuk bízott királyi várak és uradalmak jövedelméből nyerték. A tisztség idejére szóló honorok birtokosai, a főméltóság-viselők általában a királyi tanácsban is helyet foglaltak.

Az újonnan megszerzett tisztségek birtokosai közül ekkor emelkedtek ki a Drugethek, az Újlakiak, a Garaiak, a Bebekek, és a Lackfiak.

A honorok birtokosai saját zászló alatt vezetett hadsereggel, az ún. bandériummal is kötelesek voltak a király rendelkezésére állni. Azok körét, akik ilyennel rendelkeztek, zászlósuraknak nevezték. Létezett királyi bandérium, amelyben azok a birtokosok hadakoztak, akik nem álltak mások szolgálatában. A megyék is állítottak bandériumokat.

Városfejlődés Károly Róbert idején

A városok általában az eltérő földrajzi tájegységek találkozási pontjain vagy egyéb forgalmas vásártartó helyeken jöttek létre, ahol sokféle – különböző – jellegű és minőségű áru találkozott. A magyarországi városokat az átmenő forgalom éltette, s fejlődésüket a távolsági kereskedelem szabta meg.

A távolsági kereskedelemben a dél-német kereskedők iparcikkeket, olasz fűszereket hoztak az országba s nemesfémekkel távoztak. A levantei kereskedelem határainkon belüli ellenőrzését hamarosan szintén németek, az erdélyi szászok szerezték meg. Mindezek következtében a Nyugat és peremvidéke között kialakult az az utóbbiakra nézve előnytelen munkamegosztás, amely évszázadokra szólóan meghatározta az „iparosodott” Nyugat és a „mezőgazdaságra szakosodott” peremvidék arculatát.

A szabad királyi városok csak a királynak fizettek adót, önkormányzattal rendelkeztek, s a királyi előírásoknak megfelelően fallal vették körül magukat. Kiváltságaik közül a legfontosabb a bíró-, a tanács- és a plébánosválasztás, a vámmentesség, a vásártartás és az árumegállítás joga volt. (Ez utóbbi azt jelentette, hogy a városba érkező kereskedők kötelesek voltak áruikat eladásra kínálni a város piacán.)

Az ásványkincsekben gazdag vidékeken bányavárosok létesültek. Lakóik, a királyi bányászok többnyire német telepesek voltak. A bányavárosok a szabad királyi városokhoz hasonló jogokat élveztek. Ebben az időben Magyarország gazdag volt ásványi kincsekben. Körmöcbánya az arany-, Selmecbánya az ezüst-, Besztercebánya pedig a rézbányászat központja volt. Sóbányáink Erdélyben voltak.

A városok másik csoportját a mezővárosok alkották. A mezővárosok az egyházi és világi birtokosok falvaiból fejlődtek ki, a kereskedelmi útvonalak mentén. Az önkormányzatnak csak csekély fokát érték el. Lakóik földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoztak, s járandóságukat a földesuraknak általában évente, egy összegben fizették.

Külkereskedelem – vámok

Különösen a bor és a szürkemarha talált külföldön vevőre. A király által kivetett adók közül elsősorban a vámok érintették a polgárokat. A legfontosabb a harmincadvám volt. A főútvonalakon felállított harmincadhelyeken a behozott és kivitt áruk értékének 1%-át fölözte le a kincstár. (Később ez az arány 3,33% lett.)

Pénzügyi reformok

A vámokból származó bevételek miatt a király érdekelt volt a kereskedelem fejlődésében. A forgalomnak kedvezett az értékálló pénz bevezetése. Erre alapot teremtett, hogy Magyarország gazdag volt nemesfémekben. Európa aranytermelésének 2/3-át magyarországi bányák adták, de ezüsttermelésünk is jelentős volt (ebben csak Csehország előzött meg minket).

A külföldi piacokon is megbecsült, értékálló aranyforintot – amit a firenzei fiorino mintájára vertek – 1325-től vezették be a forgalomba. Emellett a helyi piacok szerényebb szükségleteire is gondolva, megtartották az ezüst és réz ötvözetéből készült dénárt is.

Az aranypénz bevezetésével egyidejűleg Károly Róbert elrendelte a nemesércek királyi monopóliumát is. A határozat értelmében a nemesérc beváltása kizárólag a királyi pénzverő kamaráknál történhetett, s a veretlen aranyat s ezüstöt kivonták a szabad kereskedelemből.

A nemesfémbányászat növekedését szolgálta, hogy 1327-ben megszűnt a bányászat királyi monopóliuma. (A királyi monopólium azt jelentette, hogy a birtokán talált érclelőhelyet a földesúr kötelezően fölajánlotta a királynak, s érte cserebirtokokat kapott.) Az új rendelkezés szerint az uralkodó csak a bányajövedelem (urbura) kétharmadára tartott igényt, a további egyharmad részt átengedte a földesuraknak. Természetesen a nemesércet a földesuraknak is kötelező volt vert pénzre váltani a királyi kamarákban.

A kapuadó

Miután Károly Róbert megszüntette a kötelező pénzbeváltást, pótolnia kellett az ebből származó kincstári bevételt: a kamara hasznát. Az uralkodó ezért új adó beszedését rendelte el. Minden olyan ház után, amelynek kapuján egy szénásszekér át tudott haladni, fizetni kellett. Ezt a jobbágyok által kifizetett adót kapuadónak nevezték. (EZ volt az első állami egyenesadó Magyarországon.)

Károly Róbert gazdaságpolitikája és a feudális monarchia újjászervezése

Károly Róbert (1308-1342) az ország történetének egy olyan szakaszában került trónra, mikor a megerősödött kiskirályok szinte az ország egész területét uralták, és a királyi cím alig párosult valós hatalommal. Legfőbb célja királyságának megerősítése és ezzel szoros összefüggésben az oligarchák hatalmának letörése volt. Gazdaságpolitikáját is ezen céloknak rendelte alá. Támogatói voltak az egyházi nagybirtokosok, a köznemesség, a városok. Első győzelmét 1312-ben aratta az Abák fölött, majd Csák Máté 1321-ben bekövetkezett halála után Visegrádra tette át székhelyét. Az oligarcháktól visszavett földeket részben új nagybirtokosoknak adta, akik a királyi hatalom feltétlen támogatói lettek. Ezekre a földesurakra támaszkodva szervezte meg banderiális hadseregét. Gazdaságpolitikájában elsősorban a regáléjövedelmekre (királyi felségjog alapján szedett jövedelmek) támaszkodott és új gazdasági hivatalokat hozott létre. A regálék között legfontosabb a bányamonopólium, a pénzverés monopóliuma és a harmincadvám volt. Bevezette az első állandó állami adót, a kapuadót, érdekeltté tette a földesurakat a bányák föltárásában (részesedést kaptak a bánya jövedelméből – urbura) és a külkereskedelem könnyítése érdekében értékálló aranyforintot vezetett be. Uralkodása idején az állami bevételeket a kamarák szedték be, melyek élén a kamaraispánok álltak, felettesük a tárnokmester volt, így a gazdasági ügyeket központilag irányították. Károly Róbert 1335-ben találkozóra hívta Visegrádra a lengyel és a cseh királyt, akikkel kereskedelmi megállapodást kötött, valamint megállapodtak egy Bécset elkerülő kereskedelmi útvonal létrehozásában. Így sikerült a kereskedőket mentesíteni Bécs árumegállító joga alól. Uralkodása végére Magyarország az erős monarchiák sorába emelkedett.

Nagy Lajos

Károly Róbert uralkodása alatt a királyi hatalom jelentősen megerősödött. Az ország gazdasága föllendült, s az előkelők támogatták a hétköznapi életben távolságtartó, komor és bizalmatlan uralkodó politikáját. Így aztán a király halála után legidősebb fiát, Lajost mindenki megelégedésére emelték a trónra. I. Lajos (1342-1382) merész külpolitikai terveket szőtt családja hatalmának és neve dicsőségének növelésére, s ez gyakran háborúkhoz vezetett. Ámjól sáfárkodott atyja örökségével. törvényeivel gondoskodott az ország fejlődéséről is, így elmondhatjuk, hogy

Az 1351. évi törvények

Nagy Lajos 1351-ben elrendelte, hogy a gabona és a szőlő után valamennyi jobbágy, még a mezővárosi is, köteles a termés kilenced részét – pontosabban a kilencedik tizedrészt – fizetni.

Törvény mondta ki, hogy az ország minden nemese azonos szabadságjogokat, azonos kiváltságjogokat élvez.

Az ún. ősiség törvényében Nagy Lajos megszüntette az Aranybullában rögzített végrendelkezési szabadságot. Ezzel azt akarta elérni, hogy a fiúágon öröklődő nemesi birtok – fiú utód híján – már csak egy szűkebb körben, az elhunyt nemzetségen belül találhasson gazdára. (A gyakorlatban ilyen esetben legfeljebb a másodfokú unokatestvérek – akiknek a dédapjuk volt közös – igényelhették a birtokot.) A cél végső soron az volt, hogy örökösök hiányában a birtokok a királyra szálljanak.

A városok Luxemburgi Zsigmond korában

Luxemburgi Zsigmond(1387-1437) a külkereskedelem jól kitaposott útjait örökölte elődeitől. A délnémet városokkal folytatott külkereskedelem északról megkerülve Bécset, Nagyszombaton és Pozsonyon át haladt Buda felé. A Nagy Lajos uralkodása idején föllendült északi, lengyel- és oroszországi külkereskedelem jelentősége megmaradt.

Zsigmond ezért különösen támogatta a nyugati és északi királyi városokat: 1402-ben egyidejűleg kapott árumegállító jogot Pozsony, Sopron, Nagyszombat, Bártfa. A király városfejlődést szorgalmazó gazdasági intézkedései a mezővárosokat is érintették, amelyek száma ugrásszerűen nőtt.

Hunyadi Mátyás gazdaságpolitikája

Mátyás uralkodása alatt a pénzügy és adóügy átszervezésére 1467-ben került sor. Az ország pénzügyi igazgatását hagyományosan a főkincstartó irányította, aki mindig is a bárók közé tartozott. Mátyás e bárói méltóságot egyszerű hivatali beosztásra változtatta. Ezt mutatta a tisztség nevének módosítása (kincstartó), valamint az is, hogy Mátyás a kincstartóság élére nem nemest, hanem egy budai polgárt (Ernuszt Jánost) nevezett ki. Az új hivatal természetesen visszafogta a kincstári bevételekkel való visszaéléseket.

A királyi jövedelmek biztosításához az adózási rendszert is meg kellett változtatni. A régi adófajtákra sok megye mentességet szerzett, s beszedésük kikerült a királyi adószedők kezéből (pl. adóbérlőké lett). Mátyás ezért a kamara haszna helyett bevezette a királyi kincstár adóját.

Az adószedés rendszere megváltozott. Korábban az adó kivetésénél nem törődtek azzal, hogy hány család lakik a jobbágytelken. Fizetni egyetlen kapu – lényegében a jobbágytelek – után kellett. „…Lakjék bár azon a telken három, négy, vagy több olyan ember, akinek kapuja van” (Károly Róbert 1342-ben kiadott rendelete). Mátyás ezzel nem értett egyet. „Ha pedig ketten (két család) kapnának egy telket és egy telek földjét egy portán belül, mindkettőjük fizessen egy és egy fél porta szerint” – írta elő. A király tehát háztartások (a házakat jelölő füstnyílások, füstök) szerint vetette ki a kincstári adót (füstpénz).

A háztartás lett az alapja az 1468-tól évente akár kétszer is beszedett rendkívüli adónak (segély, hadiadó) is, amelyet a háborúk költségeire fordítottak. („Rendkívüli” azért volt, mert kivetését évről évre az országgyűlésnek kellett megszavaznia, ellentétben a „rendes” királyi kincstár adójával, amelynek beszedéséhez nem kellett a rendek jóváhagyása.) A kincstári adót és a rendkívüli hadiadót úgy szedték be a jobbágyoktól, hogy együttes összegük évi egy forintra rúgott.

Mátyás és tanácsadói eltörölték a harmincadvámot is. A távolsági kereskedelem új behozatali és kiviteli vámját, a koronavámot minden kereskedéssel foglalkozó embernek fizetnie kellett. A névváltoztatással elérték, hogy a korábban szerzett vámfizetés alóli mentességek megszűntek.

A pénzügyi reformok eredménnyel jártak. Mátyás éves bevételét 500 ezer és 700 ezer forint közötti összegre becsülhetjük.

Magyarország gazdasága

A király elsősorban az adókból (királyi kincstár adója, rendkívüli hadiadó), valamint a sójövedelemből, a pénzverő- és bányakamarák hasznából és a koronavámból töltötte föl kincstárát. A bevételi források között viszonylag kisebb tételt képviseltek a városok, a szászok, a zsidók és az erdélyi románok adói. Mátyás jövedelme a korábbi magyar királyok jövedelméhez képest rendkívülinek, nemzetközi viszonylatban azonban mérsékeltnek számított. A kicsiny Burgundiában 800 ezer forintra, az Oszmán Birodalomban 1 800 000 dukátra (1 dukát = 1 forint) rúgott az uralkodó éves jövedelme.

A külkereskedelem Mátyás korában kevés hasznot hozott. Így nem a határ menti, hanem a központi fekvésű városok gazdasága pezsdült fel.

Ekkor lendült fel igazán Buda fejlődése, amelyet mintegy 8000 ember lakott. A város német és magyar polgárai körülbelül 60 iparágat űztek, s ezek közül 10-12 már céhet alkotott. A céhekbe egyre nehezebb volt bekerülni, a legények mesterré válása elé is akadályokat gördítettek. Ennek okát abban kereshetjük, hogy a céhek egyre inkább családi vállalkozásokká váltak, s ódzkodtak az idegenek befogadásától. A céhek így az ipari fejlődés gátjai lettek.

A magyarok elsősorban mezőgazdasággal kapcsolatos árukat tudtak eladni külföldön. Ez kedvezett a mezővárosi fejlődésnek. Az alföldi állattenyésztő mezővárosok száma ugrásszerűen megnövekedett, s a dombos vidékek szőlőműveléssel foglalkozó mezővárosai is virágzásnak indultak.

Gazdasági, demográfiai és etnikai változások a XVI-XVII. Századi Magyarországon

A hódoltsági terület gazdaságával kapcsolatban az adórendszer emelhető ki. A legfontosabb adó a kapuadó volt (évi 50 akcse) és a nem mohamedánokra kivetett harádzs. Az igazán nagy teher a kettős adóztatás volt, mivel a birtokaikat vesztett földesurak is próbáltak érvényesíteni követeléseiket jobbágyaikkal szemben. Ennek és a katonai portyázásoknak a kivédésére alakultak meg a parasztok önvédelmi szervezetei, a XVII. Században fénykorukat élő parasztvármegyék. Az etnikai változások szoros összefüggésben voltak a denográfiával. Az állandó háborúskodás miatt elnéptelenedő területekre kezdetben Délről indult meg a bevándorlás (sterbek, bosnyákok, szlavónok, horvátok és vlachok). A gyarapodó mezővárosok, a protestantizmus szabad terjedése, valamint a protestánsok által felállított iskolák a polgárság lassú kialakulását eredményezték.

Erdély gazdaságát bethlen Gábornak sikerült fellendítenie. Állami monopóliumokat vezetett be a higanyra, mézre, viszra és a marhára. Az ipart külföldről érkezett mesteremberekkel fejlesztette (anabaptista kézművesek), valamint bányászokat hozott a Felvidékről.

A királyi Magyarországon a XVI-XVII. Században a nemzetközi munkamegosztás igényeinek megfelelően agrárkonjunktúra (elsősorban állattenyésztés és bortermelés) alakult ki. A földesurak növelték sajátkezelésű területeiket (allódium), tehát nőtt azigény a robotra is. Ennek eredményeként megerősödött a parasztok feudális függése, megszűnt költözési szabadságuk (második jobbágyság). A fentiek miatt a céhes ipar fejlődése megtorpant,országos átlagnál magasabb népsűrűség volt. két iparág virágzását (szabók, ötvösök) kivéve. A korszakban a feudális társadalom osztályszerkezete nem változott, ám a biztonságosabbnak tűnő 10-15 megyében az

2011. nov. 12.

A gazdaság fejlődése és a királyi jövedelmek alakulása Károly Róbert idején

Károly Róbert 1308-1342 között uralkodott. A XIV. század az érett feudalizmus korszaka Magyarországon. Fejlett pénzgazdálkodás és árutermelés volt jellemző. A rendi monarchia kialakulása is ebben az időszakban kezdődött meg.

1301-ben III. Andrással az Árpád-ház kihalt. Ezt követően a hatalom az oligarchák (tartományurak) kezébe került. Károly Róbert V. István dédunokájaként tartott igényt a trónra a cseh Premysl Vencel és a bajor Wittelsbach Ottóval szemben. Hosszas csatározások és tárgyalások után a pápa és a magyar főpapság támogatásával szerezte meg a trónt. Háromszor koronázták meg (1301, 1309, 1310), mire a legitim koronázás összes feltételét biztosítani tudta (Szent Koronával, Székesfehérváron, az esztergomi érsek által). 1321-ben, Csák Máté halálával került az egész ország a király kezébe.

A tartományurakkal kapcsolatban gazdasági problémák is felléptek. Mivel III. Bélától kezdve a mindenkori uralkodó rengeteg birtokot adományozott, emiatt az ezekből származó domaniális jövedelem rendkívül megcsappant.

Károly Róbert ezért legelőször a feudális monarchiát szervezte újjá:

• visszaszerezte a királyi birtokokat
• a tartományuraktól elvett uradalmakat saját híveinek osztotta ki, így új nagybirtokosi réteget hozott létre (Garai, Lackfi, Báthory)
• a birtokokat ezentúl honorként és nem magánbirtokként kapták a nemesek, vagyis hivatali időre. Ezáltal teljesen a király kegyétől függtek.
• A megadományozottaknak birtokaik arányában magánhadsereget kellet kiállítania. A király erre az ún. banderiális hadseregre támaszkodik. (Csak az ország védelmekor vehette ingyen igénybe.)

Károly Róbert ezekkel a lépésekkel alapozta meg hatalmát és ezek tették lehetővé, hogy további reformokat hajtson végre.

Gazdaságpolitikájának kulcsszava a regálé jövedelem. Ez olyan jövedelem, amely a királyi rangból kifolyólag jár az uralkodónak, ellentétben a domaniális jövedelemmel, amelyet a birtokok jogán kap, a legnagyobb földesúr lévén.

Magyarország rendkívül gazdag volt ásványkincsekben. Főként aranyat, ezüstöt és sót bányásztak. Károly Róbert elsősorban a nemesfémbányászatot kívánta támogatni. A bánya monopólium reformjával érdekeltté tette a földesurakat a bányák megnyitásában: a birtokos megkapta a bányabér (urbura) egyharmadát. A bányabér az aranykitermelés egytizedét ill. az ezüstkitermelés egynyolcadát jelentette. Magyarország európai viszonylatban is jelentős mennyiségű nemesfémet bányászott: évente 1 tonna aranyat és 10 tonna ezüstöt.

Jelentősebb jövedelem volt ennél a pénzverés monopóliumából származó bevétel. A kitermelt aranyat, ezüstöt a termelők kötelesek voltak beváltani. A beszolgáltatások során kb. 40-50%-os haszonra tett szert az uralkodó.

A király az alsó-magyarországi bányászat fellendítésére külföldi bányászokat hívott az országba. Itt új központok jöttek létre: Körmöcbánya, Selmecbánya és Besztercebánya. A pénzveréshez firenzei pénzverő mestereket hozatott. Az jó minőségű új pénz, az aranyforint is firenzei mintára készült. Váltópénzként az ezüstdénár szolgált. Hogy az aranyforint megtarthassa értékét, a királynak le kellett mondania az évenkénti beváltásról (kamara haszna) és a pénzrontásról.

Ezen jövedelem pótlására vezette be az első állami adót: a kapuadót. Ez jobbágytelkenként évente 18 dénár fizetését jelentette.

A harmincadvám, mellyel a fellendülő kereskedelmet adóztatta meg tovább növelte az uralkodó bevételét.

Károly Róbert kiépítette a kamarákat, a pénzbegyűjtés szerveit. Ezek élén a kamaraispánok álltak. Az egész rendszert a tárnokmester, akkoriban Nekcsei Demeter fogta össze. A király –kihasználva a pápaság meggyengülését- a pápai jövedelem egyharmadát is lefoglalta. Emellett élt az invesztitúra jogával.

1335-ben a visegrádi királytalálkozón Luxemburgi János cseh és III. Kázmér lengyel királlyal tanácskozott. A cseh uralkodóval egy Bécset elkerülő kereskedelmi útvonalról állapodott meg. A gyermektelen Kázmér pedig Károly Róbert fiát, Lajost tette meg örökösévé.

Károly Róbert utódja, Nagy Lajos (1342-1382) aktív és nagyhatalmi külpolitikát folytatott. A rengeteg hadjárat leapasztotta az apja által felhalmozott kincstárat. A harcok fedezésére nőttek a földesúri terhek, a nagybirtokosok tovább gazdagottak, ezáltal a hatalmuk is növekedett. 1351-ben ezért gyűlést hívott össze, melynek keretein belül több új dolgot is törvénybe iktatott :

• Megújította az Aranybullát, biztosította a nemesi szabadságjogokat, kivéve a nemesi föld örökítését.
• Aviticitas: ősiség törvénye: a nemesi birtok sérthetetlen, elidegeníteni nem szabad. Ha nincs örökös, a nemzetség oldalági ága örököl. Ha a nemzetség kihalt, a föld a királyi kincstárra száll. (háramlási jog, fiscalitas)
• Bevezette a kilencedet (nona), amely a jobbágyi terhek egységesítését jelentette.
• Egyazon nemesség elve: a kisnemesektől a bárókig a nemességet ugyanazok a szabadságjogok illeti.
• Úriszék: a nemesek ítélkezhettek a jobbágyok ügyeiben. (Esetenként pallosjoggal is bírtak, amely halálbüntetés kiszabására is feljogosította őket.)
• A jobbágyokat megillette a szabad költözés joga.

A városok két típusa alakult ki: a mezővárosok (földesúri függésben vannak, terheiket egy összegben fizethetik, saját bírót választhattak) és a szabad királyi városok (csak a királynak adóztak, fallal vehették körül magukat, saját önkormányzatuk volt). Az ipar fejlődését mutatja a céhek megjelenése.

A szabad királyi városok Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) király uralkodása alatt váltak önálló renddé. A feudális gazdaság Mátyás (1458-1490) idején teljesedett ki, ekkor élte fénykorát.

2009. ápr. 20.

KÖLCSEY FERENC (1790 – 1838)

Sződemeteren született; apja –Kölcsey Péter– földbirtokos Álmosdon, anyja Bölöni Ágnes; 6 éves korában elveszíti apját és himlőben fél szemét; 12 éves korára teljes árvaságra jut; magányos, visszahúzódó természetű; 1796-1809-ig a debreceni kollégiumban tanul, a magány ellen az olvasásba menekül; érdekli az antik világ, görögül, franciául, később németül; ismerkedik a klasszicizmussal, nagy hatással van rá a felvilágosodás; példaképe Csokonai, az ő temetésén találkozik először Kazinczyval, vele 1808 és ’17 között levelez; Kazinczy hatására megsemmisíti fiatalkori verseit; jogi tanulmányokat folytat, melyeket 1809 őszén fejezett be, 1801-ben Pestre utazott joggyakorlatra; bekapcsolódik az irodalmi életbe, megismerkedik Horvát Istvánnal, Szemere Pállal, Vitkovics Mihállyal, Berzsenyivel, stb.; foglalkozik a német irodalommal, főleg Goethe iránt rajong; 1812-14 között hol Sződemeteren, hol Debrecenben, hol Álmosdon van; beteg; 1814 nyarán Pécelen van, ahol Szemerével megírja a Felelet a Mondolatrát; 1815-ben testvérével együtt Csekén él, úgy, mint Berzsenyi Niklán; 1826-29-ig szerkeszti Szemerével az első magyar esztétikai folyóiratot (Élet és Literatúra); 1829-től Szatmár megye aljegyzője, 1832-től főjegyzője, országgyűlési képviselő; Pozsonyban kezdi el írni az Országgyűlési naplót; 1835-ben lemond, megírja a Búcsú az Országos Rendektőlt (ebben hangzik el: Jelszavaink valának: haza és haladás); visszatér Csekére gazdálkodni, de azért még főjegyző; unokaöccsét, Kálmánt ő neveli; 1838-ban meghűl és meghal.

KORAI KÖLTÉSZETE

• ekkori írásai fájdalmat fejeznek ki (gyerekkora miatt)
• szerelmes nem volt igazán, egy általa elképzelt, tökéletes nő után sóvárgott, bár tudta, hogy az életben nem találja meg őt

ELFOJTÓDÁS (1814)
• a fájdalom kifejezése felkiáltásokkal, kérdésekkel, ismétlésekkel
• hosszúak a mondatok
• a boldogságot megsejti (1-6. sor), de utána rögtön el is veszti
• a fájdalmat, amit érez, nem tudja kifejezni, elfojtja (7-12. sor)
• ellentét van a vágy és a valóság között
• kulcsszó: sírni (ötször fordul elő)
• a főnévi igenév általánosít, személytelenít, időtlenít
• sok (7) tagadószó van  az ő fájdalma a legnagyobb
• szabálytalan a forma, a rímek, ezzel érzelmeket, vágyódást fejez ki  ettől romantikus
• az első hat sor személytelen, itt a jambikus verslábak az uralkodók
• a második hat sor viszont már személyes, itt a trocheus az uralkodó, itt van a legtöbb romantikus kép

VANITATUM VANITAS (1823)
• cím jelentése: hiúságok hiúsága (vagy hiábavalóságok hiábavalósága)
• I. versszak:
• felszólít a Biblia olvasására
• a Prédikátor könyve kezdődik így (Vanitatum vanitas...); ezt Salamon király írta: a földön minden hiábavaló
• az első versszak előrevetíti a tanulságot
• II. versszak:
• az emberi élet, világ jelentéktelen
• páratlan sorok: tények leírása
• páros sorok: az előbb leírtak reménytelensége
• III. versszak:
• történelmi tények, személyiségek leírása  őket is semmibe veszi
• IV. versszak:
• az emberi szív fellángolásait is csak pillanatnyi bohóságnak veszi
• V. versszak:
• Szókratész, Cato, Zrínyi küzdelmei hiábavalóak voltak
• a filozófia vívmányait is megtagadja
• ezek szerinte nem tartósak, könnyen összeomolhatnak
• VI. versszak:
• a művészetet, a művészeket lekicsinyli
• vívmányaikat nemcsak semmibe veszi, hanem nevetségessé is teszi
• VII. versszak:
• általánosít, keresi az élet értelmét
• az eddig nagynak vélt dolgok is változnak, elmúlnak, csakúgy, mint a boldogság
• VIII. versszak:
• az emberi életet is elfújhatja egy fuvallat, mint a gyertyát
• halála után az emberből nem marad meg semmi, még az emléke sem
• IX-X. versszak:
• egy lehetséges életforma: közömbösség a világ iránt, lelki nyugodtság
• vissza az első versszakhoz: minden hiábavaló
• jellemző a versre a metaforák, az oximoronok halmozása, az igék hiánya
• műfaja filozofikus óda
• szimultán verselés: versforma kis Himfy-strófa: 8 soros versszakok, 7 vagy 8 szótagos sorok
• rímképlete ababccdd

HYMNUS, A MAGYAR NÉP ZIVATAROS SZÁZADAIBÓL

A keletkezés háttere: 1823. jan. 22. (ill. 1829. Auróra)
A pesszimista hangvétel okai:
- a történelmi háttér (össze nem hívott ogy., aggódás a nemzet sorsán);
- személyes válság is erősíti (reménytelenség, vidéki birtokosi élet).
Műfaj: himnusz.
- antik eredetű műfaj, (fogalma?) a romantika feleleveníti,
- ebből következik a sajátos
versszerkezet: megszólít - kér - indokol,
megszólít - kér - fohász,
hangneme: ünnepélyes, emelkedett;
a romantikában a remény - kétségbeesés-csalódás-lelkesedés hullamzik.
Az alcímről: A magyar nép zivataros századaiból.
Jelzi a múltba tekintést:
- a cenzúra kijátszása;
- egyfajta költői magatartásmód is:
a költő egy XVI. sz.-i (a reformáció kora) énekmondó személyisége mögé rejtőzik,
belehelyezkedik szemléletmódjába  sorsazonosságot érez vele;
ez magyarázza a jeremiádos (panaszos), fájdalmas hangvételt:
- a bűnbánó hangot,
- a sajátos történelemszemléletet,
- az imajelleget,
-a biblikus ódonságot.
(Idézi a Szigeti veszedelem alapkoncepcióját is, másrészt a kuruc költészetet is.)
Szerkezeti értelmezés: Követi a jeremiádok szerkezetét:

I. Megszólít - kér (1.) II. Indokok (2-7.) III. Megszólít - kér (8.)
Megteremti a tragikus hangulatot: Szánalomért;
Istent kéri - más már nincs; inverziós ismétlés - erőteljesebb;
 van-e jövőkép? - esetleg lehet:
áldást, indokai: 
jókedvet, -ellenség, jobb, víg esztendő;
bőséget, -balsors,
védő kart - bűnhődés,
víg jövőt, (romant. túlzás)
Felsz. módú rövid igealakok:
- sürgetnek, zaklatottság;
2-7. vsz. belső szerkezete:

2-3. vsz. 4-6.vsz. 7.vsz.
Régmúlt, dicső múlt. Fordulat: a múlt egy másik oldala; összegzés:
-célja: a nemzeti öntudat táplálása, Isten csapásai - bűneinkért (csak egyet mindennek a következményei
-Isten áldásai - erényeinkért emel ki : belső széthúzás); 
(a reformáció gondolata) *a csapások történeli csapások: értékhiányos jelen:
a magyarság Isten kiválasztott - rabló mongos nyila, múlt-jelen képeinek ellen-
népe volt: - török rabiga, tét/párhuzamai.
- felhozád, általad, értünk... - belső széthúzás,
*természeti áldások sora: - üldöztetés, haontalanság ( legjobban ezt részletezi);
szép haza, *a szép hazából:
természeti bőség; - csonthalmok,
*történelmi áldások sora: - langoló, vérző ország,
virágzó Árpád-ház, - barlang;
hadi sikerek;
*értéktelített, gazdag világ: zaklatott:
ünnepélyes kifejezések, - felkiáltások,
emelkedett jelzők: - nyomatékos. ism.,
szent, vér, hős magzat, felvirá- - paradoxon (honját a hazában),
gozának, nektár, ért kalász, - romant. túlzás,
plántál, büszke - alliteráció.
Értékvesztések sora játszódott le.
Kölcsey többszörös ellentétpárra épít:
hajdan - most,
béke - pusztulás,
áldás - verés,
bűn - erény.
de ellentét/párhuzamok figyelhetők meg az 1-3. és az 5-6. vsz. képei között:
védő kar felé kard nyúl
szép haza szép hazám
hős magzat magzatod miatt magzatod hamvvedre
vad török sánca oszmán vad népe
Mátyás bús hada vert hadunk
Verforma:
Rímes időmértékes: trochaikus (ereszkedő  olykor lassító spondeusok)
Rímképlete: keresztrímes.
Utóélete:
1844-ben a Nemzeti Színház pályázatot írt ki megzenésítésére, melyet Erkel Ferenc nyert meg.
1848. aug. 20. volt az első hivatalos államünnep, ahol hivatalosan felhangzott a Himnusz, nemzeti énekünk.

ZRÍNYI DALA (1830)
• eredetileg Szobránci dal volt a címe, de átdolgozta
• pesszimista hangulat  reform-országgyűlés kudarca, ellenzék támadása, magánéleti magány
• a vers: egy vándor és Zrínyi párbeszéde (lehet Kölcsey párbeszéde saját magával)
• a vándor kérdései a dicső múltra vonatkoznak (a valósághoz képest csak ideák); a páratlan strófákban vannak
• a páros strófákban pedig Zrínyi válaszai
• I. versszak:
• a hősi haza keresése a jelenben, hova tűnt a hazaszerető magyar?
• II. versszak:
• kiábrándító válasz: a hősi haza letűnt, a magyarok elfásultak
• III. versszak:
• a harcok színtereit keresi, a magyarok régi hírnevét
• IV. versszak:
• a várakat lerombolták, a hősiesség helyett a gyávaság az úr
• V. versszak:
• a múltat tisztelő, arról példát vevő, küzdeni tudó népet keresi, azt, amelyik tudott előre tervezni
• VI. versszak:
• ez a legkiábrándítóbb: a hősi nép halott
• van ugyan egy olyan nép, amit magyarnak hívnak, ám azonban ez nem azonos a hajdani dicső magyarsággal
• „Vándor, állj meg!” – sírfelirat  nemzethalál

Kölcsey értekező prózája

A reformkor kiemelkedő írója, költője, politikusként is jelentős. Debreceni diákként Csokonai szellemében indult, majd a Kazinczyval való megismerkedés után szakított korábbi gyakorlatával -- Kaziczyt vallja mesterének. Az 1810-es évek végétől ismét mélyreható szemléleti változás következett be: ennek eredménye az elszakadás Kaziczytól és egy újfajta irodalmi eszmény, amely már a romantika felé mutat.
A 20-as 30-as években keletkeztek nagy versei (pl.).
A 20-as évek végén ogy. képviselő lesz. Ekkor születnek ogy. beszédei és az Ogyűlési napló c. műve. Miután az ellenzék erősödő intrikája miatt lemond, birtokaira vissazvonultan él haláláig.
Értekező prózájában 4 szakaszt különböztetünk meg:
I. Legkorábbi írásai a 10-es évekből származnak:
a) Költészetére előbb Csokonai hatott, majd megtagadva őt recenziót ír Csokonairól.
A Kaziczy-féle fentebb stíl szellemében elítéli "debrecenyieskedését".
Nem sokkal később megszületett Berzsenyi-tanulmánya is: nem érti metaforikusságát, "energiás képeit". Berzsenyit ezzel annyira megbántja, hogy ezt követően szinte alig ír, és csak 8 év múltán felel meg Kölcseynek  Antirecenzió.
b) A nyelvújításnak is híve lett.
Bár nem alkotott új szavakat, elsősorban a neológusok újszerű stílusa, nyelve, ízlése vonzotta.
1814-ben Pécelen írták Szemerével közösen az Antimondolatot, melyben megvédték Kaziczyt és a neológusokat.
Gúnyiratával sok ellenséget szerzett magának főleg Debrecenben.

II. Kaziczy és Kölcsey kapcsolata 1817 körül szakadt meg.
a) Erről tudósítanak az ún. "lasztóci levelek". Kölcsey gondolkodásában, irodalmi nézeteiben következett be a változás:
- elítéli a fentebb stil egyoldalúságát,
- a kibontakozó romantika hatására a nemzeti irodalom igényét sürgette,
- valamint az originalitást.
K. és K. elhidegülését mélyítette az ún. Iliász-pör (irodalmunk első plágium pere).
Kölcseyt felháborította, hogy a Kaziczy által megjelentetett Iliász-fordításban (melyet Vályi Nagy Ferenc végzett) olyan részletek is voltak - a fordító neve nélkül feltüntetve -, melyeket Kölcsey fordított.
Kölcsey ezt szóvá tette, de Kaziczy nem neki adott igazat.
b) Az ízlésbeli fordulatot jelzi, hogy a panaszos-fájdalmas líraiságból a dal egyszerűsége felé fordult költészetében (népdal, ballada, románc).

Ezt emeli majd rangra 1826-ban a Nemzeti hagyományokban.
Mohács c. emlékbeszédében megfogalmazza nemzetfogalmát  a romatika felé mutat:
a nemzet nem azonos a nemesi nemzettel, hanem olyan: ahol a szokások és az ősök egységgé fűzték paloták és kunyhók lakóit.
Nemzeti hagyományok: (Részletek a szöv.gyűjt.-ben!!)
Egyik legfőbb kérdése:
Mi a szerepe a hagyományoknak a nemzeti költészetben?
fontos szerepet tulajdonít neki  ahol ősi irodalmi hagyomány nincs, ott nemzeti poézis nem terem.
Vizsgálja a nemzeti költészetek fejlődését:
két típust különböztet meg:
- a görög típusú: belülről kifelé irányuló szerves fejlődés;
- ezzel áll szemben az a fajta fejlődés, melynek alapja az idegen példa követése.
Vizsgálja a magyar költészetet: pesszimista következtetésre jut:
a magyar kultúrában nem volt belső kezdeményezésből kiinduló fejlődés, ezért külső ösztönzéseknek van kiszolgáltatva;
azonban köznapi dalaink vannak (népköltészetünk), ebből megújulhat a nemzeti irodalom;
fájlalja, hogy a legősibb rétegei feledésbe merültek;
megemlíti eddigi nagyjainkat (Balassi, Zrínyi).

III. A 30-as évek:
a) 1829-ben meghívást kap megyéje politikai életébe - táblabíró lett, majd 1832-től követ Pozsonyban.
Az alsótáblán az ellenzék vezérszónoka volt. Mindmáig egyike legnagyobb szónokainknak.
Beszédei: pl. A magyar nyelv ügyében / A vallás ügyében / A papi dézsma tárgyában / Az örökös megváltás tárgyában stb.
Ez utóbbi beszédekor már folyt az intrika ellene (1834.), s ez oda vezetett, hogy lemondott megbizatásáról. Tettét nagy visszhang kísérte, az ogy. ifjúság gyászt öltött.
1835 februárjában mondta el búcsúbeszédét: Búcsú az országos rendektől:
a nemzethez intézett hitvallás, összefoglalása mindannak, amiért küzdött:
"Jelszavaink valának: Haza és haladás."
b) Amikor távozott Pozsonyból, magával vitte az Ogyűlési Napló megírásának terveit:
- feljegyzései dokumentumok, rögzíti az ellenfelek harcát, a vezető poltikusok tanácskozásait, az ellenzék intrikáját.

IV. Politikai végrendeletét a Parainesisben fogalmazta meg. (A szöv.gy. alapján beszélj róla !)
1837-ben jelent meg az Aurórában (folytatásokban).
Unokaöccsének, Kölcsey Kálmánnak ajánlja, de az egész magyar ifjúsághoz szól.
Alaptanítása: az ember nem önmagáé, hanem a közösségé;
csak akkor lehet boldog, ha önzetlenül másoknak szenteli életét.
Ennek megfelelően fejti ki parancsait:
- Szeresd az emberiséget!
- Szeresd a hazát!
- Törekedjél ismeretekre!
- Szeresd a nyelvet!
Kölcsey cselekvő hazaszeretetre nevel (lásd: Huszt, Eméklapra).
KÖLTÉSZETE A 30-AS ÉVEKBEN

• változás Kölcsey szemléletében: a filozófia és a politika optimistábbá teszi, ráébred arra, hogy csak a hazával kell foglalkoznia
• Széchenyi Hitel c. műve váltja ki belőle ezt a szemléletbeli fordulatot
• megjelenik nála az epigramma (Huszt, Emléklapra, Versenyemlékek)
• az évtized második felében ismét pesszimista lesz a hangulata

HUSZT (1831)
• Kölcsey valóban járt Huszt váránál 1825-ben
• első 4 sor: romantikus elbeszélés
• utolsó 4 sor: dráma
• disztichonokból áll
• kísérteties hatása van a versnek
• végén felszólítás: „Hass, alkoss, gyarapíts; s a haza fényre derűl!”

ZRÍNYI MÁSODIK ÉNEKE (1838)
• ismét pesszimista, az országgyűlés kudarca miatt
• lezárás lehet kétféle: optimista (megjavul a magyar nemzet) illetve pesszimista (eltűnik)
• dialógus: Zrínyi és a Sors beszélget  mindkettő Kölcsey énje
• a sors már előre meg van írva; Istenhez könyöröghet, befolyásolhatja, de a sors megváltoztathatatlan
• I. versszak:
• fohász a sorshoz: szánja meg a magyar népet
• kánya, kígyó: égi, földi veszélyek, a magyar nép külső ellenségei
• féreg: belső viszály
• senki sem segít a magyarokon, önmagukon kell segíteniük
• arra kéri a sorsot, vezesse ő a magyar népet, mert ha nem, akkor végveszélybe sodródik
• II. versszak:
• sors válasza: adott ő már a magyaroknak esélyt, nem siránkozniuk kellene egyfolytában, hanem tenniük kellene valamit
• bár a sors is aggódik a magyarságért, lemond róla, mert hiábavalónak érzi, hogy bármit tegyen értük
• III. versszak
• Zrínyi ismét szánalmat kér
• kimondja, hogy a belviszály a legnagyobb gond
• a haza anyaként jelenik meg a versben; a magyarok a hazájuk ellen vannak
• végül Zrínyi felháborodottságában kifakad: azt mondja a sorsnak, hogy pusztítsa el a magyar nemzetet, mert nem érdemesek arra, hogy éljenek, túl korcs
• bízik abban, hogy a jövőben talán lesz majd egy másik, jobb magyarság
• IV. versszak:
• a sors végzetszerű: az elkövetett bűnökért bűnhődni kell
• nincs semmiféle remény, teljes nemzethalál
• új jövő fog eljönni, ami vagy pozitív vagy negatív lesz; de mindenképpen MÁS

PRÓZAI MUNKÁI

• jobban ír prózában, mint lírában
• Kazinczy nagy hatással van rá: elsajátította a klasszicista esztétikát, lelkes híve lett a nyelvújításnak
• Szemerével megírja 1815-ben a Felelet a mondolatra című gúnyiratot, amivel sok ellenséget szerez
• 1817 után fordulat állt be nála: a romantika hatására elfordult a nyelvújítástól
• az 1826-os értekezésében, a Nemzeti hagyományokban már teljesen a romantika mellett áll
• az eredetiséget sokkal többre tartja, mint a fordításokat; szerinte a magyar irodalom rosszul, idegen mintára fejlődött
• ekkori tanulmányainak témája: a nemzet sorsa (Mohácsi emlékbeszéd)  szükség van olyan irodalomra, ami a nemzeti múlttal foglalkozik
• az 1832 – 35 között írt Országgyűlési napló hiteles történelmi beszámoló, prózai remekmű
• 1835 februárjában írja meg Búcsú az Országos Rendektől című beszédét  itt hangzik el a reformkor későbbi jelmondata: „Jelszavaink valának: haza és haladás!”

PARAINESIS KÖLCSEY KÁLMÁNHOZ (1834)
• jelentése intelem, buzdítás
• prózai remekmű
• legfőbb tanítása: az ember a közösségé, nem önmagáé, csak akkor lehet boldog, ha tud önzetlenül segíteni másoknak
• kora fiatalságát figyelmezteti, hogy felnőve sok csalódásban lesz részük, de az erényt ekkor se adják fel
• legfontosabb az emberiség és a haza szeretete
• a magyar ifjúságot a közösség szolgálatára kívánja felkészíteni; tanácsai:
• imádd az istenséget!
• törekedj ismeretekre!
• tudj jól szónokolni!
• ismerd tökéletesen anyanyelved!
• ismerj idegen nyelveket!
• olvasd a nagy írók műveit!
• ha írsz, minőségi munkát írj!
• vizsgálja, hogy az erények hogyan valósultak meg a történelemben; szerinte a történelem egy szakadatlan szál, az a bölcs, aki ezt követni tudja
• a fejlődés szükségszerű, az emberiség célja a haladás

KÖLCSEY FERENC (1790 - 1838) ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA

A reformkor politikai fellendülése mindenek előtt az értekező próza korszerűsítését tette szükségessé. Ennek a feladatnak a teljesítésére először Kölcsey Ferenc vállalkozott, kinek életműve átmeneti jellegű: a romantikus elemek klasszicista vonásokkal s az érzékenység kultuszával keverednek benne.

1790. augusztus 8-án született Sződemeteren. (Ez a falu akkor Középszolnok megyéhez tartozott, ma Románia ÉNY-i részén fekszik.) A szülővidék elmaradottsága is szerepet játszott abban, hogy Kölcsey rendkívüli fogékonyságot mutatott a társadalmi egyenlőtlenségek s a politikai fejlődés kérdései iránt. Szülei a magyar köznemességnek igen régi, vagyonos, református felekezetű rétegéből származtak. Ő maga a debreceni református kollégiumban tanult.

Már diákkorában verselt, előbb Csokonai, majd Kazinczy hatására. Eredeti költészete jogi tanulmányainak befejeztével bontakozott ki. 1812-ben birtokára vonult vissza gazdálkodni. Magányában érezte a feszültséget a felvilágosodás polgári műveltsége és nemesi életmódja között. 1814-ben barátjával, Szemere Pállal együtt Feleletet írt a Mondolat c. röpiratra, melyet az előző évben adtak ki a Kazinczy vezette nyelvújítás ellen.

Életében döntő változás volt, amikor 1829-ben tisztséget kapott Szatmár megye vezetőségében. 1832-ben a megye követeként a pozsonyi diétára utazhatott, hol a szabadelvű ellenzéknek egyik szónokává lett. 1835-ben, amikor megyéjében a szabadelvű irány a maradiakkal szemben megbukott, lemondott tisztségéről. Kölcsey éppen a korábban perbe fogott Wesselényi Miklós védőiratán dolgozott, amikor 1838. ugusztus 24-én, a Szatmár megyei Cseke községben egy hirtelen jött betegségnek áldozatul esett.

ÉRTEKEZŐ PRÓZÁJA

Kölcsey jelentékeny költő volt, de értekező prózája terjedelemben és minőségben egyaránt felülmúlja lírai verseit. Költészetét könnyebb levezetni értekező műveiből. Magyar nyelven ő hozott létre először maradandót e műfajban.

Első alkotó korszakában, az 1810-es években főként bírálatokat írt. A Csokonai Vitéz Mihály munkáinak kritikai megítéltetések (1815) és a Berzsenyi Dániel versei (1817) műhelytanulmánynak tekinthető. A bennük megfogalmazott, rendkívül szigorú értekezést az indokolja, hogy közvetlen költőelődei példájától el kíván rugaszkodni, mert új stílus megteremtésére törekszik. Felfogása ekkor még ellentmondással terhes: túl akar lépni az előző nemzedék eredményein, de klasszicista neveltetése még gátolja abban, hogy mindazt észrevegye elődeinek műveiben, ami előre mutat. Csokonai népiességét pallérozatlan vidékiességnek látja, és értetlenül áll szemben Berzsenyi metaforákat teremtő képzeletével, amely pedig döntő módon előkészítette a magyar nyelvű romantikus versírást.

Kölcsey második alkotó korszakát az 1820-as évekre tehetjük, amikor is a romantikus nemzetfelfogás került érdeklődése középpontjába. Ekkor írta legjelentősebb tanulmányait. A romantikus történelembölcselet és nemzetjellemtan segítségével a nemzet és az emberiség viszonyát éppen az ellenkező oldalról gondolta át, mint korábban. Kazinczy tanítványaként, a tízes évek elején még a világpolgárságnak következetes szószólója volt. A húszas évek közepére messze eltávolodott e korábbi felfogásáról. A német romantikusok hatására ekkor már minden nemzetnek egyedi értéket tulajdonított, s ezt a nyelvek és szokások sokféleségével indokolta. Mohács (1826) c. tanulmányában elkerülendő veszélyként írt annak a lehetőségéről, hogy az emberiség egyetemes fejlődése a nemzetjellemekben rejlő gazdagság eltűnését eredményezheti. A nemzetek egyenrangúságáról szóló tétele szabadelvű világképének szerves alkotórésze lett.

Nemzeti hagyományok

A klasszicisták világpolgár szemléletének romantikus ellentézisét legkövetkezetesebben Nemzeti hagyományok (1826) c. értekezésében fejtette ki. "Egész nemzeteknek, szintúgy mint egyes embereknek megvannak az ő különböző koraik" - így szól a tanulmány alaptétele. Ez a gondolat az 1820-30-as években már hazánkban is több munkában előfordul. Feltételezhető, hogy Kölcsey után másodiknak Széchenyi István gróf írt kinyomtatott szövegben a nemzetek életkoráról, de ugyanő Naplójában már 1816-tól foglalkozott a témával, melynek eredetét a történészek a római császárság koráig vezették vissza. Kölcsey akkor is Széchenyi nyomában járt, mikor azt állította, hogy a kezdeti hőskor a nemzet történetének egészét meghatározza, ez az időszak teremti meg a nemzet jellemét, hagyományát. Ez az álláspont azt a feltevést rejti magában, mely szerint a kultúra lényegét a folytonosság adja. Ha elszakadunk saját múltunktól, létünket veszélyeztetjük. Kölcsey érdeme a hagyomány irodalmi vonatkozásainak kifejtésében van: "Ahol az ősi hagyomány vagy éppen nincsen, vagy igen keskeny határokban áll, ott nemzeti poesis nem származhatik; az ott születendő énekes vagy saját lángjában sűlyed el, vagy külföldi poesis világánál fog fáklyát gyújtani; s hangjai örökké idegenek lesznek hazájában."

A Nemzeti hagyományok szerzője a fejlődésnek két válfaját különbözteti meg. Görög típusúnak mondja azt a szerves, belső kezdeményezésből kiinduló fejlődést, amely a fa növekedésére emlékeztet. Ezzel a lényegében romantikus gondolattal olyan fejlődésnek az eszméjét állítja szembe, melynek külső ösztönzés az értelmi szerzője. Idegen példa követését látja a római, a középkori keresztény és a humanista reneszánsz kultúrákban. Mivel a görög-latin ókort példaként tisztelő klasszicizmus a fejlődésnek csak ezt a második típusát ismerte, Kölcsey okfejtése egyértelmű szakítás a művelődésnek klasszicista eszményével.

Kölcsey volt az első azoknak a magyar íróknak a sorában, akik a magyarság múltjának elfogulatlan mérlegelésében a nemzeti önismeret elengedhetetlen feltételét láttak. Szerinte a magyar kultúrának, a költészetnek, belső kezdeményezésből kiinduló fejlődésre lett volna szüksége. Ez nem tudott létrejönni, s így a magyarság mindig külső ösztönzésnek van kiszolgáltatva. E borúlátó végkifejlet előtt akad egy megjegyzés a Nemzeti hagyományokban, amely később hatással volt Erdélyi János, Petőfi és Arany által képviselt népiességre. Ez az utalás pórdalainkra vonatkozik, amelyekben Kölcsey nemzeti kultúránk kibontakozásának lehetséges ösztönzőjét látta.

Kölcsey a nemzet visszamaradottságáért saját rétegét, a magyar uralkodó osztályt okolta, s ebben a vonatkozásban az 1848-as polgári forradalom előkészítője volt. "Ez a nép atyáinak bűneiért szenved" - írta egy 1834-es levelében.

Történetfelfogására döntően hatott bekapcsolódása a politikai életbe. Túljutott az elvont nemzetjelleg fogalmán, s történetibb szemléletet alakított ki. Országgyűlési Naplójának 1833-ban írt részei s ugyanekkor keltezett levelei tanúsítják, hogy felismerte: egységes nemzetről mindaddig nem lehet beszélni, "míg a népérdek név alatt legalább három különböző érdek él, miket egymással megegyeztetni (...) nem tudunk, meg nem is akarunk: a nemesség, a polgárság és a parasztság érdeke"; sőt még a nemesség sem egységes. A sajátságos történeti adottságok alapján így fogalmazta meg a korszellemet: "Hétszázezer nemes, és - tízmillió nemtelen ! (...) még adhatunk, várván köszönetet: de megtörténhetik, hogy adni fogunk kénytelen, köszönet nélkül."

Kölcsey kortársaival egyidőben távolodott el a rendi-nemesi szemlélettől, s vált a szabadelvű polgári felfogás hívévé. Wesselényi Miklós hatott rá közvetlenül, ki Balítéletekről c., 1831-ben befejezett könyvében a nemességnek és a parasztságnak az érdekegyesítéséről, valamint a jobbágyi sors megszüntetését célzó örökváltságról úgy írt, mint a forradalom nélküli szerves fejlődés egyetlen lehetséges módjáról. Amikor Kölcsey azt látta, hogy a magyar nemesség többsége nem hajlandó a Wesselényi által kijelölt úton járni, visszavonult a közélettől, és utolsó éveit cselekvő rezignációban töltötte.

KÖLTÉSZETE

A versek Kölcsey életművének mennyiségileg nem számottevő és minőségileg kevésbé jelentős részét alkotják.

Elfojtódás (1814)

Kölcsey a felépítés tudatos kísérletezőjének bizonyult, a költői mondattan megújítására törekedett. Első jelentős versében, az Elfojtódásban az állítmányt sokáig késleltetve, bizonytalanságban hagyta olvasóját afelől, hogy az egymás után következő sorok milyen szerepet fognak betölteni a mondat egészében:

"Ó sírni, sírni, sírni,
Mint sem sírt senki még
Az elsűlyedt boldogság után;
Mint nem sírt senki még
Legfelsőbb pontján fájdalmának,
Ki tud? ki tud?"

A várhatóságnak ennyire alacsony mértéke, az olvasó figyelmének ilyen erős felcsigázása a romantika fő újságai közé tartozott. 1814-ben Kölcsey még csak belefogott a kísérletezésbe, és csak félsikerig jutott el: az Elfojtódás a felütéstől lényegében különböző, de esztétikai hatásában vele egyenrangú középrész után szokványos és a vers eddigi részétől elütő retorikus kérdéssel fejeződik be, amelyet Berzsenyi joggal marasztalt el.

A vers Kölcsey egyéniségének tükre, s így önértelmező tartalmú. Esztétikai hibája, hogy belső egysége nem teljes. Az utolsó három sor, bár a vers lezárását, kiteljesedését biztosítja, kilóg a versből.
A vers kiáltás, amit a boldogság elvesztése vált ki. Lelkiállapota is megnyilvánul, de érzelmi egyhangúság van jelen. A vers ellentétekre (vágy - valóság, teljesség- teljesíthetetlenség) és az ismétléssel ill. késleltetéssel előidézett feszültségre épül.

Kölcsey az ellentétek pólusai között helyezkedik el. Ezzel magyarázható romantikussága.
A mű befejezése késleltetés: "Ki tud? ki tud?". Ez formailag kérdés, de tartalmilag felkiáltás és megállapítás, ill. válasz: senki nem tud sírni. A harmadik részben elfojtja a sírást, s mintegy "agyoncsapja" a verset ezzel a három sorral.

Himnusz (1823)

A műfajt a cím is jelzi. A könyörgés tárgyát már az első versszak megfogalmazza. A reformáció korának jeremiádjai a nemzeti történelem tragikus fordulatait azzal magyarázták, hogy Isten bűnei miatt ostorozza a magyarságot. S ez a bűnhődés az indok is egyben: "Megbünhödte már e nép a / a múltat s jövendőt!". Az első versszak egyben a keret része is, s így a vers végén kis változtatással megismétlődik.

A kereten belül a II. és III. versszakban a múlt pozitív történelmi képeinek leírása történik. Ezek: a honfoglalás, az Árpád-ház felvirágzása, magyarországi természeti képek, a Hunyadiak győzelmei a török ellen, Mátyás uralkodás és Bécs elfoglalása. Ezt a boldog múltat Kölcsey a versben Isten adományaként értelmezi, s így ez Isten dicséretévé válik egyben.

A IV. és V. versszakban a történelmi negatívumok és ezek oka jelenik meg. A történelmi negatívumok (tatárjárás, törökök, belső viszályok, a nemzeti egység hiánya) bűnhődésként jelennek meg, melynek oka a magyarság bűnössége.

A VI. versszak képe elsősorban Rákóczit jelenti, de bárkit, akit üldöztek a magyarság melletti kiállása, s tettei miatt. Ez a negatív múlt: bujdosás, elnyomás.
A VII. versszakban a múlt és jelen ellentétpárokkal történő szembeállítása következik (jelen - értékhiányos; múlt - értékesebb ,jobb). A történelem folyamán a magyar nép, a nemzet a szabadságot vesztette el. A kérését a bűnhődés részletes leírásával indokolja.

A VIII. versszakban már csak szánalmat kér Istentől. A szenvedést (bűnhődést) hangsúlyozza ki. Már a múltat megbűnhődtük korábban a történelemben, ezért a jövőt most, a jelenben bűnhődjük.
A vers hiányolja a nemzetből a nemzettudatot, ugyanakkor a himnuszból hiányzik az önbizalom, hiszen Kölcsey pesszimista, s ezt a pesszimizmust a vers trocheikus (H - R) lejtése fejezi ki, ami pesszimistább, mint a jambikus (R - H).

A Himnuszban is megfigyelhető Kölcsey szándéka költői nyelv megújítására. A mondat felépítésének bonyolítására irányuló törekvés megnyilvánul például az első versszakban:
"Isten, álld meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Balsors a kit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
a múltat s jövendőt!"

Az ötödik sor az első sor tárgyát értelmezi, miközben állandó határozói tagmondatként a hatodik sorhoz kapcsolódik. A mondattani kidolgozottságnak ilyen fokát a klasszicizmus nem engedte meg.

ÚJ VERSTÍPUSOK

A húszas évek elejétől Kölcsey rendhagyó szerkesztésű mondatait már szerves versegészbe tudta építeni, s néhány művével a magyar romantikus líra verstípusait teremtette meg: a Zrínyi dalával a párbeszédbe kivetített monológot, a Vanitatum vanitasban a vele rokon önmegszólító verset, Csolnakon (1822) c. költeményével s egy-két más szövegével pedig az 1770-es évek német irodalmi mozgalma, a Sturm und Drang által kialakított dal (Lied) magyar változatát. Ezekben a magyar nyelven új verstípusokban teljes művészi hatású költeményeket írt, amelyek döntően hatottak a késői magyar költészetre - dalainak elégikus hangneme alap volt a lírikus Arany számára.

Vanitatum vanitas (1823)

A cím jelentése hiúságok hiúsága. Az írás, amelyre a versindítás hivatkozik: a Prédikátor könyve az Ószövetségből. A mulandóságról szóló tanítás a rezignált bölcsességet dicséri, visszatérő sora: minden hiábavaló.

Az elmélkedés innen indul, a tételt a történelemre alkalmazza: a hódítók, az erény és önfeláldozás példái, a filozófia és a művészet nagyjai minden tettükkel és alkotásukkal a hiábavalóság példáivá törpülnek. A tudomány, a történelem és a filozófia hiábavalóságával az emberiség értelmét tagadja. Az ellentétekben mozgó szerkesztés, a paradoxonok és oximoronok (értelmileg látszólag egymást kizáró ellentéteknek stilisztikai, rendszerint humoros összekapcsolása a beszéd során) sor a vívódó keserűség hangnemét teszi uralkodóvá. A gyors mulandóság képei az egyéni élet szintjén sem a biblikus belenyugváshoz, hanem a teljes tagadáshoz vezetnek az önmegszólítás zárlatában. Az ember végső célja a boldogság, de a halállal ez is hiábavaló lesz. Jó tanácsa az életre vonatkozik, mely szerint: érzelem, életcél nélkül közömbösen kell élnünk. A műből hiányzik a megoldás, a feloldás.

Kölcsey prózája és versei között szoros a kapcsolat. Élete végén, politikai reményeinek szertefoszlása után unokaöccse számára Parainesis Kölcsey Kálmánhoz (1837) címmel összefoglalta intelmeit. A kiábrándultság az intelmekben is megnyilvánul. E műben azonban az erényes életet önértéknek tekinti a szerző, s a sztoikus magatartás mellett foglal állást. A természet és az emberiség sors szabta fejlődésének a gondolatát fejti ki. Ez összefügg kálvinista neveltetésével, az isteni eleve elrendelés hitével. A végzetszerűség elfogadása ellenére önismeretre, önnevelésre, haza és emberiség tevékeny szeretetére szólítja olvasóját.

Zrinyi dala (1830), Zrinyi második éneke (1838)

Kölcsey értekező prózájában lesújtó véleményt alkotott a magyar nemességről. Ez az ítélete késztette arra, hogy nemzethalál gondolatát fejezze ki prófétáló verseiben, a Zrinyi dalában és a Zrinyi második énekében.
A Zrinyi dala eredeti címe "Szobránci dal" volt, a cenzúra miatt változott. A második költeményben az elsőhöz hasonlóan párbeszédes formában vetíti ki sötét látomását. De míg a Zrinyi dalában a belső vívódást egyenrangú felek, a költő és a vándor kérdés-felelet sorában fejezi ki, itt a megszólított a könyörtelenül ítélő Sors. A Zrínyivel azonosult beszélő könyörgése és a végzet elutasító szava váltakozik, s az utóbbi zárja a verset.

Zrinyi dala

A mű kérdés-felet formában írt párbeszéd. A kérdező a vándor, a válaszoló a költő (esetleg Zrínyi). A vándor visszatér, s keres valamit, amit nem talál meg. Keresésének tárgyai: a hon - a magyar haza azonban megváltozott, negatív lett, nem hordozza már a dicső múlt értékeit; a bérc, ami a hősi hazát mentő török elleni harcok jelképe - ez azonban a válaszban nincs meg, az utókor (Kölcsey jelene) elfordult a múlttól; a nép, a magyarság - a magyarság itt van még, de ez már elvesztette mindazt, amiért magyarnak nevezhető: "Névben él csak, többé nincs jelen.".

A mű ostorozó vers. Az értékes nemzet = a múlt és az értéktelen jelen ellentétére épül. A magyar romantika visszatérő gondolata fogalmazódik meg: a nemzethalál, ami itt nem konkrét képben jelenik meg.
A vers formailag párbeszéd, tartalmilag azonban a költő monológja; párbeszédbe kivetített monológ.

Zrinyi második éneke

A mű a Sors és a költő "párbeszéde". A költő könyörög, hiszen a Sors magasabb rendű. Köztük alárendeltségi viszony van.
A vers kérés-felelet (elutasítás) formában íródott. Az I. versszak vészhelyzetet tár fel, melyek belső problémák is lehetnek, s a nemzet pusztulását okozhatják. Ezért a költő a Sors segítségét kéri. A Himnuszhoz hasonló kérések is megtalálhatók a műben.
A II. versszakban a Sors válasza következik: egy "épkézláb" nemzetnek egyedül kell harcát vívnia. A Sors indokai, amiért szembefordul a magyarokkal: a magyarok gyávasága, a Sors korábbi segítségeinek elpazarlása. Ez már elutasítást sejtet.

A III. versszakban a kérés intenzitása fokozódik. Kölcsey kéri a Sorsot, hogy a hazát (Magyarországot) őrizze, de a magyarságot pusztíts el bűnei miatt, hátha a jövőben megszületik egy új magyarság, mely jobb lesz.
A IV. versszak a Sors ítéletét hozza, amely kegyetlen és kategorikus: "Törvényem él". Ez nem enged további kérést, így nem folytatódhat a vers sem. Az ítélet szerint eltűnik a magyarság, s helyét új nép vesz át, mely kihasználja lehetőségeit (amiket a magyar nép elmulasztott). Kölcsey nemzethalálában a magyar hon a magyarok bűnei miatt szűnik meg.
A vers hasonló a Himnuszhoz (kérés), de itt megvan a válasz is. Erősebb az önostorozás és a nemzeti bűnök felsorolása általános (belső egység hiánya, külső segítség várása).

Rebellis vers

Rebellis = lázadó. Történelmi példákat hoz fel, olyan személyeket, akik a magyarság szabadságáért harcoltak. Az utókor azonban nem követte őket. Akkor még lehetőség volt a szabadságunk kivívására, de később nem éltünk vele. Ezért a költő a rabság átkát mondja ki. Itt nem tényként jelenik meg a nemzethalál, nem a sors hozza, hanem a költőnek kell megtennie a nemzet elátkozását. Ez a verse is nemzetostorozó (átok, romantikus jellemzők), amellyel a nemzetet próbálja meg felrázni.

A vers egy fordított imához hasonlít, melynek végkifejlete az, hogy a magyarság csak akkor él, ha szenved.

Huszt

Kölcsey egyik optimista verse. A nemzet számára van tanácsa, ezt az utolsó sor írja le. A vers agitatív, cselekvésre szólító mű, mely szerint: az alapvető érték a jelen; cselekedni kell, s el kell vetni a múltat.
Versformája epigramma (disztichonokból álló verses költemény). Az első verssor hexameter, a második verssor pentameter. A versforma klasszicizálódó. A műben a hexameter ötödik és hatodik verslába kötelezően daktilus (H - R - R) és spondeus (H - H).

Végkövetkeztetésünk: Kölcsey munkáiban a felvilágosult klasszicizmus és a romantika kettős hatása érvényesült. A legmaradandóbb írásaiban az ember s a nemzetsors végső céljáról értekezik. A Vanitatum vanitas és nagy prózai vallomásai belső vívódást fejeznek ki. Első volt a magyar értekezők sorában, akit következetesen elméleti igény vezérelt.

2011. nov. 12.

A honfoglaló magyarság életmódja és I. Szent István államszervező tevékenysége

Életmód és társadalom a honfoglalás idején

A magyar történettudomány a magyarság õstörténetén a Honfoglalás elõtti egész idõszakot érti. A történelemnek ezt a leghosszabb idõszakát alig világítják meg írásos emlékek.895 nyarán történt a besenyõ támadás. Simeon bolgár cár – aki átmenetileg békét kért a bizánciaktól-, ezt arra használta fel, hogy bosszút álljon az õt korábban megtámadó magyarokon. A besenyõ támadás következtében az Etelközben maradt törzsek szó szerint bemenekültek a Kárpát-medencébe. Teljesen rendezetlenül, az erdélyi hágókon és fõleg az Al-Duna mentén jutottak be Erdélybe. Ez utóbbinál támadtak Simeon csapatai, s a területért hatalmas küzdelem folyt, mely végül magyar gyõzelemmel zárult. A fõ sereget a katonai segédnépek segítették a hadjáratokban. A sereg létszáma a legnagyobb hadjáratok esetén sem volt húszezernél nagyobb. A fejedelem sosem vett részt a hadjáratokban, csak a kisebb vezetõk. A magyarok harcmodora különleges volt, fõleg rajtaütésszerû támadások jellemezték, amelyek mégis alaposan megtervezett akciók voltak. Elõször kisebb egységekben pusztítottak, azután egyesítették csapataikat, a fõ cél az ellenség fellázítása volt, mivel a nehézlovas seregek így legyõzhetõk. A magyarok gyakran alkalmaztak cselt: a harcvonal középsõ részén menekülést színleltek, eközben a szélek a helyükön maradtak. Az üldözõk szétszóródtak, a hátrafelé nyilazó magyarok pedig a hátulról támadó seregek segítségével legyõzték az ellenséget. A honfoglaló magyar könnyûlovasság, ha támadt, ezt egymást szabályos idõközökben követõ rohamhullámokban, széles arcvonalban tette. Kétféle rohama volt: az úgynevezett felpuhító támadás és a közelharc-roham. A felpuhító támadás egyetlen fegyvere a nagy horderejû íj volt. Az íjak alapanyaga rugalmas fa (talán nagyobbrészt nyír) volt. Halenyvvel ragasztották rá a csontmerevítéseket. Hogy az íjat és a nyilakat - az enyv miatt - az esõtõl óvják, tegezekben tartották. A nyílhegyeket kovácsok készítették. Néhány száz métert vágtatva egy lovas 4-6 nyilat tudott kilõni. (A lovakat irányítani nem kellett: kürtjelek alapján tájékozódtak.."A honfoglaló magyarság olyan háziállatfajtákat hozott magával, amelyek a vándorlást, az állandó legeltetést, általában az extenzív tartást jól bírják. ... A magyarság legmegbecsültebb háziállata a ló, amit az is mutat, hogy a honfoglaló magyar harcos mellé a ló fejét és négy lábát temették el, és sok esetben a nyergét is a sírba helyezték. Ezek a lovak alacsony marmagasságúak, viszonylag kis fejûek, acélos inúak, az éhséget, fáradságot jól tûrték.").A ló szerszámozását a nyergen kívül kantár, zabla és gyeplõ egészítette ki. Honfoglaló eleink lovasversenyeket is rendeztek; ilyenekre ünnepekkor, születés, házasságkötés és halotti tor alkalmából került sor. (Az erõs, hajlékony és szinte elszakíthatatlan lószõrbõl sok hasznos tárgyat - fék, kötél, ostor, béklyó - fontak, de gyûrûket, nyakékeket, függõket is készítettek belõle.) Komoly harci eszköznek számított a IX. században a parittya, a közelharcban pedig a szablya és a balta (ez utóbbit a bõrpáncél vagy bõrpajzs átütésére használták)..A zsákmányt otthon szétosztották, a legnagyobb értéket a rabszolgák, nõk, arany, posztó, szövet, lovak, marhák jelentették. Idõvel felváltotta a zsákmányolást az elfoglalt területek adóztatása, mely teljes egészében a fejedelmet illette meg, s õ osztott belõle alattvalóinak.A kalandozó hadjáratok száma 40 és 60 között van, jártak a keleti és a nyugati frank államban, Itáliában, a Pireneusi-félszigeten, Bolgárországban, lengyel területen és Bizáncban.A honfoglaló magyarság már bizonyos elsõsegély-nyújtási ismereteket is hozott magával az õshazából, a magyarok - ellentétben más népekkel - az ellenség sebesültjeivel is törõdtek, sebkezeléssel és ápolással megmentve azok életét. Õseink nyilván ismerték a gyógyfüvek hatását, a sebek gyógyításának sikerre vezetõ eljárásait és sok mindent, ami az orvosi mesterséghez tartozik.Eleink tisztában voltak a koponya megnyitásának tudományával és azt jó eredménnyel gyakoroltákA férfiak borotválták koponyájukat, gyakori volt a szakáll. A szem- és hajszínt illetõleg"se nem szõke, se nem barna az igazi magyar fajta."Fejükre keleti jellegû csúcsos sisakot húztak, amelyrõl valószínûleg arc- és nyakvédõ páncélszövet csüngött le Voltak csúcsos süvegek, melyeknek prémes - néha lehajtható - szegélyük volt. Csúcsuktól ívesen fedték a fejet, úgy, hogy a kardcsapásokat kipenderítették irányukból. Lehet, hogy a fém és a prémes sisakokat egyesítették. Azt nem tudjuk, hogy a sisak alatt lekötötték-e a hajat, de az kiderül az ábrázolásokból, hogy a férfiak csak a tarkó alatt hagytak hajat, s azt varkocsba fogva viselték. Feltételezhetõ, hogy a varkocsok számának -1, 2 vagy 3 - is rangjelzõ szerepe lehetett, vagy törzsenként változott. A sisak levétele az önkéntes meghódolás jelképe volt. Alsóruhájuk len- vagy kendervászonból készült, magas, merev nyakú ing lehetett, melyhez buggyos alsónadrágot vettek. A honfoglaló magyar férfiak ruházata egyszerûbb volt a nõkénél. A viselet legfontosabb darabja a kaftán, vagy köntös (ennek a felsõruhának eredeti neve nem maradt ránk)feltételezhetõ, hogy ez a ruhadarab gomb nélkül, vagy csak néhány gombbal záródó felsõruha lehetett. A kaftán két szárnya elöl úgy hajlott egymásra, hogy a jobb oldali szárny volt felül. A kaftánt övvel fogták össze, melyet veretekkel díszítettek. Az öv a magyar viseletben a szabadság jelképe volt, fogságba eséskor ezt vették le elõször (utána a sapkát), jelezve, hogy megadják magukat. A másik szempont, amiért az övnek olyan nagy jelentõséget tulajdonítottak, hogy minden használati tárgyat erre akasztottak. Az övnek rangjelzõ szerep is jutott. Az elõkelõk kaftánját arany-, vagy aranyozott ezüstöv fogta össze. Errõl csüngött le a tarsoly, a kés, a szablya, az íj, a tegez és a zempléni ásatások során az egyik sírban egy palmettás aranyozott ezüst ivócsészét is találtak. Álmos övérõl például arany peremû ivókürt függ(ez fejedelmi jelvény volt). A vállon, mellkason nem hordtak díszeket, minden az övön alulra került, mert azok akadályozták volna a lóról hátrafelé való nyilazást. A honfoglaló magyar férfiak övének jobb oldalán függött a bõrtarsoly. Ebben õrizték a tûzgyújtáshoz használt acélt, kovát és taplót. Lábukon puha talpú bõrcsizmát viseltek, mely - a nõkével ellentétben - nem volt díszített.A fémtárgyakat vasból, bronzból, vörösrézbõl, ezüstbõl és aranyból készítették. Gyakorta aranyozták az ezüstöt, illetve a bronzot vagy vörösrezet. A kisebb jelentõségû darabokat öntéssel, préseléssel készítették, az igényesebbeket domborították, poncoló tûvel alakították. Valószínûleg ismerték a drágakõ befoglalást. A honfoglaló magyar nõk is a feltételezések szerint felsõruhaként kaftánt viselhettek. A kaftán díszítésére préselt ezüst korongokat vagy nagyméretû csüngõs vereteket használtak. A nõi viseletben az öv valószínûleg nem bírt akkora jelentõséggel, mint a férfiakéban. Rendszerint sarkára fordított négyszögletes veretekbõl álltak, amelyekrõl levél alakú, nagyméretû csüngõk függtek. Késüket akasztották rá. Közismert az elképzelés, miszerint a nõk - életkoruktól és családi állapotuktól függõen – fejükön pártát vagy fõkötõt hordtak. A párta valószínûleg a hajadonság jelképe volt, asszonyok már nem hordhatták. Fülbevalót a nõk és a férfiak egyaránt viseltek. Néha egy fülbevaló pár egyik darabját az asszony, a másikat a férje viselte, de a díszesebb a nõknek jutott. Jellegzetesek a sorban csüngõ, bogyós díszû fülbevalók, de vannak nagyobb, díszített korongok és félhold alakú, áttört és granulációval díszített arany fülbevalók is. Az ujjakon egyszerûbb gyûrûket hordtak. A vallásban központi szerepe volt a nemzetiségi õsök tisztelete, amely az egyik legfontosabb társadalmi összetartó erõ. A meghalt õsök szelleme varázserõvel bírt, gondozója, védelmezõje volt az utódoknak. Jóindulatuk megnyerésére szolgált a nemzetiségi tûzhely-kultusz, a temetkezési szertartások szokások, az õsbálványok kultusza. Az állandóan égõ házi tûzhelyen mindennap mutattak be áldozatot az õs szellemének. Az étel elsõ darabját mindig tûzre vetették. Évente egyszer oltották el a tüzet, de azonnal újra gerjesztették. A tor jelentette a halott szellemének kiengesztelését, amely a temetés után rendezett lakomát jelentette. A magyarság õsvallásának papjait sámánoknak nevezték, errõl nevezték el a vallást sámánizmusnak. A sámán szó az egész világon elterjedt, bizonyos területeken máig fennmaradt ez a vallás. A szó jelentése tudó, tudós, táltos, látó, mondó, felelõ, igézõ is lehet. A táltos tehát kiválasztott ember, aki már születésekor felismerhetõ volt, mivel erre a tevékenységre születni kell: foggal született, hat ujja volt a kezén vagy a lábán stb. A táltosnak kellett kapcsolatba lépni a természeti erõkkel, melyektõl a hétköznapi emberek féltek. A táltos gyógyított, esõt, vihart támasztott, fehér bika alakjában szembeszállt a gonosz erõkkel. A táltos segítõje a csodálatos képességekkel rendelkezõ ló, a táltos paripa, amely sokszor beteg csúnya állat volt és csak kiválasztott gazdája ismerhette rejtett értékeit (négynél több lába, szárnya volt).A sámánok különbözõ rangúak voltak. A sámánok legfontosabb eszköze a dob. A sámándob lehet a “sámán táltos lova”, melynek segítségével a szellemek világába utazik. A dob segítségével megjósolja jövendõ eseményeket, meggyógyítja a betegeket. A dob hártyáján van a világkép, amely három fõ részbõl áll: alvilág, középsõ (emberi) világ, felsõ világ. a világokat az “égig érõ világfa” köti össze, melynek ágai között vannak az égitestek: Nap, Hold, csillagok. A sámán másik eszköze az álarc, amellyel a nemzetség totemállatát utánozza. A sámán, ha kapcsolatba lép a szellemekkel fokozódó dobolás és tánc közben révületbe esik. Az extatikus állapot elérésekor elájul, lelke elhagyja a testét, hogy átszálljon a szellemek világába. Kezdetben a sámán és a közösség vezetõje ugyanaz a személy volt, csak késõbb vált szét a két tevékenység. De ezentúl is gyakran kikérték a véleményét politikai kérdésekben. A magyarság – a török népekhez hasonlóan – hitt egy mindenek felett álló égi istenben, akit egyedül nevezett “Isten”-nek, tehát egyistenhívõ (monoteista) vallásnak mondhatjuk. A fõisten mellett imádhattak valamiféle nõistent, amelynek alakja a keresztény Mária-kultuszban õrzõdött meg. Eszerint a világ rétegekre oszlott: alvilág, emberi világ és felsõ világ. A rétegek közötti átjárást az életfa (világfa, égig érõ fa) tette lehetõvé. A felsõ világ kétrétegû volt. Az alvilág a gonosz szellemek tanyája.

A társadalom élén a fejedelem állt. Neki is volt saját törzse, és neki is volt alárendelve a többi törzsfõ is, akinek akkori neve úr volt. A törzsfõk uralma alá tartozó területet nevezték úrságnak vagy - ahogy ma hívjuk – országnak. Mindegyik úrnak akkoriban tehát saját “országa” volt. A törzsek száma a hagyományok szerint hét volt, erre utal a népmesék “hetedhét ország” kifejezése is. Az elõkelõk harmadik csoportját a nemzetségfõk alkották, akiknek akkori neve bõ volt. Mindhárom csoport hatalmát egyrészt kiterjedt rokonsága biztosította, másrészt pedig idegenekbõl álló fegyveres kísérete. Ez utóbbi jelentette az igazi bázist, hiszen a vezetõk õket akár saját rokonságukkal is szembefordíthatták. Az idegen törzsekbõl szervezett kíséret tagjai szolgálatukat önként vállalták, és hûségesküt tettek, hogy urukat nem hagyják el. A katonai kíséret vezetõi jelentették az elõkelõk testõrgárdáját. Nekik békeidõben is megvolt a feladatuk: a gazdaság irányítása, fontosabb küldetések teljesítése, felügyelet nagyobb vadászatok alkalmával. Sokoldalú szolgálatuk fejében az úr oltalmába fogadta, védelmezte hû embereit, gondoskodott szállásukról és élelmezésükrõl. A közrendûek akkori elnevezése ín volt. Voltak köztük módosabbak, de soraikban rabszolgákat is találhatunk. A köznép szálláshelyét az elõkelõk jelölték ki, s a közrendûek falvai termék- és munkaszolgáltatással tartoztak nekik. Nagycsaládokban éltek , melyek vérségi, vagyon- és munkaközösségek voltak. A nagycsaládon belül pontos rangsor volt aszerint, hogy ki milyen munkát végzett a közösen birtokolt földön, vagy az állatok közt, az asszonyoknál pedig a ház körül, a fonás-szövésben, a baromfik körül stb. Az asszonyok feje a családfõ felesége volt. Ugyanúgy irányította a munkát, mint férje. Általában három nemzedék élt együtt, vagyis a szülõk és házas fiaik. Ha a nagycsalád túlszaporodott “kenyértörésre” került sor – azaz a nagycsalád kiscsaládokra tagolódott, amelyek újabb nagycsalád alapjává váltak. A vagyont egyenlõ arányban szétosztották. Ezért kapta a “kenyértörésre került sor” kifejezés az ellenségeskedés, harag színezetét. A nagycsalád tehát nemcsak rokonsági, hanem legalább ilyen mértékben gazdasági egység is volt. A családközösség nagysága is ettõl függött. Csak annyi emberre volt szükség, amennyi el tudta látni a családot, el tudta végezni a sokféle munkát. Nem lehettek túl sokan sem, kis létszám esetén pedig a munkák ésszerû felosztása nem volt megvalósítható. Alapvetõen rokonokból állt tehát a közösség, de az optimális gazdálkodás miatt sokszor szegény idegeneket is befogadtak maguk közé. A nagycsaládok átlagosan 40-50 fõbõl álltak. A nagycsaládi formára elsõsorban a köznép volt ráutalva, az elõkelõk számára a szolganépek biztosították a termelés folyamatosságát. ( A társadalom külön rétegét jelentették a szolgáló népek. Általában külön falvakba tömörültek, s az ilyen települések lakossága egyfajta szolgáltatásra volt kötelezve. Az elõkelõk igyekeztek udvarhelyük közelébe telepíteni õket. Mindegyik település népe vagy valamely kézmûipari tevékenységet végzett és annak termékével adózott, vagy meghatározott szolgálattal tartozott: pl. Fazekas, Szekeres? Kovács stb.)A letelepült földmíves és állattenyésztõ magyar falusi ember honfoglalása nemcsak a katonai gócokat szállta meg, hanem benépesítette hazánk homokos és folyó menti tereit, és jól megfért az agyagos legelõkön, szántókon élõ onogur magyarokkal, az elsõ honfoglalás népével. Meglepõ, hogy egyes folyók felsõ és alsó szakasza mellett ugyanazok a helynevek ismétlõdnekAz áradásoktól megtermékenyített folyópartokon az évenkénti kiöntések termékeny szerves anyaggal (iszappal) trágyázták meg a vetéseket. Az ekés földmûvelés különben már az idõszámításunk elõtti elsõ évezredben megvolt azokon a területeken, amelyeken Árpád népe kialakulhatott. (A magyar köztudatba mélyen beivódott, hogy a hortobágyi és bugaci rideg pásztorkodás honfoglalás kori örökségünk. Ez azonban tévhit: az alföldi pásztorkodás csak évszázadokkal késõbb, a török világban elpusztásodott legelõkön keletkezett.)A nomád állattenyésztõk életmódja bizonyos idõszakonként vándorlási hullámokat indított el.Õseink otthonainak java része Honfoglalás kori telepünkön nem putri volt, hanem földre épített ház. Ezeket úgy építették, hogy nem ástak alapot a falaknak, hanem csak elegyengették a területet, akárcsak a kazárok vagy némely tanyák építésekor a múlt század turkománjai.A korai magyaroknak már volt téglaépítészetük, tévednek tehát azok, akik úgy vélték, hogy a téglaépítkezést a XI. századtól betelepült bencések honosították meg népünknél. Minden háztartásnak megvolt a saját malma, mert igen sok malomkõ került elõ az ásatásokon.A rendszeres heti fürdési alkalmuk a péntek volt.A vadászat nem volt létfenntartó foglalkozás.A madarak és kisebb vadak elejtésére parittyát használtak. A halászat legõsibb módja a rekesztõhalászat volt, az elvonuló árvizek tocsogóinak mintájára az elterelt patakokból kézzel lehetett megfogni a halat. Irtották az erdõt, leginkább a gyertyánosokat, bükkösöket.Országszerzõ eleink az ételt már régen fazékban fõzték, amely a honfoglalás kori leletek tanúsága szerint cserépedény volt.Ételeink között a növényi eredetûek éppúgy helyet kaptak, mint a húsnemû. Az elõbbiek gyûjtögetéssel szerzett alapanyaga inkább csak kiegészítõ tápláléknak számított. Az utóbbinak hosszabb idõn keresztül történõ eltartása viszont sok nehézséget okozott. A halat szárították vagy füstölték, a jószág sózott húsát apró darabokra vágva kifõzték, majd két-három napig szikkasztották. Az így nyert eledelt aztán zsákba önthették és vándorlásaikra magukkal vihették. Ez a táplálkozási forma sokáig fennmaradt.Számos, mai is szívesen fogyasztott ételünk, például a szarvaspörkölt, eredeti formájában a pogány magyarok hitvilágát meghatározó sámánizmushoz kötõtõ áldozati étel volt. (A nyereg alatt puhított húsról néprajztudósaink régen kimutatták, hogy az nem emberi táplálék volt, hanem a ló nyeregtõl feltört, sebes hátát borogatták, gyógyították vele.) A vadhús elkészítési módjai közül néhányat megõrzött a néprajzi hagyomány. Így például emlékezetes a madarak olyan sütésmódja, amikor az elejtett szárnyast - tollastul - vastag sárréteggel vették körül és tûzbe dobták. A megszilárdult sarat a tollal együtt lefejtették - alatta a hús nagyszerûen megpirult.A Honfoglalás utáni idõkben az egész középkoron át általánosan fogyasztották a ló húsát, s ez a szokás egyes néprétegekben egészen a múlt századig élt.A Kárpát-medencébe érkezõ eleink általában naponta kétszer ettek: reggel és napnyugtakor. Noha késük már volt, leginkább kézzel nyúltak az ételhez. Mai evõszereink közül a villát elõbb kezdtük el használni, mint kanalat, amelyre még évszázadokat kellett várni.A honfoglalók italai közül a legjelentõsebb a víz, amelyhez forrásokból, patakokból jutottak. Szálláshelyeik közelében - már csak a lovak miatt is - mindig bõségesen volt vízvételi lehetõség. Fogyasztottak s erjesztettek lótejet is, ismerték a bort. A mézsör (márc) a középkortól ismeretes.Kevésbé ivódott be köztudatunkba, hogy Árpád magyarjainak nemcsak a megjelenése volt erõsen törökös jellegû, hanem - egyebek közt - temetkezési szokásai is - a másvilágot az evilági lét tükörképének képzelték el, a halott asszonnyal vele temették kelengyéjét is stb. -, mûveltsége pedig sajátos iszlám színezetû mûveltség.Honfoglaló õseink halottaikat észak-déli tengely mentén, ívesen temették egymás mellé, úgy, hogy fejük nyugaton volt, lábuk keletre nézett. (Az elhunytat arccal a felkelõ nap irányába tájoló temetkezési szokások sok rokonságot, egyezést mutattak a közép-ázsiai és délkelet-európai sztyeppei nomádokéval, e szokások közül némelyike szinte napjainkig megõrzõdött.)Temetkezési helyeiket a honfoglaló magyarok lakóhelyüktõl feltehetõen távolabb választották ki. Árpád magyarjai általában nyugat-keleti irányban temetkeztek.Árpád népe a sírnál feláldozta a lovat és megnyúzta, csak koponyáját és lábcsontjait hagyta meg a bõrben(az onogurok a halott lovát megölték, és vele temették). A férfi fejét lova nyergére fektették. Temetéskor az asszonyok mellé csak nagyon ritkán és feltehetõleg csak akkor került lókoponya és lóláb, ha a férfiak elhaláloztával a család vezetése rájuk szállott.Ha a férfit felövezve temették el, az övre kapcsolták a szablyát, a tegezt és az íjat (egy tömött tegezbe legalább 25 nyíl fért bele). A nyilak száma a rangot, méltóságot jelentette.A magyarok találkozása Európával több mint egy fél évszázadon keresztül a háborút, a nyugati kalandozásokat, a zsákmányolást jelentette.

I.Szent István államszervező tevékenysége

István 975 körül született, 996-ban feleségül vette Gizellát. 997-ben meghalt Géza, akit a primogenitúra elve szerint István követett a fejedelmi székben. A szeniorátus ősi elve szerint azonban a család legidősebb férfi tagja, Koppány lett volna az örökös, aki ezért fellázadt és Sarolt veszprémi vára ellen vonult. István serege azonban a sváb Vecellin vezetésével legyőzte. Kemény megtorlás követte a lázadást, Koppányt felnégyelték. István így megszerezte a fejedelmi széket. III. Ottó császár és II. Szilveszter pápa koronát küldött neki, amit Asztrik (Anasztáz) hozott el Rómából. 1000. dec. 25-én, vagy 1001.jan.1-én megkoronázták, és a szertartáson egyúttal főpapja is lett az országnak.

István katonai erővel, térítők segítségével, illetve házassági politikával megszerezte a tényleges hatalmat a Kárpát-medence egésze felett és megteremtette a központosított királyi hatalmat

• 1003-ban István és Doboka vezér hadjáratot indított az erdélyi gyula ellen, aki végül harc nélkül megadta magát.
• István a Mátra-vidéken élő kabar törzsek vezetőjéhez, Aba Sámuelhez feleségül adta egyik húgát.
• A Körös-vidéki Vata törzséhez a király térítőket küldött, majd ha csak színleg, de maga Vata is megtért, és elfogadta a király főségét.
• István az Al-Duna és a Maros-vidékét Marosvár központtal uraló Ajtony ellen is hadjáratot indított. Csanád nevű vezére legyőzte Ajtonyt (1008 vagy 1028: nagyőszi csata), aki maga is életét vesztette.

• István korában befejeződött a vérségi alapokon nyugvó törzsi szerveződések felszámolása és megkezdődött a területi közigazgatás kialakítása, a vármegyék szervezése. A vármegye egy egybefüggő terület, élén a megyésispánnal. A megyésispán képviselte a megye területén a királyt: adót szedett (a begyűjtött adók 2/3-a a királyt, 1/3-a az ispánt illette), bíráskodott és szükség szerint hadba vezette a megye csapatait. Az első vármegye Somogy lehetett. István halálakor a vármegyék száma 30-45 között mozgott.
• Végbement a királynak alárendelt katonai szervezet kialakítása is. A királyi haderő a királyi várakban (72 körül volt a számuk) összpontosult. A várak vezetői a várispánok, a szolgálatot teljesítő tisztek pedig a X. századi harcos elemekből kialakult várjobbágyok voltak. A várakhoz tartozó szórt rendszerű (vár)birtokokon dolgoztak a várnépek, akik háború esetén „közlegényként” vonultak hadba.
• Létrejött a királyi udvari szervezet és udvartartás. A kor gazdálkodási viszonyaiból (naturális, önellátó) adódóan a királyi udvar mozgott az országban , és az egyes udvarházakban felhalmozott, a királyi (udvari) birtokokon megtermelt, illetve a magán-és egyházi birtokokról adóként természetben beszedett élelmiszert elfogyasztotta.
• István nyugati minta szerint felállította az ország legfőbb vezető testületét, a királyi tanácsot. Ennek két legtekintélyesebb tagja az esztergomi érsek és a nádorispán, a királyi udvar ispánja volt.
• Az egyházszervezés párhuzamosan haladt az államszervezéssel. 1001-ben megalapították a Szent Adalbertről elnevezett esztergomi érsekséget, amelynek eérsekei Radla, Asztrik, később Gellért volt. A korban alapították a kalocsai érsekséget is, valamint 8 püspökséget (veszprémi, győri, pécsi, egri, váci, csanádi, bihari, erdélyi). Létrejöttek az első kolostorok. Kiemelt szerepe volt a pannonhalmi bencés apátságnak (996), ahol térítő papokat és szerzeteseket neveltek.
• István a koronázás után alkalmi jelleggel dénárt veretett, majd 1015 után a rendszeres, bojár minta szerinti pénzverés is megkezdődött. Ekkortól jelent meg az obulus vagy féldénár, amely távoli vidékekre is eljutott sőt hamisították is.
• István okleveleket is kiadott. 9 István korabeli oklevelet ismerünk, de csak 3 valódi: a pannonhalmi (1002), a pécsi és a veszprémi.
• A korban két törvénykönyvet hoztak létre, melyekben az államalapítással, az új társadalmi berendezkedéssel és az egyházszervezéssel kapcsolatos intézkedéseket rögzítették.

Külpolitika:

• A németekkel kezdetben jó volt a kapcsolat, de később II.Konrád megpróbálta hűbéri függésbe vonni az országot. 1030-ban támadást indított, de ezt István elhárította.
• Amíg a lengyel-német háborúk zajlottak (1003-1018), addig rossz volt a magyar-lengyel viszony, 1015-ben István a Vág folyó völgyében megállította I.Boleszláv lengyel király támadását. Később rendeződtek a kapcsolatok.
• Bizánccal kezdetben ellenséges volt a viszony, mert a magyarok dinasztikus viszonyt létesítettek a bolgárokkal. Később azonban a velencei szövetség létrejötte és Imre herceg bizánci hercegnővel való házassága a kapcsolatok javulását eredményezte.


Istvánnak két fiáról tudunk: Ottóról, de ő korán meghalt és Imréről, akit trónörökösnek neveltek (István király intelmei Imre herceghez), de 1031-ben egy vadászaton meghalt. A király az öröklésnél szóba jöhető unokaöccsét, Vazult pogánysága miatt nem tartotta alkalmasnak. Ezért húgának fiát, Orseoló Pétert jelölte ki örökösnek. Mivel Vazul állítólag merényletet tervezett a király ellen, István elfogatta, megvakítatta és száműzte három fiával együtt (Levente, András, Béla). I. István 1038-ban halt meg, 1083-ban I. László király szentté avattatta.
 
Copyright © 2007- Érettségi vizsga tételek gyűjteménye. Designed by OddThemes | Distributed By Gooyaabi Templates